Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Evil: United

Gyakran szokás megfeddni a true metal bandákat a zenei és szövegi klisékhez való ragaszkodásuk miatt. Nem mondom, valóban akadnak a külsőségeket röhejesen túlzásba vivő alakulatok, akik az egész tradicionális műfaj hitelét rontják. Fontos persze a kiállás, megjelenés, de végső soron a heavy metalban is a zene a legfontosabb.

megjelenés:
2006
kiadó:
Century Media / EMI
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 2 Szavazat )

Hiába zseniálisak a Manowar dalai, hiába van Eric Adams a világ 10 legjobb metal énekese között (szerintem legalábbis), ha Joey DeMaio áldásos tevékenységének köszönhetően hajlamosak önmaguk paródiájává válni. A Hammerfall hozzáállása már jóval szimpatikusabb, de metal giccsek tekintetében ők is gyakran túlzásokba esnek. De mit tegyünk, a metal nagyközönségnek sem elég csak a zene, kell a cirkusz is. Valószínűleg a Dream Evil tagjai is így gondolkozhatnak, hiszen fennállása pár éve alatt a hobbiprojektnek indult (és félig-meddig ma is annak számító) csapatot a leghétköznapibb, egyben legklisésebb metal bandává formálták. Ez paradox-módon hangzik, mégis, ha ismered őket, teljesen érthető, miről is beszélek: jólszituált metal arcok nyomják itt a dögös muzsikát, szeretetből, de iróniával, öniróniával és példamutatóan biztos kézzel.

Titkuk szerintem annyi, hogy nem veszik halálosan komolyan magukat és ez a lazaság, görcsmentesség érződik a zenén is. Hiába a szándékosan bugyuta metal szövegek, ebben az esetben semmi bosszantó nincs ebben a kínosan true jellegben: ez vicc, mégse érzi azt az ember, hogy gúnyolódnának a metalon, metalosokon. A Dream Evil gárdája a metal fanatizmus ellenére is mer szembenézni a műfaj visszásságaival, amelyek főleg a fentebb említett eltúlzott komolyság révén születnek. Emellett pedig – hiába léceltek le a legutóbbi lemez óta olyan markáns egyéniségek, mint Gus G gitármágus és Snowy Shaw doboslegenda, és hiába esett szét átmenetileg a csapat is – bivalyerős dalokat hozott össze a brigád immáron negyedszerre. Komolyan, nem tudok még egy mai bandát mondani, aki mindössze 4 év alatt 4 ennyire jó lemezt készített volna: hiába ontják magukból az albumokat a srácok fáradhatatlanul, egyetlen középszerű, léc alatti színvonalú nóta sem került még ki eddig a kezeik közül! Valamiért nagyon sikerült elcsípniük a klasszikus svéd-európai metal lényegét: a korai Europe-tól egész a Hammerfallig jelen vannak mindazon elemek, ami miatt a műfaj egyáltalán szerethető, sőt, a 80-as évek amerikai dallamos metaljából is jócskán merítettek. Ennek köszönhetően még olyanok is megkedvelték a bandát, akik amúgy sikítófrászt kapnak a true metal kifejezés hallatán. És ha már Hammerfall: Niklas Isfeldt énekes anno az ő lemezeiken háttérvokálozott, nos, ha objektívek akarunk lenni, ez még viccnek is rossz, hiszen Cans mester – bármennyire is csípem a hangját – max. a mikronfonállványát cipelhetné a srácnak. (Valószínűleg jól fizethet a svédeknél a háttérvokálozás, lásd még az ex-Lion's Share-es Andy Engberget, aki a Therion és legutóbb az Evergrey mögött nyomta, de említhetnénk Mats Levént is.)

Szóval mit is kever-kavar legújabb lemezén a Dream Evil? Hát csak a szokásost: hogy (egy rendkívül gázos kifejezéssel élve) stílszerű legyek, heavy fuckin' metalt! Példátlan frissességgel, lendülettel, lazasággal; a brutálisan megdörrenő hangzás tekintetében pedig még roppant korszerű formában is. Sokszor elmondtam már ezt, de megint ismételnem kell magam: ezt a sok újat felmutatni nem tudó stílust csak így vagy minimum ehhez hasonlóan szabadna játszani bárkinek is. A Dream Evil ugyanis lesöpri az asztalról, zsebrevágja, megeszi reggelire a teljes agyonsztárolt európai true mezőnyt (a magyar bandákról nem is beszélve). Egyszerűen királyok a nóták, elképesztően jók a dallamok, a riffek húznak, a tempók lüktetnek – mi az ördögöt lehet még erről a zenéről írni? Soroljam fel a kedvenceket? Minek? Átgázol rajtam az album minden alkalommal és mire felocsúdom, újra is indítottam. Blind Evil, Evilution, Love Is Blind, Back From The Dead – talán ezek a legkiemelkedőbb szerzemények, legkevésbé pedig a talán tényleg túl humorosra vett My Number One tetszik, bár ennek keleties alaptémája szintén rendkívül meggyőző.

Egyszóval: az elkövetkező hetekben valószínűleg nemcsak ez az új anyag, de az előző három is sokat forog majd nálam. Remélem, jövőre valamelyik fesztiválon vagy egy népszerű banda turnéján a Dream Evil is felbukkan majd – gyilkosak lehetnek élőben is!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.