Ötven felé döngetve már kicsit necces necchariban riogatni a tizenéveseket, és a húsz évvel ezelőtti hitvallást erőltetni, pláne akkor, ha a jobb időket is látott Marilyn Manson utóbbi néhány albuma finoman szólva sem érte el az elvárható ingerküszöböt. Szerencsére a művész megértette önnön tragédiáját, és ezúttal nem próbált meg magából bohócot cs...

Jóformán el sem kezdődött 2015, máris múltidézéssel kell kezdenem. A most tárgyalandó lemez ugyanis első helyezést ért el az „Amiről 2014-ben lemaradtam" című listán, amelynek létezése eléggé bosszantó. A szerkesztőség év végi összesítésében persze nem sok vizet zavart volna, aminek viszont örülök, hogy újabb kellemes heteket szereztem magamnak ezzel...

Ha tavaly év vége felé valaki nekem szegezte volna a kérdést, hogy a 2015-ös esztendőre prognosztizálható melodikus rock-felhozatalból melyik albumot várom leginkább, nos, akkor látatlanban is nagy eséllyel a Stryper-frontember Michael Sweet és a hajdani Dokken gitárpápa George Lynch kollaborációja mellé tettem volna le a voksomat, még akkor is, ha...

Mikor meghallottam, hogy a Symphony X basszusgitárosa szólólemezre készül, finoman szólva sem kaptam a szemembe az idegtől. Leginkább ugyanis valamiféle jazzes, netán funkos, instrumentális anyag képe úszott be szemeim elé, az ilyesmi pedig nem igazán az én asztalom. Mikor azonban kiderült, hogy a Silent Assassins lemezt az az Alan Tecchio fogja fe...

Közeli ismerősei biztosan sok mindent tudnának mesélni Per Nilsson személyiségéről, de én fogadni mernék rá, hogy szemellenzővel „megáldott" muzsikusnak egyikőjük sem nevezné a svéd gitáros/dalszerző/producert, aki e kultikus prog rock zenekar mellett még az egészen más jellegű Scar Symmetryben is szorgalmasan tevékenykedik. A dallamos progresszív ...

Amikor a tavalyi év legvégén szembe jöttek velem egy friss csapatról, bizonyos Crobotról valló, jobbára hozsannázó kritikák, kapásból szemet szúrt, hogy igen gyakran hivatkoztak olyan zenekarokra, mint a Clutch vagy épp a The Sword. Aztán amikor láttam, hogy a banda lemezének producere az a Machine volt, aki anno egyik legeslegkedvencebb albumom, a...

A Sister Sin egy viszonylag kihasználatlan mezsgyén halad: a csapat stílusa leginkább talán street rockként jellemezhető, legalábbis annak idején, a '80-as és a '90-es évek fordulóján így is nevezték azokat a bandákat, akik a legnyilvánvalóbb MTV-s iránynál fémesebben, zúzósabban, riffcentrikusabban nyomták a hajmetalt. Ez a vonal különösebben anna...

Ozo és Dango visszatértek, és – mivel időközben Pezo lelécelt tőlük – Poncho is csatlakozott a hadhoz! (Azóta egyébként utóbbi is elszállt a széllel, helyére pedig Enzo érkezett.) Nem, ezek a jóemberek nem valami mexikói drogkartell tagjai, vagy épp egy olasz rajzfilm népszerű figurái, hanem a már-már legendás státuszú svéd fuzz rock-trió, a Truckf...

Amikor gondolatban már ráfordultam az új Marduk anyagra, elméláztam pár percre azon, hogy az ősmaradványok – mondjuk az önmaga karikatúrájává lett Immortal és a történelem előtti korokba bambuló Burzum – rendszeres prezentálásán felül mit képes nyújtani közönségének a mai kor black metalja. Ha elfogadjuk kiindulási alapként, hogy a zsáner manapság ...

Ha egy korszakalkotó zenekarból kilép egy ikonikus figura, vagy rosszabb esetben eltávozik az élők sorából, az gyakran formáció végét is jelentheti. Egy bálványt, egy egész generáció példaképét – esetünkben Jim Morrisont – talán lehet ugyan pótolni, de ahogy a történelem is igazolta, a frontember halála utáni próbálkozások közel sem voltak annyira ...

Én magam sem tudom megmagyarázni, miért csúsztam hónapokat a tavalyi Night Ranger-lemez kritikájával, főleg, hogy a High Road elég rendesen szólt is nálam 2014 folyamán. Sőt, némi szájhúzogatás mellett akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ez volt az egyik azon kevés dallamos hard rock/AOR-megjelenés közül tavalyról, amit igazán sikerült megkedvelnem......

Kicsit késve érkezett ez az ismertető, hiszen a prog rockerek legutóbbi anyaga lassan egy évvel ezelőtt napvilágot látott, de így legalább nem kell feszengenünk amiatt, hogy felületesen írunk valamiről. Mike Portnoyék szövevényes és nagy terjedelmű dalaihoz egyébként is rengeteg idő kell és most már teljes szívvel állíthatom, hogy – akárcsak egy mi...

Megmondom őszintén, sokáig nem tudtam mit kezdeni a Yobbal. Hiába tartom magam – már pontosan nem is emlékszem, mióta – doom metal-rajongónak, Mike Scheidt és társai igencsak nehezen befogadható hangulatzenéje a kezdeti időkben számomra túl monoton, terjengős és mi tagadás, unalmas volt. Végtelenített hosszúságú dalok, amikben bizony csak nyomait l...