Shock!

július 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Andersen - Laine - Readman: Three

Amikor a Frontiers kiadó emberei épp nem egy dallamos legenda újjáalakul(tat)ásán ügyködnek, akkor valószínűleg szupergrupok összeállításán törik a fejüket. Az elmúlt években temérdek projektlemez került ki a kezeik közül, némelyik meg is érdemli a nagy neveknek köszönhető, eleve nagyobb figyelmet. Ilyen anyag például cikkünk tárgya, amelyen – mint az a projekt elnevezéséből is kiderül – a Royal Hunt-főnök André Andersen és két nagy torok, a PC69-es David Readman, valamint az ex-Danger Danger-es Paul Laine egyesítette erőit.

megjelenés:
2006
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 2 Szavazat )

Aki ismeri a szintimágus Andersen zeneszerzői- és játékstílusát a Royal Huntban, az máris tudja, mire számíthat zenei alapok tekintetében; a két énekes rajongói pedig már hozzá is képzelhetik ehhez a védjegyszerű melódiákat. Papíron tehát ez egy ütős kombináció és mindenkit megnyugtatok, hogy a gyakorlatban is olajozottan működik a dolog.

A Royal Hunt, bármennyire is uralja a zenét Andersen egója (afféle billentyűs Malmsteen a faszi) és bármennyire is a szimfo-prog skatulyába tuszkoljuk be őket folyamatosan, sosem volt mentes a slágeresebb felhangoktól, kitörölhetetlen dallamoktól, fogós refrénektől. Ez a dalcsokor pedig pontosan olyan, mintha egyszerűbb, rövidebb RH dalokat hallgatnánk, a különbség mindössze annyi, hogy ezúttal nem DC Cooper vagy John West ereszti ki zseniális hangját, hanem két másik nagyágyú. Hasonlóan ahhoz, ami André Black On Black c. szólólemezén hallható – ott ugyebár a fentiekkel egy ligában játszó Ian Parry énekelt. Csak amíg a Black On Black tényleg egy az egyben RH volt, a Three esetében azért vannak más – igaz, nagyon apró – különbségek.

Először is ugye ott van a már említett egyszerűsítés: Andersen igen röviden fogalmaz, a 10 dal átlaghossza nem megy 4 perc fölé. Másodszor: a monumentális szintitémák nem telepednek rá a zenére – bár André természetesen nem tud kibújni a bőréből, RH-beli önmagához képest kissé visszafogja magát. Szóval, az egész döbbenetesen RH-os (annyira, hogy a háttérvokálokban szerintem John Westet is hallani), mégis teljesen más: Readmannek köszönhetően PC-s is, Laine révén pedig amerikai ízektől sem mentes (vagy mondjuk úgy, az ő kedvéért Andersen ilyeneket is beleírt).

De miket is beszélek, hiszen a PC is a legamerikaibb európai bandaként futott be anno. Akárhogy is van, nekem nagyon tetszik ez az album. Sokat hallgatós anyag amúgy, időt kell adni neki, hogy előjöjjenek a finomságok, ezt mondjuk a hangzás nem segíti (nem az, hogy olyan őrülten rossz lenne, de gyakorlatilag nincsenek mélyek); mindazonáltal a dús, Andersenre valló hangszerelés, az ízes szólómunka (a teljesen ismeretlen Bjarke Hopen gitáros bizony alaposan kitanulta a 80-as évekbeli szólózás mibenlétét), a finom dallamok és az album relatív rövidsége (35 perc) miatt az arra fogékonyak lassan, de biztosan megszeretik a Three-t. Hibátlan dalok sorakoznak itt, sok lemezzel ellentétben a második felén találhatóak a legjobb pillanatok (I Don't Need A Thing, Scared To Live, Bulletproof – vagy nevezzük inkább Stormbringernek ezt a nótát? –, Learning To Fly); mindez persze nem jelenti azt, hogy a nyitó Rise vagy a Straight To The Heart ne lenne állat. Tehát még annak is melegen ajánlott az Andersen-Laine-Readman kooperáció, aki fenntartásokkal közeledik a munkamániás hangszervarázslók anyabandán kívüli tevékenységeihez, illetve az „énekes kurvákhoz" (erről a szakkifejezésről bővebben lásd a John West kritikát).

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.