Shock!

Rob Zombie azt mondja, élete, de legalábbis szólókarrierje legjobb lemezét készítette most el, de az igazat megvallva nem értek vele egyet – pedig akár össze is jöhetett volna a dolog. Kétségtelenül száz százalékos Zombie-mű lett a most még a szokásoshoz képest is túlpörgetett címekkel operáló The Electric Warlock Acid Witch Satanic Orgy Celebration Dispenser (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: The Electric Warlock), ráadásul bizonyos megközelítésben súlyosabb, mint gyakorlatilag bármelyik lemeze az első Hellbilly Deluxe óta, és a dalok kétségtelenül jók. Ugyanakkor mégis akad az egészben valami furcsa befejezetlenség-érzés, aminek alighanem a 31 perces játékidő, illetve részekre bontva a tényleg tök izmos dalok érthetetlen rövidsége jelenti a fő okát. Pedig egyébként nincs bajom a rövid lemezekkel, sőt, általában pont attól mászom a falra, ha valaki mindenáron ki akarja használni a CD-k 79:59-es kapacitását. Itt viszont pont fordított a helyzet.

Rob Zombie stílusa védjegyszerű, így ha hallottál valaha is tőle vagy a White Zombie-tól bármit, most is könnyűszerrel beazonosíthatod ezt a zakatolós-zúzós-groove-os alapokra épített, hol beteg kántálásokkal-kiabálásokkal-szóköpködésekkel, hol klasszikus, a '70-es éveket idéző rockdallamokkal ellátott muzsikát. Mint mondtam, a főszereplő ezúttal ráadásul súlyosabbra vette a figurát, ami nekem bizonyosan nem baj, hiszen én még az Astro-Creep: 2000... albummal szerettem meg őt, és ahhoz képest később ugye leginkább már csak visszavett a vastag gitárokból. Ehhez képest itt már a tulajdonképpeni tényleges nyitás, a Satanic Cyanide! The Killer Rocks On! is elég masszív, az album második felében felbukkanó In The Age Of The Consecrated Vampire We All Get High meg például konkrétan is White Zombie, méghozzá elég direkt módon. Baromi jó is, csak éppen nagyon kurtán-furcsán ér véget alig több mint két perc után...

És többnyire most bizony ilyen érzéseim támadnak a lemez hallgatása közben: néha még várnád, hogy történjen valami az adott számban, de nem. Mindig tök gyorsan ugranak tovább a következőre, pedig még hallgatná az ember tovább az előzőt. Érteni vélem, hogy mindez koncepció lehetett, csak éppen van, amikor épp a több a több... Főleg, hogy az említett 31 percből hármat még akár le is vonhatunk két köztes átvezetés miatt, tehát tulajdonképpen egy hosszabb EP hatását kelti a cuccos, hiába osztották tizenkét trackre. Szólóban Rob sosem csinált monstre hosszúságú anyagokat, de innen most bizony pont az a hat-hét-nyolc-kilenc perc hiányzik, ami a többi albumán mindig ott volt pluszban, és kerekre húzta az adott lemezt. Így viszont sajnos akarva-akaratlanul is olyan a The Electric Warlock, mintha valaki kiharapott volna a közepéből egy darabot.

Pedig ahogy említettem, a dalok önmagukban nagyon is ott vannak a szeren, ráadásul gyakorlatilag mindegyik. Stílust tekintve nincsenek nagy kilengések, Zombie a tőle megszokott beszédfoszlányos, mozirészletes, elektro-effektes vonallal önti nyakon John 5 vastagon megdörrenő gitárjait, a végeredmény pedig hol táncosabb-rockdiszkósabb, hol nyomasztóbb, elborultabb szerzeményekben ölt testet. Az előbbi vonalra mindenképpen az első single-ként kihozott Well, Everybody's Fucking In A UFO a legjobb példa, ami ráadásul kellően ragadós is. Emellett pedig felvonul a Zombie-hangzás összes szelete: a The Life And Times Of A Teenage Rock God és az In The Bone Pile tipikus arénahimnuszok Rob stílusában (mindkettő perfekt), a The Hideous Exhibitions Of A Dedicated Gore Whore meg a Get Your Boots On! That's The End Of Rock'N'Roll pedig a '70-es évek ősi amerikai rockzenéihez nyúl vissza a szokásos keretek közé ágyazva. A Medication For The Melancholy meg azért érdekes, mert nagyjából a fentiek keresztmetszetét adja: kimondottan izgalmas hatást kelt benne az amúgy kőegyszerű billentyűfutam, viszont erre is áll, ami szinte az összes dalra. Vagyis simán lehetne hosszabb valamivel, mert van benne annyi... Mint ahogy azt a Wurdalak című, brutálisan jól eltalált horror-zárás is fényesen igazolja, Rob Zombie ma is épp elég izgalmas figura ahhoz, hogy tetemesebb időkeretben is odafigyelj rá.

A fentiek miatt tehát kicsit felemásnak érzem most a végeredményt. Ha a dalok színvonalát nézem, szerintem az Educated Horses óta talán a The Electric Warlock Zombie legjobb, leginkább üresjáratoktól mentes munkája, viszont annak ellenére is kicsit megúszós jelleget ölt, hogy egyébként hallhatóan tényleg sokat dolgoztak vele. Ez a lerövidített, mindig csakis a lényegre szorítkozó fogalmazásmód tehát az én olvasatomban egyértelműen hiba most, amit a számszerű értékelésben is muszáj jeleznem legalább egy pont levonásával.