Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Derek Sherinian: The Phoenix

dereksherinian_cNem örültem, amikor Derek Sherinian 1994 év végén bekerült a Dream Theaterbe: úgy éreztem, hogy a csapat szellemiségétől lélekben olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem szerettem azt a stílust sem, amit hozzátett a vele készült anyagokhoz, úgyhogy óriási megkönnyebbüléssel fogadtam 1999-es eltávolítását az Álomszínház kötelékéből. Azóta elég sok víz lefolyt a Dunán, szólólemezei lévén Sherinian az egyik legkedvesebb billentyűsömmé vált, kinek vagány játékát a Wakeman- és Emerson-féle korszakos zsenik munkáihoz szeretem hasonlítani. Mondhatni, változnak az idők, és én is változom.

Derek szólómunkássága a 2004-es Mythology lemezzel talált be nálam igazán, és máig az a kedvenc anyagom tőle, viszont az is kijelenthető, hogy minden egyes albuma roppant komoly, magas színvonalú muzsikát rejt, melyek új színeket hoztak a fúziós progresszív rock és metál világába. Noha Derek a 2010-es évekre parkolópályára tette szólókarrierjét és inkább zenekarosdival – előbb a Black Country Communion, majd a Sons Of Apollo tagjaként – töltötte idejét, hallhatóan nem esett nehezére visszazökkenni a régi kerékvágásba: a The Phoenix szinte ott folytatódik, ahol a 2011-es Oceana lecsengett.

megjelenés:
2020
kiadó:
InsideOut
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

A hangsúlyok ezúttal is ugyanott találhatók, ahol eddig, tehát Simon Phillips első pergőhangból felismerhető, ultrazseniális ütemein, a nagynevű vendéggitárosok eszméletlen szólóin, meg nyilván a jellegzetes hangszíneken megszólaló billentyűs témákon, amelyek keretbe foglalják a nagy virtuózkodást. Persze, ahogy mondani szoktuk, mindez semmit nem érne, ha nem lennének dalok, melyek értelmet adnak a hanghalmozásnak. Derek nagy erénye, hogy képes olyan dalszerkezeteket ácsolni, melyek megfelelő platformot nyújtanak ahhoz, hogy hangokkal feldíszítve emlékezetesek maradjanak, illetve mind ő, mind pedig kollégái ügyelnek arra, hogy a zeneiség a dalközpontúság szempontjából se szenvedjen csorbát.

Ezen az új lemezen is is nyolc olyan, egymástól jól elkülönülő, ugyanakkor koherens egységet mutató dal szerepel, melyek bármelyikét képes elraktározni az ember feje. A mindig gitáros aggyal gondolkodó és úgy is játszó Sherinian a legmeghatározóbb hangszínével indítja az anyagot és egyben a címadó dalt, ami egy meglepően egyenes téma a Van Halen-iskolából (Hot For Teacher, ugyebár). A basszusgitárt kezelő Billy Sheehan számára biztos nem lehetett ismeretlen a terep, a korai Mr. Big-lemezeken ő is előszeretettel írt ilyesmiket. A tökös prog & roll persze hasonlóan jókora golyókkal rendelkező gitározást kívánt, amit Zakk Wylde hiánytalanul le is szállított. Habár Zakk számomra az elmúlt huszonöt év egyik legunalmasabb gitárhősévé vált, itt azért megmutatta, hogy van még benne spiritusz. A folytatás törvényszerűen árnyaltabb, mi több, talán még inkább merít a '70-es évek klasszikus fúziós progrockjából, mint elődei. A második Empyrean Sky a Hammond orgonával és Bumblefoot Allan Holdsworth-típusú gitározásával éppúgy ebbe az irányba mutat, mint a Steve Vai közreműködésével készült Clouds Of Ganymede, ami a kedvencem a korongon, és felépítését tekintve teljesen egyértelműen merít a UK In The Dead Of Night című alapvetéséből. Ugyancsak imádnivaló a jazzesre vett Dragonfly, amiben Derek a hangversenyzongorát állítja gyújtópontba. Hatalmas kettősöket tolnak itt Simon Phillipsszel, de az a tűz nyűgöz le igazán, ami a fekete-fehér klaviatúrából árad.

A Temple Of Helios perceiben megint csak a '70-es évek progrockja fuzionál modernebb törekvésekkel, ebben szintén Bumblefoot Derek játszótársa. A lemez egyetlen énekes darabja egy Buddy Miles-klasszikus, a Them Changes feldolgozása, amit Joe Bonamassa interpretál alázatos, hagyományőrző módon. Derek anno a pályája kezdetén turnézott Buddy Milesszal, valószínűleg ez is szerepet játszhatott a dal kiválasztásakor, de jól is illeszkedik a többi tétel közé, egyáltalán nem lóg ki stílusilag. A végén az Octopus Pedigree ismét amolyan progmetálba oltott Allan Holdsworth, de tényleg már csak annak lehet meglepő, aki nem ismeri Dereket és Bumblefootot. Az utolsóként elhangzó Pesadelo a leginkább metálos megfogalmazású darab, melyen Kiko Loureiro hagyta ott a keze nyomát: az egzotikus brazil bossa novát és flamenco-dallamokat egyaránt felvillantó zeneszám érdekfeszítő hét perce a lemez kiváló lezárása.

Mindent összevetve ez megint egy olyan instrumentális anyag Sheriniantől, amibe nem nagyon lehet belekötni. Emlékezetesek a dalai, kiváló a hangzása, minden pillanatából árad a stílusosság. Ennél többre nem nagyon lehet szükség ebben a műfajban.

 

Hozzászólások 

 
#15 Meszlényi Balázs 2020-10-25 15:04
Meg Ő a társzerző...:)
Idézet - Lipi:
Furcsa, de nekem Derek munkáinál a DT elő se jön viszonyítási alapként.Amikor kijött az Inertia és megtudtam hogy Zakk Wilde és Steve Lukather játszik rajta, én inkább valami igényesebb rockzenét vártam, ami részben meg is történt, a lemez másik fele meg inkább a Planet X-re hajaz, csak persze emészthetőbb formában.A többi lemezéről is inkább ez jön le.Tulajdonképpen neki a PSMS volt,és a most már SOA ami igazán progresszívebb vonal, egyébként meg inkább rockban utazik (lásd Billy Idol, Joe Bonamassa, BCC) szerintem a DT-s időszakot már a Planet X lemezekkel maga mögött hagyta.Egyébként az utsó DT és a Soa nekem is bejött, csak Derek munkái szerintem ettől távolabb állnak, engem valamelyest Simon Phillips szólódolgaira emlékeztetnek (nem véletlen hogy Derek lemezein is ő a porducer, meg ő dobol)...
Idézet
 
 
#14 Lipi 2020-10-25 11:50
Furcsa, de nekem Derek munkáinál a DT elő se jön viszonyítási alapként.Amikor kijött az Inertia és megtudtam hogy Zakk Wilde és Steve Lukather játszik rajta, én inkább valami igényesebb rockzenét vártam, ami részben meg is történt, a lemez másik fele meg inkább a Planet X-re hajaz, csak persze emészthetőbb formában.A többi lemezéről is inkább ez jön le.Tulajdonképpen neki a PSMS volt,és a most már SOA ami igazán progresszívebb vonal, egyébként meg inkább rockban utazik (lásd Billy Idol, Joe Bonamassa, BCC) szerintem a DT-s időszakot már a Planet X lemezekkel maga mögött hagyta.Egyébként az utsó DT és a Soa nekem is bejött, csak Derek munkái szerintem ettől távolabb állnak, engem valamelyest Simon Phillips szólódolgaira emlékeztetnek (nem véletlen hogy Derek lemezein is ő a porducer, meg ő dobol)...
Idézet
 
 
#13 Equinox 2020-10-21 19:53
Idézet - Aldor:
Természetesen ízlés kérdése kinek mi tetszik inkább. Nekem a DT is, meg Derek új zenéje is bejön, Petrucci szólóalbuma viszont tényleg mindent visz.

Én most azon a ponton vagyok, hogy akinél nem Petrucci albuma visz mindent, az biztos nem ugyanazt szereti zenében mint én.

De ez is jó album egyébként, viszont még csak 1x ment le. Korábban nem hallgattam Sherinian szólóalbumokat, ez az első próbálkozásom, de majd még csemegézek
Idézet
 
 
#12 Aldor 2020-10-21 13:26
Természetesen ízlés kérdése kinek mi tetszik inkább. Nekem a DT is, meg Derek új zenéje is bejön, Petrucci szólóalbuma viszont tényleg mindent visz.
Idézet
 
 
#11 Montsegur 2020-10-21 12:54
Idézet - Pom-pom:
Idézet - RobRock:
Valójában nekem is jobban esett meghallgatni, mint az utóbbi 15 év DT albumait, vagy a SOA két albumát.....Valahogy jobban csúszott, hiába bonyolult/virgázós, stb, de valahogy olyan könnyed, természetes...


Nálam mindkettőt az ének öli meg. LaBrie teljesen elveszítette azt a hangját, ami a DT-be (szerintem) kell. A SOA pedig eleve durva, reszelős zene, tehát oda valami kontraszt kellene ének fronton. Amúgy sem tetszik a fickó hangja, még ha ez szentségtörés is...


Köszönöm, köszönöm! Már azt hittem, csak én vagyok így ezzel... Sad but true.
Idézet
 
 
#10 Pom-pom 2020-10-21 03:30
Idézet - RobRock:
Valójában nekem is jobban esett meghallgatni, mint az utóbbi 15 év DT albumait, vagy a SOA két albumát.....Valahogy jobban csúszott, hiába bonyolult/virgázós, stb, de valahogy olyan könnyed, természetes...


Nálam mindkettőt az ének öli meg. LaBrie teljesen elveszítette azt a hangját, ami a DT-be (szerintem) kell. A SOA pedig eleve durva, reszelős zene, tehát oda valami kontraszt kellene ének fronton. Amúgy sem tetszik a fickó hangja, még ha ez szentségtörés is...
Idézet
 
 
#9 Simon Zoltán 2 2020-10-20 19:03
Idézet - Meszlényi Balázs:
Szerintem egy zenész pályafutásában a 20-as 30-as évei eléggé meghatározóak, így könnyedén előjöhetnek egy diskurzusban, pláne, ha az illető ekkor egy nagynevű csapatban játszott. Ez ugye Derek esetében mind stimmel..:) Az, hogy én, vagy más kedvelője emlegeti ezeket az éveket, nem azt jelenti, hogy Derek nem tud túllépni ezeken (hisz én ugye nem Derek Sherinian vagyok...), sőt, nekem inkább úgy tűnik, hogy Petrucciék nem tudnak jó pár éve túllépni a saját kliséiken. De persze ahogy nézem, Te egy márkahű DT fanatikus vagy, aki mindenképp győztesként akarja látni a favorit bandáját, még akkor is, ha magukhoz képest alulteljesített ek. Ezzel sincs semmi gond, maximum az Astonishingnál már picit gyanakodhattál volna, hogy azért odaát sincs kolbászból a kerítés... :D De OK, ha Te most mindenképp azt akarod kihozni konklúzióként, hogy a DT legújabb opuszai kenterbe verik Sherinian szólólemezeit, ám legyen (olyan opció amúgy nincs, hogy mindkettő jó? :D ), mindösszesen annyi a gond, hogy komoly szakmai érvek szólnak ellened...:)

szerintem nézzetek valami olyan sportot, ami időalapú és ott eldől ki a jobb ( a dopping ellenőrzés közbeszólhat ) Kedves Bálint miért baj ha valaki az elmúlt 15 év D.T.-jét IS szereti ?
Idézet
 
 
#8 RobRock 2020-10-20 18:12
Valójában nekem is jobban esett meghallgatni, mint az utóbbi 15 év DT albumait, vagy a SOA két albumát.....Valahogy jobban csúszott, hiába bonyolult/virgázós, stb, de valahogy olyan könnyed, természetes...

Pedig a DT uccsó albuma is tetszik meg a SOA két albuma is..

Petrucci új albumát még nem hallgattam meg, így arról nem nyilatkozom...
Idézet
 
 
#7 Meszlényi Balázs 2020-10-20 17:52
Szerintem egy zenész pályafutásában a 20-as 30-as évei eléggé meghatározóak, így könnyedén előjöhetnek egy diskurzusban, pláne, ha az illető ekkor egy nagynevű csapatban játszott. Ez ugye Derek esetében mind stimmel..:) Az, hogy én, vagy más kedvelője emlegeti ezeket az éveket, nem azt jelenti, hogy Derek nem tud túllépni ezeken (hisz én ugye nem Derek Sherinian vagyok...), sőt, nekem inkább úgy tűnik, hogy Petrucciék nem tudnak jó pár éve túllépni a saját kliséiken. De persze ahogy nézem, Te egy márkahű DT fanatikus vagy, aki mindenképp győztesként akarja látni a favorit bandáját, még akkor is, ha magukhoz képest alulteljesített ek. Ezzel sincs semmi gond, maximum az Astonishingnál már picit gyanakodhattál volna, hogy azért odaát sincs kolbászból a kerítés... :D De OK, ha Te most mindenképp azt akarod kihozni konklúzióként, hogy a DT legújabb opuszai kenterbe verik Sherinian szólólemezeit, ám legyen (olyan opció amúgy nincs, hogy mindkettő jó? :D ), mindösszesen annyi a gond, hogy komoly szakmai érvek szólnak ellened...:)
Idézet
 
 
#6 kamikaze 2020-10-20 16:39
Idézet - JR:
Mit jelent az, hogy az egyik zene lealázza a másikat?

Természetesen képletesen szólva, de amikor már egy-két hallgatás után nyilvánvaló, hogy osztálykülönbsé g van két produkció között, gyakran lehet ilyen érzése a hallgatónak.
Idézet
 
 
#5 kamikaze 2020-10-20 16:34
Idézet - Meszlényi Bálint:
Miért, a kettő kizárja egymást? Nem értelek...

Alapjában talán nem, de azért furcsa így több, mint két évtized távlatából, hogy még mindig a DT Derekkel kapcsolatban az igazodási pont. Lett volna már épp elég ideje, hogy túlnőjön azon a korszakon, de kategóriájában egyenlőre a SOA is inkább csak egy érdekes kísérlet, mint a színtér meghatározó tényezője. Ha Portnoy kiszállna onnan, lehet összeomlana az egész. Pedig egy supergroup, és mégis. Ezért nem érzem Dereket sem annyira erős, iránymutató zenésznek. A maga stílusában jó, de nem a fősodor.
Idézet
 
 
#4 JR 2020-10-20 16:14
Mit jelent az, hogy az egyik zene lealázza a másikat?
Idézet
 
 
#3 Meszlényi Bálint 2020-10-20 10:56
",Bírom", hogy évtizede jobb, mint az egykori társai, de azért még mindig hozzájuk ,,kell" hasonlítani."
Miért, a kettő kizárja egymást? Nem értelek...
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2020-10-20 09:46
Idézet - Meszlényi Bálint:
Az Oceana óta várom ezt a cuccot. Még sajnos nem hallottam az egészet, de amit sikerült kagylózni, az megeszi reggelire az utóbbi tizenpár év DT anyagait.

,,Bírom", hogy évtizede jobb, mint az egykori társai, de azért még mindig hozzájuk ,,kell" hasonlítani. Egy nagy ló...zt, a legutóbbi DT (Distance over Time) ezt reggelire megeszi, (Petrucci szólóanyaga meg lazán alázza Derek friss művét)!
Idézet
 
 
#1 Meszlényi Bálint 2020-10-20 09:02
Az Oceana óta várom ezt a cuccot. Még sajnos nem hallottam az egészet, de amit sikerült kagylózni, az megeszi reggelire az utóbbi tizenpár év DT anyagait... már megint... :) (Azt már csak zárójelben, lábujjhegyen jegyzem meg, hogy nálam a kissé masztiba hajló SOA-t is lazán lenyomja a Sherinian-Phillips páros :D )
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.