Shock!

július 15.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Zero Hour: A Fragile Mind

A Zero Hour magját alkotó Tipton tesók annak idején biztos matekfüzettel jártak énekórára. A zseniális The Towers Of Avarice lemezt nagy sokára követő új mű is az eddigi csapáson jár: csontig letisztult technikás progresszív metalt hallhatunk a Travis Smith által megálmodott borító mögött megbúvó korongon. Mellesleg Travisnek kicsit pihenni kellene - bár lehet, hogy a zenekar kimondottan a Nevermore borítókból kimaradt képeket kérte.
megjelenés:
2005
kiadó:
Sensory
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 3 Szavazat )

A 6 másodperces Intro (sok értelme van, nem?) után a már egy ideje hozzáférhető There For Me következik, gépiesen monoton riffjével, amire Fred Marshall igazán kellemes versszakot és szárnyaló refrént kerekít. A srác és a Zero Hour együttműködése (talán sajnos, talán nem) már véget is ért, így a csapat elmondhatja magáról, hogy eddigi három lemezükön mindig más énekelt, és a negyediken (ami elvileg már készül!) is új tag mutatkozik majd be. A kezdő nóta egyben a lemez legragadósabb tétele is, közepén pedig a gitármágus Jasun villantja meg tudása legjavát: olyan folyékonyan bugyborékoló sweepes le- és felfutásokat kapunk, amelyek után minden gitáros maratoni gyakorlásra kárhoztatja magát.

A nyolc perces Destiny Is Sorrow már bonyolultabb szerkezettel bír, a heroikus (vagy mondjuk ki, hogy true metalos?) énektémák és a csapat védjegyeként is értelmezhető szikár riff-kötegek között vannak finom leállások is. Senki se várjon viszont nyolc sávon burjánzó dallamorgiát - ez nem a Symphony X.
A Brain Surgery fifikás alaptémáját nem lehetne az utcán sétálva hallgatni - egyszerűen orra esnék az itt-ott elcsent nyolcadok és ütemen túllógó díszítések hallatán. Mike Guy dobos gépként viszi az alapot, amire Tiptonék (Jasun gitáros és Troy bőgős) orrvérzésig nyomatják a hipnotikus témát. A magasra ugráló énektémát hallva pedig Halford bácsi elégedetten veregetné hát(s)ón a fiúkat.

A Losing Control szerkezetét is könnyebb geometriailag ábrázolni, mint megjegyezni vagy eldúdolni. Pár pillanatra előbukkan a csapat mókás oldala is: a dobpörgetésekkel tarkított átvezetés után Jasun viccel meg minket a zakatoló riffbe beleszőtt „zárlatos Gameboy"-dallammal. A vissza-visszatérő lágyabb énektéma igen fülbemászó. Azonban a Twice The Pain kezdő énekdallamát nem érzem főnyereménynek, bár a furmányos effektezés és a különösnek ható kétszólam kicsit feledteti a „bocs, ide nem volt különösebb ötletünk"-sejtésemet. De aztán jön egy brutál zúzás - kicsit más hangszereléssel és üvöltéssel a Meshuggah is felkapná a repertoárba.
Hát, igen fura a srácok dalírási stílusa. Ne várjon senki kibomló, bővülő-szűkülő hangzatokat, konzekvensen összefűzött dalszerkezeteket. Elindul egy riff, mániákusan kalapáló varrógépként megy a dob, a húrosok ide-oda csavargatják a témákat, a leállások pedig egy-egy álmodozó akkordbontást rejtenek, de igazán sosem nyugszik meg a zene. Talán ez hiányzik a legjobban az előző lemezhez képest. Ott találhattunk egy-egy lassú szerzeményt is, amik szépen illeszkedtek a zenei és szövegi koncepcióba.

Itt két ballada helyett két instrumentális szerzemény szerepel. Hetedik trackként Jasun magánszáma, a Somnecrophobia. Ekkora agymenést csak és kizárólag a Spiral Architectből néznék még ki manapság. Aztán a sok páratlankodás és tématördelés közepette egyszer csak kibomlik egy csodálatos neoklasszikus gitárvirga - Yngwie felcsuklik álmában - aztán újabb témahalmaz, a megjegyezhetőség határán jóval túl. Egy klafán 4/4-es riff is átsuhan hallójáratunkon, amire akár énektéma is jöhetne, aztán gyorsan vége a dalnak.
A tíz perc felett járó címadó dal eleje pihentetően leállós. Szövegileg visszautal a lemez elejére - bár nincs összefüggő történet, csak kicsit befordult lélek- és elmefurkászás. Aztán 4:30 körül beindul a gépezet: Jasun végre tényleg kihasználja a hetedik húr adta mélyeket, ének helyett pedig dörmögő szövegmondás jön, és persze szinte véletlenszerűnek tűnő témaváltások - ezek egyike kicsit a Dream Theater Mirrorját idézi fel hangsúlytologatásaival - és nagyon kevés ismétlődő rész. Mindenki döntse el, hogy ez jó-e vagy rossz. Én mindenesete kimondottan kedvelem az elsőre kibogozhatatlan zenéket. A Fragile Mind igencsak feladja a leckét - a gyanútlan zenehallgató törékeny elméjét feltartóztathatatlanul megzúzzák, az tény. Hangzásilag persze nem egy Nevermore lemez az anyag, és a hangszerelés sem olyan vastag.

Ezután a szintén instrumentális, szintetizátorra és finom üveghangokra épülő zárótétel már abszolút nyugtató. Még a dallamok közé ékelt gyakran ismételt flamenco-jellegű basszusgitár-tekerés sem tud felzaklatni - fura módon az jut eszembe róla, mikor esténként nagymamámnál elengedtem a nehéz faredőny zsinórját és az nagy robajjal lezúdult. A lemezt a bevezető hangfoszlányok zárják, így a cd-t ismétlőre állítva már 12 mp intro-élményt nyerünk.
Pontszám természetesen maximális, de ebben talán csak kevesen értenének velem egyet. A lemez hangulata miatt nem hallgatható mindennap, sok odafigyelést igényel, és nem adja magát könnyen. Azonban akinek bejött a Control Denied egyetlen lemeze, és hiányolja Chuck Schuldiner agyas dolgait, az mindenképp tegyen egy próbát.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.