Shock!

július 08.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Iggy Pop: Post Pop Depression

0122iggyjoshcJames Newell Osterberg, Jr. mostanában olyanokat nyilatkozgat, hogy belefáradt a rockszakma szarakodásaiba, megöregedett és vissza akar vonulni. Persze, mondta ezt már Iggy Pop korábban is sokszor – elsőként talán jó négy évtizeddel ezelőtt –, de most akár még hihetünk is neki: földi létének hetvenedik, pályafutásának ötvenpluszadik évébe lépve, a Rock And Roll Hall Of Fame tagjaként nem hiszem, hogy túl sok mindent akarna és tudna még elmondani. Pláne, hogy országos cimborája, az általa mentorként tisztelt, és pályafutását, de igazából magát Iggyt is többször feltámasztó David Bowie nemrégiben költözött vissza valódi otthonába, a csillagok közé. És igen, ne féljünk kimondani: Iggy Pop bizony abba a kasztba tartozik, akinél már az is csoda, hogy idáig elélt.

Hősünk már a kissé hatásvadász címben is rájátszik erre a búcsú-jellegre, emellett pedig bevallottan vissza akart ásni azokba a '70-es évek-végi időkbe, amikor még a már említett Bowie társaságában rótták Nyugat-Berlin művészvilágának macskaköves utcáit, és olyan lemezek kerültek ki kezeik közül, mint a The Idiot és a Lust For Life. Ezek pedig Iggy szólópályájának közmegegyezéses csúcskorszakát jelentik, így aztán most sem vehette félvállról a dolgot: a megvalósításhoz szükség volt egy hasonló kaliberű alakra, mint egykori társa. És Iggy megpróbált megmaradni a bevett receptnél: Bowie-hoz hasonlóan most is egy öntörvényű, vörös hajú dalszerző-zenészbe vetette minden bizalmát, aki pedig nem más lett, mint a mára mindinkább látens alterrock-ikonná váló Joshua Homme.

megjelenés:
2016
kiadó:
Loma Vista
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

És én itt kezdtem el félni. Huszonéves korom egyik legtöbbre értékelt gitárosa ugyanis az elmúlt évtizedben mindent megtett azért, hogy totálisan elveszítse egykori rokonszenvemet: legutóbbi munkái, kezdve a mostanában sajnálatos módon harmatgyengévé váló Queens Of The Stone Age-lemezekkel, folytatva a viccnek is rossz Eagles Of Death Metal-gyötrelmekkel, vagy épp a legjobb esetben is felemás szájízű Them Crooked Vultures-kirándulással, szóval ez a baljósan fortyogó massza számomra mind újabb és újabb zsákutcát jelentett. És az van, hogy sajnos pontosan azt jelent a Post Pop Depression is, amibe a vörös ördög amúgy elcipelte magával két jó cimboráját, a QOTSA-ben is zenélő multi-instrumentalista Dean Fertitát és az Arctic Monkeys ütősét, Matt Helderst.

Az alvum ugyanis nem hogy nem tehető a két említett Iggy-anyaggal közös polcra (ezt nyilván épeszű ember nem is várhatta), de még az egyébként sem túl kemény vagy fémes Pop-életmű fényében szemlélve is kimondottan plöttyedt, alteros beütésűnek tűnik. És nem bölcsen merengve, vagy épp beletörődő melankóliával teszi mindezt, hanem tét nélkülien. Az az Iggy, aki bármelyik lemezén képes volt feszültséggel teli, akármelyik pillanatban felrobbanható zenei elegyet képezni, most csak pillanatokra üti fel a fejét. A negyvenkét perces anyag legnagyobb részében inkább egy nem túl jól sikerült, valamikor félbehagyott és most jobb híján befejezett Bowie-lemezt hallhatunk, amire igazából semmi szükségünk nincs (különösen az „igazi" előadó Blackstarja fényében). Már a fagyos elektronikával csillogó nyitószám, a Break Into Your Heart is ilyen jelleget mutat, de ezt még könnyedén vette be a gyomrom, viszont az első single, az álomszerűen könnyed Gardenia merengős refrénje, a Sunday seggrázós diszkó-ritmusa, lötyögős hangulata (abszolút mélypont!) és a zongorás Chocolate Drops kicsit polgárpukkasztónak szánt szövegű, langymeleg dallamvilága számomra mind iszonyatosan idegenül hat az egykoron a punk keresztapjának tartott Iggytől.

Akkor már jobb, ha a saját komfortzónájában marad, mint a lemez csúcspontját nyújtó American Valhallában, amiben a komolyabb mondanivaló és a játékos, xilofon és marimba által is megtámogatott zene feszültséggel teli ellentéte jelenti az életet, vagy az In The Lobbyban, aminek történetmesélős-mormogós szövegelése az éjszakában saját árnyékát követő férfiről akár Nick Cave-hatást is mutathat. Vagy a Vulture poros western-hangulatában, ami végtelenül egyszerű ugyan, de legalább van valami fullasztó atmoszférája. És akkor ott van még a szándékoltan nosztalgikus, őrült keringőre hajazó German Days is, amelyben Iggy tényleg egészen fogós dallamokra ragadtatja magát. Egyébként csak halkan jegyzem meg: a korábbinál jóval mélyebben duruzsoló hangja nemhogy nem kopott meg, hanem kifejezetten erősödött az évek elteltével, mint ahogy azt az akusztikus-merengős Paraguayban is hallani, csak ezt meg nem feltétlenül kellett volna hat és fél percesre hizlalni, pláne azzal a műfelháborodott szövegeléssel a szaggatott zárásban.

Oké, készséggel elismerem, Iggy Pop számomra mindig is inkább egy izgalmasan érdekes, ám kissé anakronisztikus jelenség volt, mint kedvenc előadóim egyike (a The Stooges-korszak persze más tészta, azt fenntartások nélkül imádom), de az életmű kissé hézagos ismerete is azt mondatja velem: ennél azért vannak sokkal jobb lemezei, úgyhogy talán nem is ezzel kéne elbúcsúznia.

 

Hozzászólások 

 
+1 #3 Stanley 2017-01-14 00:11
Sztem van rajta 4 jó szám, ami teljesen rendben van. Egy idős embertől mit várunk, ez is marha jó. A Break Into Your Heart sztem óriási, micsoda fájdalom, órisái, egy idős ember panasza, absolute mérhető a Black Star-hoz. Sőt, mivel Iggy még él...
Idézet
 
 
+1 #2 Tamás 1979 2016-08-25 22:30
Izleseken nem lehet és nem kell vitatkozni. Lehet hogy nem ez a legjobb albuma, de ez nem objektív kritika az irotol. Közli,hogy szerinte nem jó és pont. Nem az a kérdés hogy ez a legjobb albuma e, hanem az, hogy ez milyen. És ez minimum 7,5 8 pontos.
Idézet
 
 
+5 #1 Pitta 2016-04-25 21:35
Én már a megjelenés napján megvettem. Nem mondom, hogy az első hangtól az utolsóig mestermű, de egy szerethető album. A hat pontot talán kicsit kevésnek érzem, de 7-7,5-nél többet nem adnék rá én sem. Viszont örülök a sikerének.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.