Shock!

március 01.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Oath: The Oath

theoath_cEz a lemezismertető eredetileg azon szeretett volna morfondírozni, hogy egy őrjítő túlkínálattal rendelkező világban bizony mekkora szerepe van a körítésnek. Konkrétan pedig arról, hogy egy viszonylag felkapottabb vonalon mozgó (esetünkben ez a női énekessel felálló, okkult hatású retro/doom metal) zenekarnak milyen trükkökhöz kell folyamodnia a népszerűségért és ismertségért vívott küzdelemben. Mert nem árt, ha van olyan basszusgitárosod/dobosod, akik már viszonylag ismertebbek saját közegükben (Simon Bouteloup a zseniális Kadavarból és Andy Prestridge a kvázi-kultikus Angel Witchből), mint ahogy nyilván a jó kiadó sem hátrány, az pedig csak hab a tortán, ha a logódat maga a Watain főembere, Erik Danielsson tervezte. A legtutibb azonban mindezekkel együtt is, ha fel tudsz mutatni egy bőrcuccokba bújtatott, dekoratív szőkeséget. De még jobb, ha helyből kettőt.

megjelenés:
2014
kiadó:
Rise Above
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Lee Dorrianék a Rise Above-nál pedig láthatóan rá is feküdtek - na, nem a művésznőkre, illetve erről sajnos nem tudok nyilatkozni - a dologra: borítót, mint olyat nem is nagyon kreáltak, inkább rátették a szöszi boszorkányokat (egyikőjük ráadásul köldökig dekoltált bőrruciban feszít), aztán mehet minden a maga útján. Ilyen előzmények után – és a lemez egészen jó kritikai fogadtatását követően - enyhén szólva is mindenkit meglepett, hogy május legelején be is jelentették: na, akkor ennyi lett volna a The Oath sztorija, köszönjük a figyelmet, az utolsó majd kapcsolja le a villanyt! Hogy akkor ez az egész most mi volt, tudja a fene - a magam részéről leginkább úgy gondolnám, puszta felvezetés, ha úgy tetszik, előjáték valami nagyobb szabású dologhoz, amiben majd Johanna Sadonis germán származású énekes-, illetve Linnéa Olsson Svédországból elszármazott gitárosnénit akár közösen, akár külön-külön újra megcsodálhatjuk. De azért a korongról talán hiba lenne elfelejtkezni, mivel minden kliséssége és kiszámíthatósága ellenére egészen pofás hallgatnivalót rejt!

A The Oath név elvileg a Mercyful Fate klasszikus Don't Break The Oath-jából ered, amit én készséggel el is hiszek, viszont a csapat hatását a mindent átható (és cseppet lagymatag) luciferizmusokon túl én alig-alig vélem felfedezni, maximum egy-két gitártéma esetében, de tényleg nem jellemző. Sokkal szervesebben illeszkedik be a lemez az énekesnős okkult retro bandák tömegébe, és ha te is annyira ismered (és nem mellékesen szereted) ezt a közeget, mint én, akkor nagyon sok újat már nem fog neked tartogatni a banda. A mindenhol a Sátán jelenlétét vizionáló, fordított kereszteket hányó dalszövegek, néhol klasszikus metalosan trappoló, máskor atmoszférikus jelleggel visszahúzódó gitártémák, dörgedelmesen gyomrozó basszus (Bouteloup négyhúrosa tényleg valami lúdbőröztetően szól, pedig amúgy maga a megszólalás nem túl acélos), boszorkányosan delejező magas dallamok és a mindent átható, nemes patinával és finom porréteggel rendelkező világ bizony több, mint ismerős kell, hogy legyen Blood Ceremony, Mount Salem, Castle, Jex Thoth és Jess And The Ancient Ones lemezekről. Maximum a helyenként – különösen a korábban már single-ként kiadott Night Child / Black Rainbow kettősben - meglepően rock and rollos felhangok kelthetnek feltűnést.

Ennek ellenére különösebb bajom nincs ezzel a kilenc dallal, a meglepően tempósan és energikusan nyitó, majd akkordbontogatásba boruló, Luciferkót hívogató All Must Die egészen jól megteremti a kellő hangulatot, még Johanna invokáció-szerű énekével sincs gond, csak hát már sokszor hallottunk ilyet. A későbbiekben is mindvégig ízlésesen adagolják az összetevőket, hol kreatívabban (Night Child, Black Rainbow, Silver And Dust), hol kicsit szürkébben (Silk Road, Death Delight) ragadva meg a Főördög üstökét. Természetesen nem maradhatott le egy finomra hangolt, álmodozó tétel (Leaving Together) és a hangulati átvezető (In Dream) sem, mint ahogy persze a bő hétperces zárótétel, a Psalm 7 is egy rendkívül ráérősen kibontakozó, nagy ívet leíró doomosabb darab lett.

Semmi különössel, meglepővel, vagy épp egzotikussal nem szolgált tehát a The Oath, semmi olyannal, ami igazán kiemelhette volna őket a tömegből, mégis egy bőven szerethető lemezt jelentettek meg cirka másfél hónapja. Még akár azt is mondhatnám, hogy kár értük, ha nem lennék biztos benne, hogy fogunk mi még találkozni a Sátán angyalbőrbe bújt démoni szolgálóleányaival.

 

Hozzászólások 

 
+16 #1 pumpika666 2014-05-11 14:25
a két (teve)patás :)
jó csajok jó zene, kár értük
cameltoath :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.