Shock!

Ha nem jön közbe a járvány, már augusztus óta kézben tarthatnánk a Carcass új, Torn Arteries című nagylemezét, de mint oly sokan, Jeff Walkerék is eltolták a megjelenést. Végül is már hét év eltelt a visszatérő Surgical Steel óta, szóval pár hónap ide vagy oda semmit sem számít... A zenekar ugyanakkor mutatni szerette volna, hogy mozgolódnak, és ha kizárólag rajtuk múlna, már az utat rónák, így hézagkitöltés gyanánt megérkezett tőlük egy négyszámos EP. Az utóbbi hetekben fokozatosan elcsepegtetett dalok közül a jelenlegi tervek szerint csak a már tavaly év vége óta ismert Under The Scalpel Blade kap majd helyet a végleges nagylemezen, vagyis az anyag háromnegyede exkluzív tartalom.

Nehéz megállapítani, mire lehet következtetni mindebből, de osztom a kommentelőink véleményét: ha a csapat három ilyen számot laza magabiztossággal feltol egy kedvcsináló-időkitöltő EP-re, akkor a Torn Arteries – hogy stílszerű legyek – kiszaggatja majd a zsigereinket, mielőtt lenyakazna. Jeff Walkerék persze már a Surgical Steellel is valami brutálisan jól teljesítettek, nálam hosszabb távon is beragadt a lemez a kedvencek közé, és azóta is kiválónak tartom, szóval ez azért talán nem akkora meglepetés. De ezzel együtt is feltűnő, mennyire jól sikerült a minialbum.

Különösebb mélyelemzésekbe persze most sem fogok belemenni, hiszen nincs miért. A Carcass a visszatérő lemezen is amolyan szintetizáló megközelítést alkalmazott, ami nem változott, és nem hinném, hogy valaha is változni fog most már: a legdominánsabban a '90-es évek egyik legfontosabb underground lemeze, a Heartwork áthallásai jellemzik a mai stílusukat, de akadnak visszautalások régebbre és – enyhébb mértékben, egyes témák, ötletek szintjén – későbbre is. Tulajdonképpen már attól libabőrös leszek, ahogy a nyitó The Living Dead At The Manchester Morgue elején felmordul Bill Steer összekeverhetetlen gitárja, amiből aztán egy tökéletes felépítésű, hatperces monstrum kerekedik: száz százalékos Carcass-esszencia, perfekt darab, ennél sokkal értelmesebbet nem is tudok mondani róla. A The Long And Winding Bier Road, ha lehet, még ennél is nagyobb favorit lett nálam: itt a csapat legfogósabb, legdallamosabb oldala köszön vissza, a nóta egyes részeinek dinamikája szinte rockos, és már-már szinte röhejes módon költözik be a fülbe egyetlen hallgatás után. A tempóváltogatós, tördelt, aprítós blokkokkal tűzdelt Under The Scalpel Blade ezzel szemben a másik végletet mutatja, de ezzel sem nehéz összehaverkodni, mert szintén ügyeltek benne a ragadósságra. A Slaughtered In Soho is szinte himnikus magasságokba katapultálja a Carcass jellegzetes stíluselemeit – íme, a negyedik elvitathatatlan tétel. Jeff persze hörög-károg-morog, ahogy szeretjük, és naná, hogy Steer fület gyönyörködtető, gurgulázó szólói is a helyükön vannak. Szól is az anyag, mint az állat.

Ha a lemez is ezt a szintet hozza majd, már akkor sem lesz ok panaszra, abba meg inkább nem is gondolok bele, mire kell készülnünk, ha ezek itt tényleg „futottak még" kategóriás szerzemények.