Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Stratovarius: Elysium

Finoman szólva sem ájultam el a Stratovarius legutóbbi lemezétől, a nem egészen két évvel ezelőtti Polaristől, pedig az alapító Timo Tolkki nélkül elég sokat kellett volna mutatniuk ahhoz, hogy bizonyítsanak. Minderről természetesen a legkevésbé sem az alapító helyére érkezett fiatal új gitáros, Matias Kupiainen tehetett, ő precízen hozta mindazt, amire ebben a bandában szükség van, a dalok azonban nem győztek meg. Túl sok volt a felesleges töltelék, az ötlettelen, mindenféle invenciót nélkülöző önismétlés, az érdektelen pillanat, és ezeket sajnos még a kétségtelen erények sem voltak képesek ellensúlyozni. A zenekar mindenesetre életben maradt az anyaggal, bár szerencsétlenekre továbbra is rájárt a rúd, hiszen a dobos Jörg Michaelt tavaly év végén pajzsmirigy-daganattal kellett kezelni. Most már hálistennek úgy fest, túl van a nehezén... Az Elysium ráadásul helyből a finn listák első helyén nyitott, vagyis a hűséges tábor ma is megbízik a Stratóban. Ha nem is dőlhetnek elégedetten hátra, némi elégtételt azért biztos éreznek most az utóbbi sok év szenvedése és állandó feszültségei után.

megjelenés:
2011
kiadó:
Edel
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Volt egy olyan érzésem, hogy ez a lemez már lényegesen jobb lesz, mint elődje, és nem kellett tévednem: a turnézás során összeérett az új felállás, sőt, Matias olyannyira megtalálta a helyét a bandában, hogy ezúttal még a produceri teendőket is magára vállalta. Nem is vallott szégyent egyébként, mert már elsőre is feltűnő, mennyire dinamikusan és szépen szól az anyag (bár ezen a téren a Stratovariusnak sosem akadt félnivalója). Ami pedig magát a zenét illeti, egyértelmű az előrelépés a Polarishez képest. Most is akadnak itt-ott olyan részek, amiket az ember inkább léptetne, és nyilván az olyan remekművekkel sem említhető egy lapon az Elysium, mint az Episode, a Visions vagy az Infinite, de hallatszik az albumban valami olyan tűz, amit a legutóbbin nem nagyon véltem felfedezni, és ennek őszintén örülök.

A Stratovarius hangzása mindig is elég karakteres volt, a „Malmsteen gitározik a Helloweenben" alapvetések természetesen megmaradtak, most azonban ezen a zenei világon belül is érzékelni némi elmozdulást. Ebben bizonyára nagy része van Matias barátunknak is, aki a múltkori hárommal szemben ezúttal már hat dalt jegyez szerzőként – egyet közösen Timo Kotipelto énekessel –, a hangzásból azonban mégis az ugrik ki már elsőre is, hogy Jens Johansson most egyértelműen dominánsabb, mint eddig talán bármikor. Ez sem vált éppen az anyag hátrányára, hiszen az egész metal műfaj egyik legsokoldalúbb, legképzettebb billentyűséről van szó. Vagyis ne arra számíts, hogy dúsan burjánzó, csembaló hangszínű neoklasszikus dallamokkal pakolta tele az összes dalt, mert ennél sokkal furmányosabb, izgalmasabb megfejtésekben gondolkodott, akár színezésről, akár szőnyegezésről, akár szólózásról van szó. Persze ha épp arra van szükség, rendesen el is ereszti a kezét (halld például a The Game Never Endsben), de még ezek a részek is tetszenek, pedig nem vagyok valami nagy tekerésfetisiszta. Pláne nem billentyűsök esetében...

Összességében kissé talán légiesebb, felszabadultabb ez az album, mint az Infinite óta gyakorlatilag bármelyik Strato mű, bár ez alatt nem az alaphangulatot értem, az ugyanis most sem kifejezetten vidám. Sokkal inkább arról van szó, hogy már ők is tudják: képesek lesznek maguk mögött hagyni a nehéz időket, és ezt a magabiztosságot a Polaris lemezen bizony baromira nem éreztem. Azt is csak díjazni tudom, hogy az Elements korszak terjengős, szanaszét folyó gigantomániája végérvényesen elbúcsúzni látszik. Ha konkrét csúcspontokat veszünk, mindenképpen a nyerő pillanatok közé tartozik a kimértebb tempójú Darkest Hours nyitás, ami szövegileg is elég jól összefoglalja a zenekar aktuális ars poeticáját. Nem egy Hunting High And Low-szintű sláger, de pár hallgatás után azért elég rendesen beólálkodik az ember agyába. Az Under Flaming Skies olyan, mintha csak Ritchie Blackmore fiókjából szedtek volna elő pár Rainbow-ban fel nem használt ötletet, és ezeket tálalnák hamisítatlan Strato-stílusban. A refrén lehetne erősebb is, de az a bizonyos nyitótéma, ami részleteiben később is vissza-visszatér, akkor is állati jó. Az Infernal Maze vagy az Event Horizon vérbeli speed nóták, ahogy azt a csapattól megszokhattuk, főleg utóbbi meggyőző, bár nem állítom, hogy versenyre kel a régi gyors dalaikkal. A Fairness Justified vagy a Lifetime In A Moment kimértebb monumentalitása is bejön, bár utóbbit kicsit túlhúzzák, és ugyanez áll a címadó záróeposzra is, amiből még akkor is egyértelműen sok a 18 perc, ha egyébként tele van izgalmas elemekkel. Az akusztikus kezdésű, melodikus Move The Mountain pedig hiába emberi hosszúságú, ha emellett sajnos nagyon semmitmondó is szegény.

A zenészek teljesítménye most is fölényes, nemcsak Johansson villant nagyokat, hanem Kupiainen is szépen, ízlésesen, egyszersmind virtuóz módon gitározik, még ha nincs is annyira markáns stílusa, mint Tolkkinak. Kotipelto is jókat énekel, és az ismét Havancsák Gyula által készített borító is látványos. Vagyis minden szempontból korrekt munka az album, bár az ember egy pillanatig sem érzi közben úgy, hogy most valami eget rengető katarzisélménye van. Persze nincs is ebben semmi meglepő, hiszen a Strato a '90-es évek második felében kiírta magából a legjobb lemezeit, azóta meg eltelt több mint egy évtized... Az ő esetükben már az is díjazandó, hogy egyáltalán képesek voltak felállni a padlóról, és végre tényleg belekezdtek egy új fejezetbe. Egyelőre maradjunk egy hetesnél, pláne, hogy biztos vagyok benne: a következő album még erősebb lesz.

 

Hozzászólások 

 
#1 Pántya Tamás 2011-02-06 10:24
Kár,hogy az énekesnek már nem annyira jó a hangja,mint régen.Nem tudja rendesen kiénekelni,a magasabb hangokat.Pl. Infernal Maze refrénje.Miért nem írták lentebb az egész dalt egy hanggal,és akkor nem kellene szenvednie szerencsétlenne k.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.