Shock!

október 15.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

John 5: The Art Of Malice

John 5: The Art Of MaliceAki még az életben soha nem hallott John 5-ról, és nem is látta őt, talán csak az tud tárgyilagosan közeledni hozzá. John 5 vicces figura. John 5 nagyon komoly figura. John 5 tébolyult. John 5 kíméletlen zenész. John 5 dallamkirály. Meglátod John 5-ot, és nem tudsz vele mit kezdeni. Ki ez az idiótának maszkírozott bohóc? Ja, Marilyn Mansonnál gitározott, akkor ez shock-rock lenne, vagy mi.

megjelenés:
2010
kiadó:
60 Cycle Hum
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )
De hát Telecastere van, mit keres ez cucc ilyen arc mellett? Ez countryhoz való hangszer! Idézve a műsorkészítő lányka klasszikussá vált kérdését: és ezt így hogy?!

John 5 – személyi azonosítója szerint John William Lowery – napjaink egyik legjobb arculattal rendelkező rockgitárosa, de ha ezzel nem ért egyet valaki, akkor is megegyezhetünk abban, hogy egy olyan zenész, aki kiválóan használja fel a modern kommunikációs csatornák adta lehetőségeket, és ötvözi a klasszikus figyelemfelkeltő eszközöket. Arcfestés, hivalkodó öltözet, hozzá pedig a bumfordi szépség: a Fender Telecaster. A The Art Of Malice John 5 ötödik – instrumentális - szólólemeze. Ahogy azt megszokhattuk, most is kapunk fénysebességű futamokat, döngölő riffeket, azonnali dúdolásra késztető refréneket, az úgynevezett „shred guitar" és „chicken picking" stílusok kellemes ötvözetét. John 5 ugyanis megrögzött country-bolond, dalaiban előszeretettel használ az erre a stílusra jellemző pengetési technikákat, figurákat.

A hangzás nem sokat változott a korábbiakhoz képest, kissé hűvösen szól a CD, ám igen töményen, mondhatni divatosan. John 5 játékára ugyanúgy hatott Steve Vai stílusa, mint Chet Atkinsé, szokta volt hangoztatni, de ami a legfőbb érdeme, hogy saját hangzással, dallamvilággal rendelkezik, és ez még akkor is igaz, ha a legújabb hanganyag kissé önismétlőre, kiszámíthatóra sikerült.

Ha a hallgató végigmegy a szerzeményeken, elsőre talán az marad meg, hogy sebességből nincs hiány, továbbá a számok stílusa szinte minden átmenet nélkül vált egyikből a másikba. Ez egyáltalán nem baj, nem itt döccen a szekér. Ami az első két albumon működött, az mostanra megbicsaklik, mégpedig a kidolgozott, odafigyelve megírt – értsd: kimunkált – figurák felvezetése. És a legrosszabb helyen, rögtön a lemez nyitódalában. John 5 igen sokszor elintézi a verzerészeket azzal, hogy a húronkénti három hangos skálákat végigpörgeti, majd megspékeli mindezt egy kis húrcsipkedős mintával, és akkor jöhet a refrén, amely általában rendben van, azonban kevésbé emlékezetesek – vagy már hallottuk őket máshol.

Tulajdonképpen a második, címadó szerzemény pontosan összefoglalja az egész lemez mibenlétét. Egy szál gitár, ami persze gyönyörűen szól, de mondanivalót nem nagyon találni benne: countrys minták – lickek, ahogy a szakzsargon tartja – , önmagától való merítés pár szólam erejéig, sima melegítés a stúdiómunka előtt. Nem jó ezeket nyugtázni az egyik kedvencünktől, de nincs mit tenni, ha kíméletlenségre késztet a hanganyag.

A kétségbeesés szünetel a lemez második harmadától, amikor jön a J.W. című dal (John William, emlékszünk, ugye?), ez egy nagyon kedves kis móka a kezdeti zúzás után. Torzítatlan hangú vidéki reggeli egy domboldalon, kockás terítővel, friss zsömlével, szalonnás tojással, ezt nyújtja, rajzfilmes hangulatban. Azt még meg kell említenem, hogy a dalok címei utalások John 5 életének mozzanataira... Tehát ahogy eltelik ez a kissé hatvanas éveket is idéző dallamfüzér, kezdődik a Ya Dig? (Dave Lee Roth mondogatta volt), sodró tempójú boogie, amolyan Steve Vai-féle Audience Is Listening-szerű pattogás. Jópofa dolog, ismerős szólóval. A Can I Live Again egy kis csendes merengés, picurkát jobban elnyújtva, mint kéne.

Innentől ugyancsak a már ismert fordulatoké a szerep, mintha egy oktatóanyagot hallgatnék, egész pontosan a „Hogyan építsünk saját márkát ismert panelekből?" fejezetben. Már megint készülnék megharagudni a főnökre, de nem lehet, mert idetette ezt a Steel Guitar Rag nevű leckét – mint címe is mutatja, egy ragtime-bluegrass szerzeményről van szó -, ami pont olyan mosolyt csal az arcomra, mint mikor a tanoncként először jöttem rá, hogy mennyire klassz eljátszani a Smoke On The Water riffjét. John 5 bolond, ez csakugyan tény, imádnivaló, mikor ilyen darabok szaladnak ki a kezei közül.

A lemez záró harmadában ismét némi önrepetát kapunk, megoldások és skálák tekintetében egyaránt. A The S Lot refrénje ragad meg talán legjobban ezek közül, a Hammond orgona aláfestése halovány Deep Purple-érzést kölcsönöz, kellemes. A The Art Of Malice viharai akusztikus hullámokba szelídülnek bele a végén, John Lowery egy roppant szeretnivaló, westernes hangulatú altatót ad át zárásként. Ez akár egy jó irány is lehetne a következő dobáshoz.

John 5 egy útmutató gitáros, remek technikával, sajátos hangzással. Azonban azt is észre kell venni, hogy a maga által diktált tempóban elvész a megújulás szabadsága, láthatólag nem képes elszakadni bizonyos bevált megoldásoktól, ami a hallgató/rajongó számára kissé kiábrándítóan hathat. Csak remélni tudom, hogy a számos remek ötlet mentén valami újat kitalál hősünk, nem csak újrahajtogatja a szabásmintákat. Egy kis lélegzetvétel mindenképpen ráfér.

 

Hozzászólások 

 
#1 Guest 2011-01-27 23:19
Én már a Devil knows my name lemezénél is ezt éreztem. Egyébként jó kritika.

Persze talán annyiban lehet kötekedni, hogy azok a gitárosok, akiknek van stílusuk, ugyanebbe a "hibába" esnek. Mert Satriani is, Vai is voltaképpen ugyanazt játssza régóta. Előbbi a legato-futamokkal, utóbbi a jellegzetes tremolo-bűvészkedéssel. Amikor meg mégsem, akkor viszont azonnal szeretnénk, hogy ne kísérletezgesse n, mert Satriani velencei kalmárnak öltözve ne csináljon blues lemezt (pedik mekkora cucc az!!) Vai pedig ne találjon ki hang-teóriákat (sound theories I-II). - na ez speciel tényleg szar volt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.