Shock!

november 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lee Aaron: Fire And Gasoline

leeaaron_cMindig is Lee Aaron volt az egyik legnagyobb kedvencem a hőskorban feltűnt női rockikonok közül, és igazából sosem értettem, miért is nem lett ikonikusabb, hiszen a „metal királynő" image pont hogy hozzá, nem pedig Doróhoz kötődik. Persze távol álljon tőlem az erőltetett hasonlítgatás, elvégre nem objektív szempontok szerint dől el, ki lesz sikeresebb, és ki kevésbé, hang tekintetében pedig a szőke démon a cipőfűzőjét nem köthetné be Lee-nek. Ez tehát itt nem téma most, és persze az is tény, hogy más piacon mozogtak, más marketinggel, más zenével, és kanadai hősnőnk egy ponton ki is szállt az egész rockbizniszből, hogy visszavonuljon MILF háziasszonynak. Később pedig inkább takaréklángon és más zenei érdeklődéstől vezérelve dolgozott tovább, jazzesebb vonalon. Persze számít, hogy Kanada egy legendásan görcsmentes, kiegyensúlyozott hely, ahol egy relatíve ismert előadó különösebb tét nélkül, de rentábilisan el tud lenni, és Lee nyilvános megjelenései pont ezt a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot tükrözik általában. Érdemes megnézni például, amikor reggeli beszélgetős műsorban nyilatkozik – pozitív kisugárzása mindegyik zenei korszakában ugyanezt a kellemes atmoszférát sugározta.

megjelenés:
2016
kiadó:
Big Sister / ILS / Caroline
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

Félreértés ne essék: a fentiek természetesen nem azt jelentik, hogy a dög, erő, szenvedély nem lenne meg késői munkáiban, arra utaltam csupán, hogy Lee Aaron zenéjét minden körülmények között jó érzés hallgatni. Barátnénk pedig tizenkét év után úgy érezte, megint lenne kedve egy új anyaghoz, ezúttal kissé rockosabban, mint jóideje bármikor. Ennyi idő után persze semmi jelentősége nincs annak, milyen stílusban fogannak a dalok, mert aki kedveli az előadót, mindenképpen kíváncsi lesz rá, a művész pedig elmondja amit szeretne, kiadja magából, amit fontosnak érez megosztani. Nyilván egy énekesnél mindig a hang lesz a fő kérdés, de úgy gondolom, elmondható, hogy az a jellegzetes karc, amit nagyon lehet Lee-nél szeretni, megvan most is, és meg is vesz vele kilóra – engem legalábbis biztosan, még úgy is, hogy érezhetően kopott már egy kicsit a torka. Ami a dalokat illeti, azok nagyjából olyanok, mint amire számítani lehetett: kissé rockosak, kissé poposak, a metalhoz közük nincs, de ez nem is baj, a zene lüktet, pörög, de ha épp visszafogottabb, akkor is tele van érzéssel, és utóbbiból elsősorban a pozitív hangvétel dominál. Vidám, ironikus, helyenként huncut (sose gondoltam volna, hogy ezt a szót ezeken a hasábokon leírom), laza, és ami a legfontosabb: szórakoztató – tulajdonképpen abszolút tavaszi hangulatú az egész. Tényleg, mint amikor az ember egy Lee-hez hasonló, jó karban lévő, érett hölggyel flörtöl egy szabadtéri szórakozóhelyen.

Hozzáteszem, semmiképpen nem évlemeze-szintű reveláció sodorja magával az embert a Fire And Gasoline-en, de nagyrészt jó dalokat hallunk, kezdve az aranyosan bugyuta, Avril Lavigne-es klippel megtámogatott Tom Boyjal, aztán ott a remek címadó, talán a leghúzósabb nóta mind közül, amelyről – nem először és nem utoljára a lemez hallgatása közben – még a Europe alteros Secret Society-időszaka (Let The Children Play) is eszembe jut. Ahogy megyünk tovább, vicces módon némi Anna And The Barbies feelinget is kapunk (Wanna Be), de a lírai oldal is erős. Kapásból megemlítendő például a lemezt lezáró, mély és melankolikus Find The Love, ami sanszos, hogy Lee legjobb lassúi közé iratkozik fel. Abban szinte biztos vagyok, hogy a Heart utóbbi lemezei komoly hatást gyakoroltak Lee-re, mert a koncepció teljesen hasonló itt is, változatosságra törekedve is egységes az összkép – akkorát persze nem üt az anyag, mint a Fanatic, de hát ez nem is lenne reális, már csak a teljesen eltérő liga és státusz miatt. A szándék viszont becsülendő, értékelendő, és át is jön, hiszen ahogy említettem, a dalok önmagukban is élvezetesek, Lee tehát eléri a célját. Az már csak hab a tortán, hogy baromi jól szól a lemez (és simán elhiszem, hogy együtt játszva vették fel).

Pontszámnak itt eleve nincs jelentősége, de ez itt semmiképp nem a hetes „semmitmondó", hanem objektív verziója. Tekintve pedig, hogy ezen a fertályon kábé soha az életben nem lesz reális esély arra, hogy akár jazz-, akár rockos koncertműsorral megnézhessük Lee Aaront (a hozzánk legközelebb eső fellépése pár éve a Sweden Rockon volt), abszolút elmondható, hogy az énekesnő új lemeze igazi csemege a mai kínálatban.

 

Hozzászólások 

 
+2 #4 Tulus 2016-04-11 18:44
Ennyi erővel balázs pali is metál, mert hosszú a haja, meg egyik-másik dalában van valami gitárféle... Ja, meg alul farmer, felül bőr.
Idézet
 
 
+2 #3 Palinkas Vince 2016-04-11 18:20
Idézet - Tulus:
Szerintem a metal queen titulus nem illeti meg Lee-t, méghozzá azért nem, mert soha nem játszott metalt, csak hard rockot.
A hard rock queen viszont tökéletesen illik rá.

Ha tényleg metal queen-ről van szó, akkor 1. Ha a hang nem számít annyira, akkor Doro-t illeti a korona. 2. Ha a hang számít, akkor viszont Kari Ruesletten-t, mert Ő volt az első, akire hangilag is fel lehet nézni.


Maga a Metal Queen lemez, az imázs, a klip azért elég metÀl. És Doro előtt már.
Idézet
 
 
+4 #2 Tulus 2016-04-11 14:44
Szerintem a metal queen titulus nem illeti meg Lee-t, méghozzá azért nem, mert soha nem játszott metalt, csak hard rockot.
A hard rock queen viszont tökéletesen illik rá.

Ha tényleg metal queen-ről van szó, akkor 1. Ha a hang nem számít annyira, akkor Doro-t illeti a korona. 2. Ha a hang számít, akkor viszont Kari Rueslatten-t, mert Ő volt az első, akire hangilag is fel lehet nézni.
Idézet
 
 
+4 #1 Generica 2016-04-11 13:53
"Tekintve pedig, hogy ezen a fertályon kábé soha az életben nem lesz reális esély arra, hogy akár jazz-, akár rockos koncertműsorral megnézhessük Lee Aaront..."

Ez az esély egyszer megvolt idehaza... 2002.07.26-án a Budai Parkszínpadon, egy jazz formációval (Johnny Ferreira & The Swing Machine) Lee Aaron járt nálunk. A másik fellépő a Cotton Club Singers volt. Amikor ezt pár évvel később elmesélte egy ismerősöm, aki ott volt, nagyon kiakadtam.

Jó lett volna aláíratni vele a Metal Queen és Bodyrock vinyl borítókat, de legjobban hallani szerettem volna élőben, még ha jazz nótákat is énekel.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.