Aligha kell magyarázni, mik is zenerajongói szempontból az internet előnyei (abba most ne menjünk bele, hogy hosszabb távon is jó-e az, ami rövid távon olcsó, kényelmes és gyors), az ember azonban akkor jön rá igazán, mennyire nehéz kezelni a mai irgalmatlan dömpinget, amikor jóformán csak véletlen talál rá olyan friss megjelenésekre, amik egyébként még érdeklik is. Így voltam nemrég az ex-Spiritual Beggars frontember Spice bandájának második lemezével, amit nagy lelkesen vártam, aztán csak a megjelenése után jó egy évvel láttam meg, hogy már rég kijött (azóta már egy harmadik is követte egyébként, hasonlóan nagy hírverés mellett). A kaliforniai ifithrasher Fueled By Fire kettes albumával is ez volt a helyzet: a Plunging Into Darkness már novemberben kijött, de csak január elején hallottam róla először, pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy nem figyelem az újdonságokat... Magyarán szólva a hatalmas áradatban rengeteg zene rohan el az ember mellett, szinte lehetetlen tartani a lépést a felhozatallal, főleg az olyan csapatoknál, akik mögött nem áll tőkeerős kiadó, hogy megtámogassa az aktuális megjelenéseket.
A Los Angeles-i zenekar debütálása, az eredetileg 2006-os, de a világ legnagyobb részén csak egy évvel később kiadott Spread The Fire roppant komoly ígéret volt, és a három közel tökéletes Tom Araya-klónt is rejtő négyes élőben is döbbenetesen töményen, feszesen nyomult a Trafóban 2009-ben. Épp emiatt elég sokat is vártam a Plunging Into Darknesstől, de az anyag mégsem vág a falhoz amellett, hogy egyébként szívesen hallgatom. A mérsékelt lelkesedésnek ugyanaz az oka, amiért a hasonló ívású Bonded By Blood tavalyi kettes anyagát vagy a Warbringer utolsó albumát, a Waking Into Nightmarest is legfeljebb korrektnek tudtam nevezni: az intenzitás abszolút a helyén van, a fogós, igazán karakteres és jó dalokat azonban mérhették volna bővebb kézzel is. A másik bajom, hogy a Fueled By Fire továbbra is kizárólag stílusgyakorlatban utazik. Tökéletesen hozzák a '80-as évek közepének nyugati parti vonalát, saját hangról azonban egyáltalán nem számolhatok be. Ez önmagában talán nem lenne probléma, de sajnos csak és kizárólag ők tehetnek róla, hogy én most annak értékelem, ugyanis az első anyaggal és a koncerttel igencsak felsrófolták a várakozásaimat. Olyan potenciált éreztem bennük, ami alapján joggal vártam el, hogy felvillantsanak valami speciálisan rájuk jellemzőt is, ez azonban elmaradt.
A Fueled By Fire-nek abszolút a kezében van a klasszikus thrash, és annak is leginkább az archaikus verzióját favorizálják, amikor még nem volt a zenében lassítás, agyalás, színesítés. Míg az említett két csapatnál tényleg a klasszikus Bay Area hangzás a meghatározó, abból is elsősorban az Exodus, addig Rick Rangeléknél szerintem jobban érezni a zenében a dél-kaliforniai zenekarok befolyását. Ahol nem a korai, elsősorban Hell Awaits-érás Slayer köszön vissza a riffelésből, tempókból, ott a kevésbé ismert, de annál jobb Dark Angel jut róluk eszembe, és csak e két fő hatás után emlegetném a Testamentet, a Death Angelt, a Metallicát vagy az Exodust. Még Rick időnkénti hisztérikus sikolyai hallatán is minduntalan a fiatal Araya ugrik be az embernek, amúgy meg tényleg színtiszta retro-thrash az album kiabálós refrénekkel, csordavokálokkal, szögelős tempókkal, csuklógyilkos riffeléssel, sivító-vijjogó szólókkal és a fűrészelést néha megszakító zakatolós betonozásokkal. A példaképek hatása néha konkrét témákban is visszaköszön (a Within The Abyssben elsütött Hook In Mouth részlet különösen feltűnő), de ezen aligha lepődik majd meg bárki is. Sőt, ez itt tipikusan az az eset, amikor nincs is kedvem ilyesmin kötözködni, hiszen ezek a srácok ízig-vérig fanatikusok, akik nem idegen tollakkal ékeskednek, egyszerűen csak ez jön belőlük.
A Spread The Fire-nek kultikus módon még a hangzásképe is a tagok által megidézni kívánt időszakot idézte. Ezen a téren a Plunging Into Darkness változást hoz, itt már a mai időknek megfelelő a megszólalás, az old school borító azonban ennek ellenére is visszarántja az embert negyedszázaddal ezelőttre. Mivel én is ilyen zenéken nőttem fel, elvagyok az albummal, végig bólogatok a dalokra, de pár kivételtől eltekintve (ilyen a Rising From Beneath, az Unidentified Remains, a címadó vagy az Evoke The Curse) sok nyomot sajnos nem hagynak maguk után, miután lepörögtek. Adagolhatták volna kicsit bátrabban a lassabb tempókat a sok fűrészelés mellé, és több olyan fogós kórusra lenne szükség, mint amilyen mondjuk a címadóban is hallható. Így csak elsodorja az embert a zenekar, mint egy gyorsvonat, de nagyrészt kimerül a dolog ennyiben. A dinamika elsöprő, a Fueled By Fire hitelességéhez szintén nem férhet kétség, de többet vártam tőlük így másodjára, főleg, hogy nem is nagyon kapkodták el az albumot.
Hozzászólások