Shock!

november 24.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

DGM: Tragic Separation

dgm_cNem mindig jó ajánlólevél, ha egy zenekar stílus meghatározása mellett az olasz progresszív metál jelző szerepel. Mostanában jómagam is az érdeklődés minimális jele nélkül pörgetem tovább a naponta felbukkanó talján csapatokat, ámde az olyan jól bejáratott nevű, több évtizedes pályafutásra visszatekintő bandák, mint a DGM, azért rendre megtorpanásra késztetnek. Ők eddig mindig megkapták a figyelmet tőlem, már csak azért is, mert rajtuk kívül szinte senkinek sem sikerült még úgy elcsípni abszolút kedvenc progmetál-csapatom, a Symphony X munkásságának sajátos hangulatát, ahogy nekik.

A túlzó hasonlóság és az egyediség hiánya persze szintén nem sorolandó a legjobb erények közé, ennek ellenére mégis mindig kellemes perceket okoznak a Symphony X-féle zenei megoldások. Bár itt nem beszélhetünk zsenikről abban az értelemben, mint az amerikaiak esetében, szerintem mindenki számára egyértelmű, hogy igazán értő kezekkel nyúlnak e nagy zenei felkészültséget és gyakorlottságot igénylő témákhoz. Ha épp jobb formában vannak, még igazán erős dalokat is képesek összekalapálni: elég csak a hét esztendővel ezelőtti Momentum szerzeményeire jobban odafigyelni, azonban nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a csapat folyton-folyvást cserélődő felállása jelenleg már egyetlen alapító tagot sem tartalmaz. A zenekar elnevezése mögött álló Diego Reali / Gianfranco Tassella / Maurizio Pariotti tengely már jó ideje nincs a fedélzeten, de alapvető változás lényegében nem történt a '90-es évekbe visszanyúló kezdetek óta.

megjelenés:
2020
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Egyetlen gondom a Tragic Separationnel mindössze az, hogy hiába vannak itt fenomenálisan jó zenészek, és hiába mozognak a progresszív metál egy nagyon szerethető szegmensében, igazán kiemelkedő, örökre az emlékezetbe égő nótákat mindezek ellenére sem találok ezen a friss lemezen. Bármennyire is meghozzák a lendületes Flesh And Blooddal az ember kedvét: a kellemes hangzásba ültetett, szikrázó, dobálózós billentyű- és gitárszólókkal is felvértezett tétel után rögtön panelesedni kezd a dolog. Mindössze az anyag közepére időzített pozitív hangulatú címadót követően térnek vissza az érdekfeszítőbb zenei megoldások és a kezdeti lendület. A folytatásban hallható Strandedben a dinamikában erős, jó értelemben vett agresszív gitározás iskolapéldáját persze azért ügyesen demonstrálja nekünk Simone Mularoni, ami eléggé egyértelműen Michael Romeo tananyagából eredeztethető, de legalább szórakoztató a tálalás. Mindazonáltal olyan überzseniálisan szétfacsart riffekre, szólókra és magasztos zenei megoldásokra azért senki ne számítson, mint amilyenek Romeo agyából szoktak kipattanni. A DGM-nél többnyire inkább csak ezek barátságos utánzatai hallhatók. A békebeli speed metal himnuszba hajló Turn Back Time-mal aztán még egyszer megemelik a színvonalat, majd a Curtain csendes és meglepően hangulatos instrujával képletesen be is húzzák a függönyt.

Csodákra tehát nem nagyon kell számítani, nekem pontosan ugyanolyan érzésem van, mint az előző The Passage esetében: a műfaj kedvelőinek jó kis hallgatnivalót szállít a csapat, de ennyivel nagyjából be is kell érni. És azért messze erősen túlzó kijelentés lenne, hogy a következő Symphony X-anyagig valamelyest kárpótol a Tragic Separation, így ilyesmivel nem is igazán jönnék elő. S habár a lemezcím ezt sugallja, tragikusan azért még nem kell őket elkülönítenünk a mezőny erősebbik felétől. Korrekt, de nem kötelező darab.

 

Hozzászólások 

 
#2 Equinox 2020-10-25 16:12
Szerintem nincs markáns stílusa a DGM-nak de én is mindig a Symphony X legkiválóbb pályatársának tartom őket.

SX stílusáról meg: tény és való h merítettek Malmsteenből (olyan instrumentáliso kból miont pl Krakatau ordít pl h ez a jövő Symphony X-e), de van egy egyéni stílus már, amit a DGM nagyon szépen levett, szerintem is.
Idézet
 
 
#1 kamikaze 2020-10-25 12:19
,,Egy kicsit" lehúzta a recenzió ezt a lemezt (és a zenekart), afféle epigonoknak titulálva őket. Mintha mondjuk a SyX kapcsán folyamatosan Romeo malmsteenizmusá t emlegetnénk (amiből szerencsére már évek óta nagyrészt kigyógyult), vagy még ma is a korai lemezeiken több esetben hallható DT utánérzéseket taglalnánk. Azért itt nem ennyire vészes a helyzet, a DGM-nek is évek óta megvan a saját stílusa és dallamvilága, ami jól felismerhető, önálló karakterrel rendelkezik. A muzsikálás pedig - főleg Simone Mularoni részéről - ugyancsak nagyon magas színvonalon mozog. Dalokban ugyanakkor jóval erősebbnek tartom az előző The Passage korongjukat, ami a cikkben említett Momentumnál is jobb. Kár, hogy nem volt róla kritika, mert (nemcsak Michael Romeo és Tom Englund vendégszereplés e kapcsán), de simán hozza a legjobb progmetal anyagok szintjét. Ennek a friss eresztésnek hibája szerintem a már több lemezükön elsütött gyors nóták relatíve nagy száma. Ha már ,,prog" (és nem speed), akkor talán gyakrabban kéne középtempóban haladniuk, mindjárt más volna a végeredmény. Ezekből kettőt simán lehagyhattak volna. Vagyis inkább koncepcionális, mint zenei probléma miatt nem fognak Mularoniék ezzel az albummal sem világot váltani.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.