Shock!

szeptember 19.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Saidian: Phoenix

Átböngésztem, milyen benyomást tett rám ez a germán banda, amikor – nem is oly rég – a bemutatkozó albumukról írtam. Hmm... mit is mondhatnék? Nem zengtem örömódát, az zicher. A friss ismertetőből pedig azt kell látnom, hogy míg a dobosukat lecserélték, a mikrofon mögött ugyanaz a fószer zengedez, akit anno alaposan lehúztam. Ez alighanem azt jelenti, hogy a muzsikustársak – velem ellentétben – elégedettek voltak a teljesítményével. Hurrá...

megjelenés:
2006
kiadó:
Metal Heaven / Musicworld 2000
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 1 Szavazat )

A Phoenix nem szűkölködik kreálmányokban, hisz az album hossza meghaladja az egy órát – de vajon ez jó nekünk, vagy épp ellenkezőleg? A Ride on a Phoenix egészen kellemes, aránylag lágy dallamával nem bizonyul rossz kezdésnek. A Praise the Lord némi neoklasszikus ízzel, csembalós billentyűjátékkal fűszerezi az alaphangulatot, amiről egyébként szinte csípőből az Edguy jut eszembe. Meg kell jegyeznem, hogy a korábban leundorkodott Markus Engelfried egészen tűrhető formát hoz ezúttal – de a sikoltozásai számát nem ártana még ennél is lejjebb redukálnia. Lehetőleg nullára. Nem lett belőle acéltorok, de én már azt is nagyra értékelem, ha legalább nem idegesít folyamatosan... A Fallen Hero nótával az égvilágon semmi baj sincs. Nem váltja meg ugyan a világot, de kellemes és élvezhető.

A megfontoltan hömpölyöző, épkézláb kórussal megtámogatott Crown of Creation című dal azért emelkedik ki társai közül, mert feléneklésében nem kisebb név vendégszerepelt pár sor erejéig, mint Jon Oliva. Zongorakísérettel andalít az anyag balladája, a nem sok jelleggel bíró See the Light, míg a Never Surrender karcosabb-harcosabb élt csen a palettára. A nehézkesen beinduló tételek közé tartozó The Jester kissé (azaz inkább nagyon) szét lett sikoltozva, a megára formált refrén azonban ismét tipikusan Edguy-színeket villogtat. A dinamikusan és dögösen taroló Power and Glory a tetszetősebb szerzemények egyike. Frászt. Magasan ez a legütősebb dal a korongon. Istenuccse, olyan tévérzése támad az embernek, hogy nem is a Saidiant hallja, hanem egy vérordas power csapat véletlenül odakeveredett, pöpecen sikerült nótáját. (Legközelebb ilyenből kérnék szépen egy tucatot, ha lehet!...) Az albumot záró, mélán vonszolódó Reign of Agony is a súlyosabb, komorabb vonalat képviseli, ráadásul nem is rosszul. Végképp nem értem, mi a túró történik. Ennek a bandának háromnegyed óra kell ahhoz, hogy formába lendüljön?!...

Kissé vegyes kép alakult ki bennem az album hallgatása során. A Saidian mintha képes lenne a fejlődésre! Kevesebb klisés, semmitmondó pont található az albumon, mint elődjén. Akadnak ugyan szürkécske dalok, de jobb pillanatok épp úgy. A megszólalás rendben van, hallhatunk elsőre is ható, jól eltalált melódiákat, korrekt kórusokat. Markus meg olyan, amilyen. Ez van.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.