Shock!

november 01.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Fleshgod Apocalypse: King

1229fgacEmlékszem, amikor először találkoztam a metalt szimfonikus zenével keverő zenekarokkal, úgy ugrált a szemöldököm fel-alá, mint Jim Carrey-nek az Ace Venturában. Therion, Nightwish, Dimmu Borgir vagy Septicflesh, hogy csak néhányat említsek, mind teljesen lenyűgözött, bár sokszor nem annyira magával a zene minőségével, mint inkább azzal a totális kreatív szabadsággal, amit e két, igencsak eltérő zenei műfaj keresztezése szült. Aztán ahogy egyre népszerűbbé vált az új irányzat, úgy kezdtek el penészmódra terjedni a szimfo-black-, szimfo-death- és egyéb szimfo-akármi bandák, ezzel együtt pedig a szemöldököm is a helyére került, és helyette a szám állt neki egyre szélesebbeket ásítani. Pedig mind közül talán még a nagyzenekari halálmetal mutatkozott a legérdekesebbnek, hiszen ki tudna elképzelni botrányosabbat Haydn és az Obituary keresztezésénél? Esetleg egy Wagner-Death kombó? Valamiért azonban csak nagyon ritkán működik ez a szépcsúf kreatúra, ám akkor is inkább lebutított, rágógumi-filmzenés death metalról beszélhetünk, aminek a vége rendszerint felemás.

megjelenés:
2016
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
6,5 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

E területen a már említett Septicflesht tartom az egyik, ha nem a legjobb csapatnak, náluk rendszerint mind a nagyzenekari, mind pedig a fémhangszeres szekció első osztályú muzsikát produkál, és még a a zenei egység is megmarad. A színtér másik nagy játékosa az olasz Fleshgod Apocalypse, egy eleddig csak szrányait bontogató leviatán, amely az ébredése óta eltelt kilenc év során sikeresen osztotta meg a metalos társadalmat. Eddigi három lemezüket én sem tartottam ugyan kiemelkedőnek, de azért a kezdetektől érezni lehetett a csapatban a potenciált, amit azonban valamiért csak nem akartak kibontakoztatni. Most itt a negyedik mű, és bár a King az eddigi legprofibb és legösszeszedettebb lemezük, azért még nem sikerült teljesen levedleniük egy-két zavaró gyengeségüket.

A King címszereplője mi magunk vagyunk, vagyis a jobbik felünk, ami becsületes, bátor és erős, maga a zene pedig egy olyan világban játszódik, amely derékig tocsog a korrupcióban és erkölcstelenségben, egyszóval az olaszok nem szaladtak messzire inspirációért. A témából adódik a heroikus, fennkölt él, és a King hallhatóan pont ezt az utat akarja végigjárni, ami félig-meddig sikerül is neki. A gond csak annyi, hogy a dalok hamar egysíkúvá válnak. A nyitó Marche Royale rövidke intrója egyfelől kellően megadja az alaphangulatot a lemezhez, másfelől viszont roppant sablonos, mintha egy történelmi stratégiai videójáték bevezető muzsikáját hallanánk profi, de mégis műanyagízű kivitelben. A folytatás valamivel jobb. Az In Aeternumban javul valamelyest a nagyzenekari produkció színvonala, s ezzel át is evezünk a korrekt, de klisés filmzenék világába. Ez a dal egyébként azon kevesek közé tartozik a lemezen, amelyeknél a deathes oldal erősebb, mint a szimfonikus. Paolo Rossi egész pofás énektémát hoz, és a zenei arányokkal sincsenek különösebb problémák, a nagyzenekari rész szépen belesimul a banda zúzásába.

A Healing Through War némileg visszavesz az iramból, de sajnos ettől még nem lesz érdekesebb a dolog. Az olaszok mindent bevetnek, amit szorgalmas diákként az évek során kitanultak mestereiktől: van itt morcos kiállás, az éterig felnyúló gitárszóló, staccato riffelés, és egy ponton még a zongora is bekapcsolódik a buliba, szóval elvileg nem kéne, hogy elpilledjek a dal hallgatása közben. De mégis hamar elveszítem az érdeklődésemet, mivel az egész egyszerűen sótlan és üres, mint egy jobb sorsa érdemes tévésorozat, amelyben ott a potenciál, de végül az istenért sem sikerül kiemelkednie a tömeggyártott halmazból, és végül szépen el is kaszálják. A Kinget néhányszor bizony én is elkaszáltam menet közben... Bombasztikusnak szánt, de inkább csak üres fülkápráztatás a The Fool, amely máskülönben a lemez egyik nagy slágere. A Dream Theater világát idézi a Cold As Perfection nyitánya, ami aztán méltósággal hömpölygő lavinaözönné válva töri magának az utat a hallgató felé, és nem is sikertelenül. Ez a sötétebb megközelítés sokkal jobban áll az olaszoknak az eddigi, 18. századi maszkabálokat idéző, tinglitangli giccsbarokktól, ami az album nagyrészét jellemzi. Mondjuk sokat emel a dal minőségén Veronica Bordacchini felhők alját karcolgató szopránja is, kár, hogy mindössze három dalban használták ki az énekeshölgy figyelemreméltó hangi adottságait.

A Mitra igencsak közepes death metalos darab, a Paramour (Die Leidenschaft Bringt Leiden) viszont végre egy érdekes tétel: Bordacchinié a terep, aki Goethe A szenvedély trilógiája című verséből énekel el egy részletet zongorakísérettel, ohne elektromos gitár vagy duplázó. Amilyen meglepő próbálkozás ez, épp olyannyira önismétlés az And The Vultures Behold, ahol tényleg nem hallani semmi újat vagy különlegeset, habár azt azért meg kell jegyezni, hogy Rossi tényleg a lelkét is kiénekli. Kellemes, de nem több a Gravity sem, ahol a horzsoló gitároké a főszerep, a nagyzenekar viszont itt is inkább csak díszítésként funkcionál, az A Million Deaths pedig az ablum egyik legmasszívabb darabja, de ez meg jobbára csak standard zúzda, amit szerencsére a jól elkapott váltások és a riffek köré felfűzött zongorakíséret úgyahogy kirángat az szürkeségből. A Syphilis remek lezárás lehetett volna, de outróként a zenekar végül a King névre keresztelt zongoradarabot választotta, ami sajnos túl jellegtelen és emiatt felesleges is ide.

A hangzás egyébként vérprofi, mint ahogy a külbecs is rendben van, csak hát az a fránya tartalom ne lenne annyira felemás. Nem könnyű megítélni a Kinget: a banda rajongóinak valószínűleg ez lesz „A" Fleshgod Apocalypse-album, akik viszont eddig sem ismerték a csapatot, azokat ez a negyedik korong aligha fogja meggyőzni. Pedig ismétlem, korántsem rossz a King, és még lélektelennek sem nevezném, egyszerűen csak pont az hiányzik belőle, ami az egyik fő témája lenne az egész lemeznek: a bátorság, hogy több legyen annál, mint ami.

 

Hozzászólások 

 
-6 #12 tónyó 2016-05-01 12:56
Az első lemezük még jó kemény brutal death volt, utána fokozatosan elkurvultak.Egy, maximum két pont.
Idézet
 
 
+6 #11 PelekiTál 2016-04-30 19:44
Idézet - TelekiPál:
Nagyon reklamáltam, hogy hol marad már az új Fleshgod értékelése, mivel régóta követem a zenekart és egyetértek, hogy a korai lemezek nem voltak éppen - a cikket idézve - A Fleshgod lemezek, de érdekelt a King.
És amit kaptam toronymagasan verte minden elvárásomat és konkrétan innentől lettem a zenekar rajongója. Nem mintha a rám gyakorolt hatás lenne a szakmai megítélés viszonyítási pontja, de erősen az a gyanúm, hogy a T. Cikkíró számára egy "muszáj kör" volt ez a cikk, mert kritikának nem nevezném.

Szimfonikus zenében a Septicfleshhez viszonyítani barokkos túlzás. Mintha a göteborgi metált a Nightwish szűrőjén keresztül vizsgálnánk, pusztán azért mert mindkettő skandináv.

Rettentő sok réteg és odafigyelés van ezekben a dalokban. Lényegében minden újrahallgatásko r találok valami díszítést a számokban, amitől a zene mindig friss, mégis brutális tud maradni.
Nagyon kíváncsi voltam a véleményetekre és őszintén remélem, hogy csak a vélemény tükrözi a szerkeszőségét, nem pedig a cikk mögötti alaposság, mert az most (hozzáteszem ritkán van ilyen, de) szinvonalon aluli lett.


Te vagy az, SzopóArtÚr???
Idézet
 
 
+1 #10 TelekiPál 2016-04-30 18:16
Nagyon reklamáltam, hogy hol marad már az új Fleshgod értékelése, mivel régóta követem a zenekart és egyetértek, hogy a korai lemezek nem voltak éppen - a cikket idézve - A Fleshgod lemezek, de érdekelt a King.
És amit kaptam toronymagasan verte minden elvárásomat és konkrétan innentől lettem a zenekar rajongója. Nem mintha a rám gyakorolt hatás lenne a szakmai megítélés viszonyítási pontja, de erősen az a gyanúm, hogy a T. Cikkíró számára egy "muszáj kör" volt ez a cikk, mert kritikának nem nevezném.

Szimfonikus zenében a Septicfleshhez viszonyítani barokkos túlzás. Mintha a göteborgi metált a Nightwish szűrőjén keresztül vizsgálnánk, pusztán azért mert mindkettő skandináv.

Rettentő sok réteg és odafigyelés van ezekben a dalokban. Lényegében minden újrahallgatásko r találok valami díszítést a számokban, amitől a zene mindig friss, mégis brutális tud maradni.
Nagyon kíváncsi voltam a véleményetekre és őszintén remélem, hogy csak a vélemény tükrözi a szerkeszőségét, nem pedig a cikk mögötti alaposság, mert az most (hozzáteszem ritkán van ilyen, de) szinvonalon aluli lett.
Idézet
 
 
+2 #9 . 2016-04-30 17:45
Én sem értek teljesen egyett a kritikával.Szerintem is,ez lett a legjobb albumuk,amit kiadtak a kezeik közül.Nem érzek rajta szürkeséget,sem egysíkúságott.A Labyrinth albumuk után azt gondoltam,ez szép és jó,de akkor innen hova tovább?Még monumentálisabb lesz a következő sorlemez?Még több szimfonikus elemet csempésznek bele?Még epikusabb lesz?De azt kell mondnaom,a 3 feltett kérdésre az igen és nem válaszok is helytállóak.Egyszerűen remek nótákat írtak,amikre figyelni kell,és sokat kell velük törődni,barátko zni.Sűrű,brutális muzsika ez,nem is mindenkinek való,de aki fogékony az ilyesmire,az tuti az egekig marasztalja majd a Kinget.Semmiképp sem definitív album,nem ez "A FLESHGOD APOCALYPSE",de a Labyrinth után nem gondoltam volna,hogy sikerül egymagasabb színvonalú,de semmiképp sem az előző albumot koppintó anyagot kiadni.Csak gratulálni tudok az olaszoknak,mert ez bizony bitang betyár album lett.Akik egy efektíven szűk stíluson belül,képesek megugrani albumról albumra a saját lécüket,ami nem hat sem unalmasnak,sem repetitívnek,mi ndenképp figyelemre és tiszteletre méltó hozzáállás. 9/10
Idézet
 
 
+1 #8 necromedve 2016-04-30 15:04
Kurva jó lemez lett, nincs mit szépíteni. Nálam tuti ott lesz az év végi top 10-ben, pedig idén már eddig is bivaly a felhozatal.

Anno a második albumukkal ismertem meg őket, szeretem ugyan a darát, de ott kifejezetten jól jött a Forsaking lassítása. A Labyrinth valahogy elment mellettem, az első albumon még csak egymás mellé rakták a szimfo elemeket a death metallal, itt viszont kifejezetten jól sikerült összepasszintan i őket.

Fogósság szempontjából jót tett a death metalos részek szellősítése, a plusz hangszerekkel együtt viszont nincs hiányérzetem ilyen téren se. Összességében szerintem kifejezetten slágeres lett, vagyis úgy fogalmazok, hogy megjegyezhető, különálló dalokat sikerült írni, plusz pont. A Fool tényleg picit giccses lehet, de szerintem ott van az is, a Mitrában meg konkrétan áll a szőr a hátamon, jó értelemben. :) Egyben is működik, van íve a lemeznek, még egy. Sztori is van, még egy. Hangzás is ott van, még egy. Hangulat is akad. Szerintem az egyediségükkel sincs gond, bár én viszonylag kevés ilyesmi zenekart hallgatok, általában nem sikerül eléggé összeolvasztani a stílusokat, csak zavarják egymást. Itt meg sikerült kiegészíteni egyiket a másikkal, külön az instrumentális rész nekem kicsit soványka, de együtt az egész már működik.

Az egyetlen, amibe bele tudok náluk kötni, az a szólózás. Valahogy ott sikerül mindig lassabb rockos, klasszikus metalos fokozatba váltaniuk. Korábban is, most is. Ott lehetne szintet lépni, ha hoznának pár fénysebességű tekerést, de lehet, hogy a gitáros ennyire képes, akkor se leszek elégedetlen. Esetleg meghívhatnák a gitárosokat az Exmortusból vendégszerepeln i, ott úgyis az egysíkú dobolással van bajom. ;)

9/10
Idézet
 
 
+1 #7 Jézus 2016-04-30 13:25
Akkor már sokan vagyunk. Szerintem nagyon jól sikerült ez az album, le a kalappal előtte! Odabasz meg vissza!
Idézet
 
 
+5 #6 asvader 2016-04-30 12:39
Számomra ez az első olyan szimfo-death lemez, ahol a két összetevő kb. 50-50%-ban jelen nem kiegészítve, hanem erősítve egymást. Érdemes meghallgatni az instrumentális verziót is, mesteri. Éppen emiatt gondolom, hogy itt aztán van bátorság és ezért lett ez az album "AZ" album.
Idézet
 
 
+2 #5 Bills 2016-04-30 09:42
Amikor először hallottam az albumot, nagyon mélynek éreztem.
Csak személyes dologként mondanám, hogy lehet elfogultság, de épp a záró zongorajáték ment, amikor olvastam, hogy egy általam nagy becsben tartott és kedvelt színész, Alan Rickman itt hagyott minket. Sosem felejtem el, hogy a kettő együtt milyen hatással volt.
Én többeknek azt javasoltam, hogy ezt az albumot csak úgy fogja megszeretni, ha EGYBEN hallgatja meg, mert tökéletesen végig követni a sztorit. Számomra tökéletes album lett! Szintén csak személyes véleményem, hogy milliószorta jobb lett és élvezhetőbb, mint bármelyik Septic Flesh album...
Idézet
 
 
+3 #4 redriot 2016-04-30 09:19
Idézet - Adam:
Sajnos vagy nem sajnos, ez egy olyan lemez ami elé le kell ülni és odafigyelni rá. Ezt nem igazán lehet felróni neki.


Ott a pont! Szerintem ez lett az eddigi legerősebb Fleshgod album, bár ha a Labyrinth is ilyen jól szólna és nem úgy mint egy intenzívebb jégeső akkor már nem biztos hogy ez lenne az ábra.

Mindenesetre ez egy jól sikerült lemez, van egy íve, úgy vannak összeállítva a dalok hogy nagyobb élmény egyben meghallgatni az egészet mint egy-egy számot külön kiragadva.
Idézet
 
 
+1 #3 Wendiii 2016-04-30 09:17
Ezzel a kritikával sajnos én sem értek egyet. Konceptalbum esetében a zenét óhatatlanul a történet alá kell rendelni, viszont ha az előbbi alapján kell az utóbbit kitalálni, akkor a Fleshgod nagyon jó munkát végzett. Dalcímek és zene alapján lejátszódik előttem a történet, és erre manapság nagyon kevés zenekar képes. Nálam érdekes módon ez az első lemezük, ami azonnal megvett kilóra.
Idézet
 
 
+3 #2 Adam 2016-04-30 07:56
Én sem értek maradéktalanul egyet a kritikával, de talán ott csúszik el az album (már ha elcsúszik), hogy iszonyat tömény és hosszú. Ha lefaragtak volna egy 15-20 percet, akkor jóval erősebbnek hatása lehetne.
Bár nekem a Labyrinth jobban tetszett, sajnos az annyira tömörítve lett, hogy a hallgathatatlan ság határát nem súrolta, hanem bőven át is lépte. Ez az album jobban lett keverve és maszterelve néhány fokkal, ez mindenképpen plusz pont és jót is tett a zenének.
Sajnos vagy nem sajnos, ez egy olyan lemez ami elé le kell ülni és odafigyelni rá. Ezt nem igazán lehet felróni neki.
Idézet
 
 
+4 #1 Kpkg 2016-04-30 07:44
Nem értek egyet a kritikával. Szerintem igen erős album lett, nem is értem, hogy lehet ezt sablonnak vagy egysíkúnak hallani, és minden egyes dalt savanyú szájízzel elhagyni. Nekem a korábbi albumokon egy-egy szám volt kiemelkedő, itt most majdnem mind, de hát ízlés kérdése az egész.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.