Shock!

október 29.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Annihilator: Never, Neverland

annihilator_11990. szeptember 12-én, pontosan harminc évvel ezelőtt jelent meg a kanadai Annihilator második nagylemeze. A Never, Neverland a korszak emblematikus albumai közé tartozik: a csapat telibe kapta vele a thrash aktuális agyasabb, dallamosabb hullámát, és úgy tűnt, innentől fogva semmi sem állíthatja meg őket. A sors könyvében végül, mint tudjuk, mást írtak meg Jeff Waters zenekara számára, ám ő is a mai napig ezt tartja zenekara legkerekebb alkotásának, és már nem sokkal később is egyértelmű volt: a banda ebben a periódusban ért fel a csúcsra.

Az Annihilator 1989 derekán megjelent első nagylemeze, az Alice In Hell sajátos öszvér volt: a rajta szereplő dalok gyakorlatilag évekkel korábban elkészültek, egyszerűen csak ennyi időbe telt, mire Jeff Watersnek sikerült maga köré zenekart szerveznie és lemezszerződéshez jutnia. Az eredmények persze kárpótolták a hosszas várakozásért, a lemez ugyanis hetek leforgása alatt brutális underground siker lett, és egy év sem kellett hozzá, hogy a Roadrunner kiadó addigi legnagyobb példányszámban elkelt kiadványává váljon. Waters bandája elsősorban Európában lett roppant gyorsan headliner-státuszú zenekar: „Az első önálló európai turnénk óriási siker volt, el sem hittük. Ötszáztól kétezres helyekig adtunk teltházas koncerteket, ami elég meghatározó élménynek bizonyult, hiszen kicsivel korábban még előzenekarként jártunk ott. Akkor is jól fogadtak bennünket, de amikor átmész headlinerként, és mindenki kívülről fújja a dalaidat, az azért kicsit más... A közönség úgy üvöltötte a refréneket, hogy Randy Rampage akár a dalok felében le is adhatta a mikrofonját a srácoknak."

megjelenés:
1990. szeptember 12.

kiadó:
Roadrunner
producer: Glen Robinson, Jeff Waters

zenészek:
Jeff Waters - gitár, basszusgitár
Coburn Pharr - ének
Ray Hartmann - dobok
Wayne Darley - basszusgitár (nem játszik a lemezen)
Dave Scott Davis - gitár (nem játszik a lemezen)

játékidő: 43:59

1. The Fun Palace
2. Road To Ruin
3. Sixes And Sevens
4. Stonewall
5. Never, Neverland
6. Imperiled Eyes
7. Kraf Dinner
8. Phantasmagoria
9. Reduced To Ash
10. I Am In Command

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

Az Annihilator mai fejjel nézve is villámsebesen tört be a köztudatba, és vált a thrash/speed-színtér egyik meghatározó bandájává. Jeff az elismertség új szintjével szembesült, amikor még egyik legnagyobb idoljától, Dave Mustaine-től is befutott hozzá a felkérés, hogy csatlakozzon hozzá a Rust In Peace lemez előtt álló Megadeth soraiban: „A Testamenttel turnéztunk, amikor Dave felhívott. Chuck Billy dörömbölt a hotelszobám ajtaján: Waters, gyere át, Dave Mustaine az! Épp az új gitárosjelölteknek tartottak meghallhatásokat, és azt mondta, tanuljam meg a Peace Sells B oldalát. Teljesen lehidaltam. Két napot adott rá, én pedig megkérdeztem a menedzsmentet és a kiadót, de semmiképpen sem akarták a dolgot, ugyanis az Alice In Hell nagyon beütött, és már a következő albumot erőltették volna. Így aztán – nem túl vidáman – nemet kellett mondanom. Aztán később kijött a Rust In Peace, és imádtam Marty Friedman játékát a lemezen. Meghallgattam, és azt mondtam: alighanem ugyanazokat a gitárosokat hallgatta, mint én, mert egészen hasonlóan keverte a blues-alapú megközelítést a technikás dolgokkal. Mindig meg akartam kérdezni Martyt, hogy Glenn Tipton, Eddie Van Halen, Chuck Berry, B.B. King vagy John McLaughlin jelentette-e számára az inspirációt ezekhez a szólókhoz. Aztán összefutottunk David Ellefsonnal, ittunk egy kávét, és megemlítette, hogy amikor összerakták a lemezt, Martyval a próbákra és a stúdióba menet mindig az Alice In Hellt hallgatták. Azt mondta: Marty rengeteg bluesos ötlethez az én szólóimból merítette az ihletet. Először azt hittem, viccel. De nem viccelt."

annihilator_3

Frissen támadt gitárhős-státusz ide, többszázezres lemezeladások oda, Waters ekkor még szó szerint zöldfülűnek számított a szakmában. Mindent elárul szemléletmódjáról, hogy konkrét meglepetésként érte, amikor a kiadótól befutott az ukáz: ideje nekiugrani a folytatásnak. Jeff: „Amikor aláírtam az első szerződésemet a Roadrunnerrel, olyan volt, mintha valóra váltak volna a gyerekkori álmaim. A nagy sokk azonban egy évvel később érkezett, amikor a kiadótól szóltak, hogy oké, akkor most kérjük a második lemezt is. Én meg: mi van? Csinálnom kell még egyet? Nem is gondolkodtam ezen, mert korábban egyetlen célom volt, mégpedig a lemezszerződés..." Tovább bonyolította a helyzetet, hogy nagyjából ezzel párhuzamosan a frontember közölte: nem marad tovább. Jeff: „Randy tökéletesen passzolt a zenekarba, és a lehető legjobb választásnak bizonyult az Alice In Hellhez, de végül kilépett. A Testament-turné végéhez közeledve jelentette be, hogy nem marad, mert így el fogja veszíteni a melóját Vancouverben. Próbáltuk marasztalni, ahogy a Roadrunner és a menedzsment is: több pénzt ajánlottunk, meg minden, de hajthatatlan volt. Egy ekkora album után eléggé ijesztő feladatnak tűnt új énekest találni, de aztán bekerült a képbe Coburn Pharr."

Pharr egy totálisan ismeretlen, de annál jobb underground power metal formáció, az Omen 1988-as Escape To Nowhere albumán tűnt fel. Nagyobb hangterjedelmű, iskolázottabb énekes volt a punk/hardcore-iskolából érkezett Rampage-nél, így aztán nem okozott gondot véglegesíteni vele az anyagot. Főleg, hogy a dalok javarészt eleve készen álltak. Jeff: „A dalok fele még az Alice In Hellről maradt le, megvoltak, de nem használtuk fel őket. Az első album zajosabb, koszosabb, thrashesebb volt, de a folytatásra már könnyedebb témák is felkerültek, így például a Kraf Dinner, ami konkrétan a sajtos makaróniról szólt. Az Alice In Hellre készülve azt mondtuk: ez nem elég komoly, ne csesszük el vele az összképet. Aztán beütött a siker, és akkor már úgy voltam vele, hogy baszki, miért ne férne bele egy kis mókázás? Így aztán beépítettünk a nótákba néhány kattant váltást, meg pár érdekesebb témát. Pontosan azt csináltuk, amit akartunk."

annihilator_4

Ugyanakkor nem minden dal alapjai eredtek a '80-as évek közepéről, sőt, az anyag majdani címadója, a Never, Neverland például nem sokkal korábban állt össze. Jeff: „Az Alison Hell alapját egy igaz történet jelentette, amely a '80-as évek elején esett meg Montrealban. Mindig furcsa beszélnem róla, mert a való életben nagyon komoly sztori, mi viszont amolyan bizarr mesét kerekítettünk belőle. A kislánynak mentális problémái voltak, a szülei pedig bezárták a szobájába, mert állandóan rémálmokkal ébredt a mumusról meg hasonlókról. Éveken át ezt művelték vele, és mivel nagyon fiatal volt még, végül teljesen összeomlott mentálisan, és zárt intézetbe került. A Never, Neverland pedig amolyan folytatás volt arról, mi történt a lánnyal. Megpróbáltam elképzelni, mi lehet ma vele, mi játszódhat most a fejében, mit lát, milyen az élet az intézményben. Persze egy korai huszonéveiben járó kölyök nehezen élheti bele magát egy kislány helyzetébe egy ilyen helyen, de megpróbáltam. Maga a dal a turnébuszon született, amikor az Onslaught vendégeként koncerteztünk 1989-ben Európában. Nagyon kevés nótát írtam valaha is a buszon, ez közülük az egyik."

A források némileg ellentmondásosak azt illetően, pontosan ki és mit játszott fel a stúdióban a második anyagra. Annyi bizonyos, hogy az Alice In Hell turnéin csatlakozott Dave Scott Davis másodgitáros nem hallható a felvételeken, de nagy valószínűséggel a basszust is teljes egészében Waters tolta fel az első albumon már feltüntetett, de az akkori stúdiózásból szintén kimaradt Wayne Darley helyett. Mindez nem ego-ügy volt: Jeff már ekkor sem csinált titkot belőle, hogy az Annihilator nem hagyományos zenekar, hanem az ő csapata. Mindazonáltal mindig roppant kényesen rakta össze az aktuális felállásokat, és ez a műgond különösen állt a korai periódusra: „Amikor Vancouverbe költöztem, eleve az volt a célom, hogy olyan zenekart szervezzek magam köré, amelyben nemcsak a thrash-színtéren jó muzsikusok játszanak, mint sok New York-i vagy San Franciscó-i bandában. Olyan srácokat kerestem, akik mindenfélét el tudnak játszani a Queentől a Sagán és a Rush-on át az Aerosmith-ig, tehát sokoldalú zenészeket. Nem is volt nehéz ilyeneket találnom, ugyanis Vancouverben rengeteg bárzenekar működik baromi tehetséges zenészekkel – csak éppen mind feldolgozásokat játszik, ez a mentalitás jellemző. Azt várják, majd ezzel lesznek híresek, vagy valaki felfedezi őket... Nekem viszont jól jött ez az egész, hiszen így csaptam le az egyik legjobb basszerre, akivel valaha találkoztam Wayne Darley személyében, de így ismertem meg Dave Scott Davist és Ray Hartmannt is."

annihilator_2

Az Annihilator második albuma végül 1990. szeptember 12-én került a boltokba Never, Neverland címmel. Noha gyakran szokás rá az Alice In Hell testvéreként hivatkozni, én inkább a folytatás szót használnám: a stílus azonos, a kettes lemez azonban érettebb, előrehaladottabb és változatosabb a debütnél. Ami az énekesváltást illeti, Pharr simább, hajlékonyabb hangja kétségkívül emészthetőbb volt Rampage harákolósabb, erőszakosabb orgánumánál, de még a csere sem bolygatta meg a csapat alapkarakterét. Annál is inkább, mivel a diszkográfia ismeretében utólag egyértelműen ki merem jelenteni: mint minden utódjának, Waters Coburnnek is eléggé előírhatta, mit énekeljen, a jellegzetes megoldások egyszerűen már itt is összekeverhetetlenek voltak. Hangzás terén szintén letisztultabb, még erőteljesebb lett az összkép, mint a debütnél.

És hát a dalok. A Never, Neverland helyből a The Fun Palace-szel indul, amely számomra az Annihilator és Waters valaha írt legjobb nótája: tisztán emlékszem, micsoda libabőrt okozott már a grandiózus nyitány első riffje is, amikor először feltettem a lemezt, ahogy pedig ebből kiindulva felépítik az őrületes törésekkel, váltásokkal operáló, mégis roppant fogós nótát, az bizony szabályos iskola. Nem utolsósorban Jeff számomra leghatalmasabb, legikonikusabb gitárszólója is ebben a számban hallható, amit itt több mint egy percben összegitározik a mester, arra tényleg nehéz szavakat találni: leesik tőle az állad, de közben végig követhető, érthető, értelmezhető, sőt, dúdolható, amit hallasz. A mai napig kiráz a hideg minden egyes hangjától. Ilyen kezdés után nem semmi érdemit mutatni, de Jeffnek sikerül. A gyilkos staccato riffelésre kanyarított, az ittas vezetés ellen szót emelő Road To Ruin hagyományosabbra szabott, akár még slágernek is nevezhető nóta, ahol már a második körben üvöltöd a refrént, annyira eltalálták. Remekül tetten érhető benne, ami mindig is megkülönböztette az Annihilatort a legtöbb korabeli thrashbandától: csak úgy sistereg az energiától az egész, maradéktalanul benne van a stílusra jellemző zúzda, mégis valamiféle rockos könnyedség hatja át az egészet. Itt például egyértelműen tetten érhetők Jeff Van Halen-hatásai is, és persze amellett, hogy a dal baromi ragadós, még iszonyú technikás is. Az utána következő, jellegzetes feszülten lassú bevezetőből elstartoló Sixes And Sevens kevésbé nyilvánvaló darab, de vérbeli Annihilator ez is: sok váltással, az izmok mellett aggyal is operáló riffmunkával dolgozó tétel, amely pár hallgatás után azért szintén belemászik a fülbe.

annihilator_6A Stonewall egyértelműen a lemez direkt slágertémája, nem véletlenül lett ez a klipszám sem. A jószándékú, de kissé naiv környezetvédő szöveg köré dallamos, ismét rockos sodrású tételt kerekítettek, ahol a bontásos betétek, melodikusra vett, mégis húzós verzék és a döngölősebb refrén kettős hatása viszi padlóra a hallgatót. Meg persze a rövid, de őrületes szóló... És néhány itteni témát ugyanúgy rendszeresen újrahasznosított a későbbi évtizedekben Waters, mint a címadó dal megoldásait. Utóbbi ismét óriási mestermű, a csapat komplex, tempó- és hangulatváltós oldalát mutatja: a szép, finoman melodikus megoldásokat szinte kegyetlen módon szaggatja darabokra a kalapáló, gorombán berobbanó refrén, majd igazi feloldozás nélkül ér véget az egész utazás a lassú pszicho-lírázással. Nagyon jellegzetes Waters, nagyon jellegzetes Annihilator, újabb dal, amely névjegynek is beillik.

Az Imperiled Eyes egyes témaváltásai, megoldásai mai füllel akár progmetálosnak is simán nevezhetők: az Annihilator legboszorkányosabb, legvillantósabb oldala ez, viszont végig megmarad dalnak, és végig megmarad thrashnek, Pharr pedig egyszerre villantja meg benne legdallamosabb és legagresszívebb oldalát. Miután a nóta sok agymunkát igényel, jól is jön utána a Kraf Dinner tipikus Waters-humora: alig több mint két és fél perces, sodró óda a dal a sajtos makarónihoz, az egyetlen kajához, amelyet annak idején, pályakezdő muzsikusként Jeff megengedhetett magának. Zeneileg nyilván nem csúcspont, a maga bolond módján mégis passzol az anyaghoz. És nem utolsósorban kis pihenőt enged a záró triász előtt, ez a három nóta ugyanis a lemez és az Annihilator legsűrűbb pillanatai közé tartozik. Elég nehezen tudnám megmondani, hogy az ismét kegyetlen témahalmozást hajigáló Phantasmagoria skizo-metálja, a technikás speedelés feszességét rockos megoldásokkal oldó Reduced To Ash vagy az I Am In Command lélegzetelállító tempói, fékevesztett energiája hozza-e el a csúcsot, de miután lepörögtek, nehéz szavakat találni. Kicsit mintha végigrongyolt volna a fejeden egy bölénycsorda...

Az album sikere helyből óriásinak bizonyult: a szaklapok extázisban fogadták az anyagot, és a következő hetekben-hónapokban az olyan korabeli mesterművek egyenrangú társaként emlegették, mint a Rust In Peace, az Act III, a Twisted Into Form és társaik. Ezek után senkit sem érhetett meglepetésként, hogy Jeff és társai hamarosan karrierjük addigi legkomolyabb turnéján találták magukat a Painkiller lemezt népszerűsítő Judas Priest vendégeként, alattuk nyitószámként a frissen kiadott Cowboys From Hellt promotáló Panterával. Waters: „Glenn Tipton felhívott, hogy tetszik neki a lemezünk, és megkérdezte, nem lenne-e kedvünk részt venni a Painkiller turnéján... Mindenki elképzelheti, mit érez egy fiatal srác egy ilyen telefon után. Főleg, hogy párhuzamosan a Megadeth is felkért bennünket egy amerikai turnéra, de végül a Priestet választottuk. A buszon összekerültünk egy ismeretlen zenekarral, Pantera volt a nevük. Végig közösen utaztunk, jól össze is haverkodtunk velük. Aztán jöttek a bulik, a csajok, a tömegek, a stadionok, az arénák, a metál... A Judas Priest tagjai pedig elképesztően jó fejek voltak mindenkivel. Eleve őrület volt, hogy minden este élőben nézhettük őket a színpad széléről... Csak ültünk ott Dimebaggel, aki akkor még Diamond volt, K.K. cucca mellett ittuk a sört, és énekeltünk minden egyes nótát. Tényleg ez volt életem megtestesült rajongói álma. Az Annihilator ráadásul akkor ért fel a karrierje csúcsára. Ha Németországban bementünk egy bevásárlóközpontba, konkrétan megrohantak a srácok, szóval tényleg baromi népszerűek voltunk."

annihilator_5

Dave Scott Davis átmeneti lelépése miatt a banda a turné javarészét egyetlen gitárral tolta el, de mindez nem számított, ezek voltak az Annihilator pályafutásának legfényesebb hónapjai. A Never, Neverland végül még az Alice In Hellnél is sikeresebbnek bizonyult: mindössze hónapok leforgása alatt több mint félmillió példányban kelt el világszerte. De ekkor már küszöbön állt a nagy rockzenei őrségváltás, Waters pedig viszonyag gyorsan felismerte, hogy változik a széljárás: „Régebben néha azt mondtam magamnak, bárcsak nem '89-ben, hanem '86-ban jelent volna meg az első lemezünk. Amikor a Never, Neverland kijött, már a nagy metállemezek korszakának végén jártunk, az utolsó hullámot kaptuk el. 1983-tól, 1984-től kezdve írtam dalokat, egyszerűen csak túl sok időbe telt Ottawából beindítani és összerakni a zenekart. Még mindig csak 23 éves voltam, amikor kijött az Alice In Hell, de talán megpróbálhattam volna összekapni magam, hogy már három évvel korábban, 1986 környékén megjelenhessen, hiszen akkor már készen voltak azok a dalok. De aztán persze ki tudja: ha túl fiatalon robbanunk be, talán belemásztam volna a drogokba. Így csak masszívan piáltam, ami önmagában is elég gáz volt, de ha már korábban sikeresek leszünk, talán kipróbálom a kokaint vagy a heroint is. Lehet, hogy már rég halott lennék."

annihilator_7Mindez nem alap nélküli kijelentés, Jeff-fel ugyanis ekkoriban saját bevallása szerint is igencsak elszaladt a ló, és a Priest-turné utáni hónapokban azzal kellett szembesülnie, hogy a korábban makulátlannak tűnő gépezet zománcán megjelentek az első nagyobb repedések: „Ott volt velünk ez az ismeretlen csapat, és nem akarok sztereotipizálni, mert nem kedvelem az ilyesmit, de kicsit olyan redneckeknek tűntek: déli gyerekek a rövid hajú, felborotvált fejű, tetkós énekessel, aki rövidgatyát viselt, és ilyen Henry Rollins-féle, punkos hozzáállással ment ki a színpadra. Simán bemutatott a közönségnek, meg elküldte őket a picsába, ha épp olyanja volt, mi pedig álltunk a színpad szélén a Priest stábjával, és borsódzott a hátunk, mert akkoriban egyszerűen nem volt jellemző az ilyesmi a metálközösségben. Nem szóltál be a nézőknek, nem nevezted őket motherfuckernek, mert a barátaid voltak, az életedet jelentették. A Pantera viszont árral szemben haladt, és ha a közönség épp nem vette az adást – ami sokszor megesett, hiszen nem ismerték őket –, dühösek lettek, és olyan is előfordult, hogy szó szerint levonultak a színpadról. A turné brit szakaszán már nem is voltak ott valami más kötelezettség miatt. Mi meg a korai huszonéveinkben jártunk, egy rakás részeg idióta voltunk, fiatalok, tele élettel, és azt hittük, sosem ér véget ez a széria, örökre sztárok leszünk, minden csajt megkapunk, menő sportkocsikban száguldozunk majd, és hűha, mekkora rocksztár vagyok már most is. Miután kiszálltak a turnéból, azt beszéltük a buszon, hogy tök jó zenészek, jó fejek, Diamond óriási gitáros, Vinnie-nek nagyszerűek ezek a funkos, groove-os ritmusai, és az énekes kisugárzása sem mindennapi, de mégsem valószínű, hogy képesek lesznek egyről a kettőre jutni. Ez később elég komoly tanulságnak bizonyult, ugyanis a Pantera utána nagyon gyorsan a valaha létezett legnagyobb hatású, leghíresebb, legjobb zenekarok közé került, az Annihilator pedig komolyan visszaesett. Miután hazaértünk a turnék után, a csajom kirúgott a lakásunkból és az összes cuccomat kihajigálta az utcára, mert akkor már keményen ittam. A menedzserem sem akart velem dolgozni, és annyira szétestünk, hogy a Roadrunner is belengette: megválnak tőlünk, ha nem szedjük össze magunkat. Mindez így együtt elég komolyan megtanított az alázatra."

Amire szükség is volt, a felállás ugyanis szintén szétesett. Pharr – elődjéhez, Rampage-hez hasonlóan – nem vetette meg a piát és a drogokat, ami komoly feszültségekhez vezetett. Jeff: „A Never, Neverland még az Alice In Hellnél is sikeresebbnek bizonyult, de túl sokat partiztunk akkoriban, totális őrület volt az egész. És amikor olyasmikkel foglalkozol, amikkel nem kellene, nem mindig viselkedsz racionálisan. Ha pedig nem viselkedsz racionálisan, abból problémák származnak. Ezért aztán Coburnnek is mennie kellett." Dave Scott Davis után Ray Hartmann szintén eltűnt a balfenéken, és miközben a felszínen mindent elsöpört a grunge, Waters és az Annihilator viszonylag tartósan háttérbe vonult. Manapság másképp működik a zeneipar, de a '90-es évek elején távolról sem számított bejáratott dolognak három év kivárást hagyni két nagylemez között. Így aztán mire az ismét új frontemberrel, Aaron Randall-lel készített Set The World On Fire 1993-ban megjelent, az Annihilatornek kis túlzással mindent újra kellett építenie maga körül. A szintén maxpontos, elődeinél dallamosabbra vett album a Távol-Keleten ugyanakkor brutális sikernek bizonyult, ami ellensúlyozta a visszaeső európai és ekkor már gyakorlatilag észrevehetetlen észak-amerikai eladásokat.

annihilator_8

Komplett könyveket lehetne megtölteni azzal, mi minden történt később az Annihilatorrel, így erre most nem is tennék kísérletet. A lényeg, hogy számos viszontagság ellenére Waters a mai napig életben tartja a zenekart, ami tök jó. Az első három-négy lemezhez hasonló szintű mesterműveket azonban később már sosem készítettek, amivel ő is tisztában van: „Máig a Never, Neverlandet tartom a legjobb albumunknak, aminek elsősorban az az oka, hogy valójában évek alatt állt össze az anyag, a dalok fele konkrétan négy évvel a megjelenés előtt már készen volt. Az ember tinédzserként amikor csak teheti, W.A.S.P.- és Slayer-koncertekre jár, ül otthon, a szülei házában, és semmi sem érdekli, csak a gitározás. Én is ilyen voltam, minden pillanatomat a metál töltötte ki, száz százalékban éltem a dolgot, nem törődtem mással. És amikor ilyen állapotban elkezdesz dalokat írni, hallatszik is rajtuk, hogy kizárólag erre koncentrálsz. Úgy gondolom, ettől lett annyira jó a lemez."

Ennek megfelelően Jeff az idei évre nagyszabású megemlékezéseket is tervezett az album harmincéves jubileumára Coburn Pharr részvételével (utóbbi 2015-ben, a 70.000 Tons Of Metal hajófeszten egyszer már színpadra lépett velük vendégként). Jeff: „A fesztiválok, a szervezők és a zenészvilág egyaránt izgatottan fogadta a terveket, és tudom, hogy a rajongók is imádnák a dolgot. Coburnnel arról is beszéltünk, hogy a műsor végén röviden megemlékeznénk Randy Rampage-ről is. Megpróbáltam visszahívni a másik három akkori tagot is. Ray Hartmann nemet mondott, egy másik közülük nem utazhat törvényesen, a harmadik pedig évtizedek óta kiesett a turnéverkliből... Legalább egyikük esetében az egészségükért is aggódnék, ha most vissza kellene térniük ehhez az egészhez ennyi év után. Noha Coburn, Ray és én nyomtuk fel a lemezt, és a dalok nagy részét évekkel korábban megírtam, élőben az akkori öttagú Annihilator volt a csapat legjobb felállása, akármilyen jó volt egy sor más leosztás." Minderre a koronavírus miatt idén nem kerülhetett sor, és ha engem kérdezel, a nagy fesztiválok meg a nemzetközi utazó turnék visszatérése még 2021-ben sem tűnik sanszosnak, de ne legyen igazam. Mindenesetre remélem, hogy azért valamikor összejön a dolog, főleg, hogy a jelenlegi, énekesként Watersszel kiálló Annihilator bizonyos csúcsdalokat sosem játszik az albumról. Jeff: „Coburn és Dave Padden baromi jól nyomta élőben például a The Fun Palace-t, nekem viszont nem nagyon megy élőben. Párszor megpróbálkoztunk vele, de túl nehéz egyszerre gitároznom és énekelnem. Rejlik az éneklésemben egyfajta energia, ami megmenti a seggemet, de a hangterjedelmem nagyon korlátozott. A stúdióban ez működik, élőben pedig nagyon keményen küzdök, de a repertoár úgy 30-40 százalékát sajnos legfeljebb úgy tudnám koncerten eltolni, hogy szar lenne az egész."

A magam részéről maradéktalanul egyetértek Jeff-fel, nekem is mindig a Never, Neverland volt a kedvenc Annihilator-lemezem. Ez bizony egy csont nélküli, szikrázó thrash/speed/heavy-mestermű eszeveszett gitármunkával, hatalmas dalokkal és olyan megfékezhetetlen energiával, aminek egyszerűen három évtizeddel később sem lehet ellenállni.

annihilator_9

 

Hozzászólások 

 
#16 Equinox 2020-09-19 10:30
Idézet - Scarecrow:
Az Annihilator esetében szinte mindenkinek más lemez a kedvence. Az utóbbi évekből nekem a legújabb anyaguk tetszik a legjobban.

Szerintem nem. Elvétve van 1-1 csodabogár, aki nem az Alice-re vagy erre esküszik. Az esszencia ott van, az első 2-ben.
Idézet
 
 
#15 Scarecrow 2020-09-18 16:09
Az Annihilator esetében szinte mindenkinek más lemez a kedvence. Az utóbbi évekből nekem a legújabb anyaguk tetszik a legjobban.
Idézet
 
 
#14 saszi 2020-09-16 11:20
úgy látszik nem vagyok azzal egyedül, hogy nem jött be ez a lemez. Imádom az egyest és hármast is, de ezt képtelen voltam megszeretni
Idézet
 
 
#13 Simple 2020-09-14 11:10
Megfigyeléseime n alapuló ismeretem azt mondja, hogy a legtöbbször egy bandától az az album tetszik a legjobban akár évtizedekkel később is, amit legelőször megismertem tőlük. Itt mégis más a helyzet, mert bár amikor kijött a Set The World On Fire, már ismertem mindkét elődöt, de az egyszerűen mindent vitt. A mai napig ezért nálam a sorrend: 1. Set 2. Alice 3. Never... utána nagyon nehéz lenne sorrendet felállítani.
Idézet
 
 
#12 bjorn 2020-09-13 22:38
Én inkább Set The World/King of the Kill rajongó vagyok. Sajnos se a korábbi se a későbbi cuccok nem jönnek be. Valahogy túl 80-as évek a zene nekem.
Idézet
 
 
#11 Among 2020-09-13 21:42
Anno stone wallnál jött be egy haver kolesz szobába és felkiálltott kijött az új Anthrax? És nem is mondott hülyeséget a zakatolós rész az énekkel éléggé hajaz rá.
De mindegy is nekem is ez a kedvenc Annihilator-om 10/10 :)
Idézet
 
 
#10 DéeL 2020-09-13 16:11
Konkrétan egy mestermű, üresjáratok és tölteléknóták nélkül. Mind ez, mind az Alice... hibátlan, 10/10-es munkák, én nem is tudok különbséget tenni köztük. Annak idején Ray Hartmann az Assault (Survival in the Streets) soraiból került az Annihilatorba.
Idézet
 
 
#9 Gábor 2020-09-13 13:34
Nekem ez a lemezük sosem jött be, 1-2 kivétellel kb mintha a debütről lemaradt gyengébb számok lennének. Az ének meg élvezhetetlen, színtelen-szagtalan izé, méltatlan a zenéhez.
Az első és a harmadik lemez sokkal jobb.
Idézet
 
 
#8 Chris92 2020-09-13 07:29
Fantasztikusan megírt főhajtás egy örök műfaji klasszikus előtt. Tökéletes kombinációja az agyas-technikás riffeknek és a fogós dalstruktúrákna k (kvázi emiatt is kevésbé töményebb/befogadhatóbb mint az Alice). Jeff is annyiszor idézte meg az évek során itt-ott, hogy könnyen kijelenthető: Ugyanaz a kiindulási alap, mint a Megadeth-nál a Rust in Peace. Az ezt követő összes Annihilator anyag hot-or-miss, ez viszont megkerülhetetle n mestermunka.
Idézet
 
 
#7 Lantis 74 2020-09-12 20:31
Nekem sose lett nagy kedvenc az együttes, vannak számaik amik tettszenek, de ennyi. Olyan szintet mint a Metallica, Megadeth, Slayer , stb. nem értek el nálam.
Idézet
 
 
#6 moriarty 2020-09-12 15:48
A harmadik lemezig nagyon jók voltak, aztán fokozatosan elveszítettem az érdeklődésemet.
Idézet
 
 
#5 Tóth József 2020-09-12 15:41
Egyértelműen az Alice a legjobb lemezük(mint a Metallicanak a Kill),de ez a második vitán felül.Ezen már érezni az agyalást,az meg csak úgy zsigerből jött ,és jobban horzsol.
Idézet
 
 
#4 Venomádi 2020-09-12 12:25
Nem lett azonnal kedvencem, egy-két nótát leszámítva átfolyt rajtam sokáig, de aztán beütött, azóta nálam is ugyanolyan alap, mint a korszak többi thrash lemeze. Ahhoz a táborhoz se tartozom, amelyik kizárólag az első 3 lemezt tartja valamire, szerintem a Carnival-ig tök jó lemezeik voltak, meg egyébként utána is. A Schizo deluxe-ról sokáig elhittem Waters szövegét, hogy ezt érzi a Neverland-hez mérhetőnek, de ez rizsa. Nem túl jó az a lemez, nem is rossz.
Idézet
 
 
#3 Gyuszi 2020-09-12 12:02
Végre, végre!!! Számomra ez az egyik leghatalmasabb, agyas speed/thrash-mestermű a Rust in Peace mellett, éspedig hiba nélkül. Jó is, hogy Jeff nem csatlakozott MegaDave-hez (bár szerintem sokan kíváncsiak lennénk arra, mit rakna/rakott volna össze az említett két zseni), már csak azért is, mert ebben az esetben egy bizonyos Marty Friedman fenomenális szólójátékát talán csak a Cacophonyn szocializálódot t, igencsak szűkebb kör ismerné...
Idézet
 
 
#2 Tulus 2020-09-12 09:34
Legendás lemez, Thrash Metalban számomra ott van az első öt között.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.