Shock!

november 01.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Neal Morse: Sola Gratia

nealmorse_cAz önismétlés foka. Akár ezzel az egykori Robert De Niro nevével fémjelzett klasszikus thrillerből átalakított szójátékkal is illethetnénk Neal Morse legújabb dalgyűjteményét, amelyek közül az utóbbiakat jómagam lassan már képtelen is vagyok számon tartani. Az addig oké, hogy volt egyszer valamikor egy nagyszerű Sola Scriptura, de hogy abból a látszólag kimerített témából miért lett még egy Sola Gratia is, már több kérdőjelet is előidéz a fejem feletti szövegbuborékban.

A mester ülepe alatt (mert hát miért is ne hívhatnánk mesternek egy olyan komponistát, akinek munkássága előtt az ezredforduló hajnalán virágkorába lépett teljes progrock-színtér a hasán fekszik szétvetett végtagokkal?), az utóbbi időkben igencsak elszaladt az a bizonyos ló, ami hosszú-hosszú idők óta ugyanazokat a köröket futja. Mondom ezt úgy, hogy a Spock's Beard beizzításának idejétől óriási rajongója vagyok a bácsinak, de kár lenne tagadni, hogy muzsikájára napjainkban már nyugodtan rápecsételhetnénk a saját farkába harapó kígyóként ábrázolt uroborosz szimbólumát. A ciklikus ismétlődés és az örök visszatérés jelképe tökéletesen jellemző a Sola Gratiára is, amelynek szerzeményeiben szinte semmi olyasmit nem fogsz hallani, amit korábban ne hallottál volna a szerző életművében. És itt most nem csupán az első fejezetről felidézett zenei részletekre, netán a hangszerelési megoldásokra gondolok, hanem konkrét dalszerkezetekre, melódiákra, kitartott hangokra, hangtávolságokra, hangszeres fordulatokra, hatásszünetekre, és még sorolhatnám a végtelenségig...

megjelenés:
2020
kiadó:
InsideOut
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

A szokásos, számomra teljes mértékben érdektelen, szájbarágós vallási történetbe sem voltam képes mélyebben beleásni magam, ezt inkább meghagyom azoknak, akiket valóban érdekel a téma. Nekem egyszerűen túl sok már a Jesus meg a Lord ezekben a dalszövegekben, ami általában mindig a Satant és Devilt mantrázó másik végletre emlékeztet, de ezt a témát most inkább ne kezdjük el itt szétcincálni. Elég annyi, hogy Morse tiszteletes ezúttal sem tudott kilépni hittérítői szerepéből, akihez ministránsokká szelídült segédei most is csatlakoztak – élükön természetesen Mike Portnoyjal, illetve a The Neal Morse Band teljes legénységével. Titkon persze mindig reménykedem, hogy egy nap talán felhagy a hallelujázással multi-instrumentalista barátunk, de sajnos nem. Nem, és nem...

A Nealre jellemző áhítattal átszőtt momentumok csak egyre jobban rányomják a bélyegüket erre az anyagra: elég csak a végtelenségig terjeszkedő, nyúlós Never Change-et megfülelni, ami valahol nagyon Pink Floyd akar lenni, de első körben „kissé" erőltetettnek is tűnik, ahogy húzzák-vonják-nyúzzák ebben a vallásos hévtől fűtött (hűtött) szellemben. Tömeghipnózis és extázisba hajló ájtatosság hallható a végkifejletbe érkező The Glory Of The Lordban is, bár kár letagadni, hogy a dallam és a kompozíció íve mindkét tételben nagyon szép, és idővel bele is ragadnak a fülekbe. A meghitt momentumok meg talán a szobrokat és szentképeket is helyből könnyekre fakasztó Overflow-ban csúcsosodnak ki leginkább, és aki most hallja először Morse zenéjét, annak biztosan óriási élményt is nyújt majd. Mert valójában tényleg óriási (lenne, ha nem ismernénk révületbe fojtott és eltúlzott magasztalásról szóló mondanivalóját).

Néha pedig olyan érzésem van, hogy inkább musicalt hallgatok, mintsem progresszív rockot. Jó példa erre a sokszereplős Ballyhoo (The Chosen Ones), vagy az együtténeklős, dicsőítős Building A Wall, amelybe legalább szorult némi életenergia is. Ilyesmiből meg az ezt követő, instrumentális Sola Intermezzóból kellene több. A tempót megakasztó, belassulós refrénnel lekenyerező In The Name Of The Lord is jóféle, még címe és mondanivalója ellenére is. A teljesen feleslegesen kilenc perc fölé nyújtott Seemingly Sincere-ben viszont semmi, de tényleg semmi olyasmi nem történik, amit ne hallottunk volna már a korábbi anyagokon legalább tizenhétszer. Hiába alakul ki a vége felé egy jó kis örömzenélgetés, ez már csak azoknak nyújt kiemelkedően örömteli pillanatokat, akik még soha életükben nem hallottak Nealről, és ez az első alkalom, hogy belehallgattak az imáiba. Ezért is inkább elsősorban azoknak ajánlom most a Sola Gratiát, akik nem ismerik a szerző előéletét, mert lényegében a csalódást most is nyugodtan ki lehet zárni. Képtelen vagyok azt állítani, hogy rossz ez az anyag, mert nyilván nem az, de azt sem hallgathatom el, hogy elegem van már a zsoltárokból. A magas minőség és az itt megszokott színvonal természetesen a fenti okfejtés és a pofátlan önismétlés ellenére is adott, ahogyan a jóra hallgatás után rögzülő verzék, refrének is ugyanúgy meghozzák gyümölcsüket, mint eddig.

Neal Morse-ot többek között ezért is szokás zseninek és a progresszív szcéna egyik legtermékenyebb zeneszerzőjének tekinteni, mert még akkor is képes beleragasztani az ember zsigerei közé legfrissebb melódiáit, ha éppenséggel random módra ismételgeti önmagát. Csakis ezért értékelem most ezt a művet egy nagyon nagylelkű, kegyes, irgalmas és istenien kecses vonalvezetésű nyolcassal.

 

Hozzászólások 

 
#2 Cseke Feri 2020-10-06 09:48
Idézet - Xanadu:
A 8 pont itt sehogy sem találkozik a leírtakkal. A tartalom - értsd: önismétlő, sztenderd, ámde profi prog rock hallelujázás, s ez utóbbi eléggé ki is akasztja a szerzőt - nincs párhuzamban az értékeléssel, hisz a 8 pont egy nagyon színvonalas anyagot sejtet, itt meg sokkal inkább a méltatlankodás felé billen a mérleg. A Shock pontozási szabályzata szerint ez inkább 5-6-nak tűnik, csak hát az Istenért sem mertek elég szigorúak lenni egy Neal Morse-szal. :)


Magam is hasonlóan gondolom, és a cikk írása közben is folyton dilemmában voltam a végleges pontszámot illetően. Éreztem is, hogy valaki fel fogja nekem róni, de hosszú ismerkedés után is úgy gondolom, hogy zeneileg ez az anyag idővel ugyanúgy kiforrja magát, mint a régiek. Mert ahogy írtad, valóban színvonalas ez az album (is). Az 5-6 pont szerintem csak emiatt is nagyon kevés lenne rá. A méltatlankodó véleményem totálisan szubjektív, a pontozás pedig most megmaradt inkább az objektivitás talaján. Lehet, hogy nem volt jó ötlet, mert tényleg ütközik a kettő,de többek között ezért sem szeretem sem a pontozási rendszerünket, sem a pontozást. :)
Idézet
 
 
#1 Xanadu 2020-10-05 22:10
A 8 pont itt sehogy sem találkozik a leírtakkal. A tartalom - értsd: önismétlő, sztenderd, ámde profi prog rock hallelujázás, s ez utóbbi eléggé ki is akasztja a szerzőt - nincs párhuzamban az értékeléssel, hisz a 8 pont egy nagyon színvonalas anyagot sejtet, itt meg sokkal inkább a méltatlankodás felé billen a mérleg. A Shock pontozási szabályzata szerint ez inkább 5-6-nak tűnik, csak hát az Istenért sem mertek elég szigorúak lenni egy Neal Morse-szal. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.