Még tavaly év végén jelent meg a hazai The Trousers új albuma. A Necessary Evil már a hetedik a sorban a csapattól, akik egy itthon kissé mostoha sorsú vonalon mozognak, de semmi sem vethet gátat nekik, mennek előre és kész. Ez így szép és kerek: szenvedélyből zenélnek, őszinte szerelemmel, márpedig a rock'n'roll lényege valami ilyesmi lenne ugyebár. Vagyis a hozzáállásra, az elhivatottságra csillagos ötöst érdemelnek Kőváry Zoliék.
A The Trousers egy nyers, arcbamászó, koszos, de azért kellően edukált old school rock'n'roll-formáció élőben, olyan példaképek nyomdokain írt témákkal, mint a The Stooges, a Stones, a Faces és társaik. Néhol érzés szintjén befigyelnek utóbbiak modern kori követői is a The White Stripestól kezdve egészen a Backyard Babiesig, tehát mezsgyén belül aránylag széles a skála, de egységes a zene. És ami a legjobb, a fenti autentikusság is visszaköszön belőle – élőben mindenképpen.
Nyilván nem véletlenül emelem ki ezt így, ugyanis nem ismeretlen jelenség, ha egy rockbanda a stúdióban nem képes maradéktalanul tökön ragadni az élő produkcióját, hogy aztán kellően ütős lenyomatot készítsen róla. Nem elszigetelt eset az ilyesmi, Magyarországon meg valamiért különösen gyakori – nem tudom ennek okát, de ettől még tény. Itt is ezt érzem. Ezért aztán, noha mindig is rokonszenveztem a The Trousersszel, hosszabb távon él bennem egyfajta kettősség a zenekarral kapcsolatban. Ez alól sajnos ez az új anyag sem jelent kivételt, ugyanakkor mivel minden korábbi munkájuknál változatosabb, erősebb dalokat írtak, valahogy én is könnyebben öntöm szavakba, mi a problémám ismét – pont azért, mert az kerekebb dalok miatt minden eddiginél arcbamászóbbá vált.
Jelesül, valahogy a produkciós rész nincs szintben a zenével. Ezt leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnám meg a leginkább lényegre törően, hogy haraphatna jobban az album, üthetne nagyobbat, lehetne dinamikusabb. Kellemes hallgatni így is, mert tele van csudajó ötletekkel, kreatív megoldásokkal, a Condemned To Be Free, a herflis Fall From The Pain, netán a záró, akusztikusból induló, majd felpörgő Drive Me To The Stars kifejezetten bivaly nóták. De ha meghallgatja az ember például a Second Hand Suicide-ot, egyből kijön, mire gondolok. És azért pont ezt a dalt emelem ki, mert ez a kedvencem: már az alapriff is perfekt, remekül megfogalmazott, dögös téma, amiből aztán egy megadallamos, a refrénben ízes női vokállal színesített tétel kerekedik. Valahogy mégis ott van bennem, hogy nem azt hallom, amit kellene, nem ugrik a képembe, nem lök hanyatt, Zoli is udvariasabb benne a kelleténél. És emiatt száz helyett mondjuk csak úgy hetven százalékot sikerült kihozni belőle. Csak ismételni tudom az Animal Gunról írtakat: tudom, mit kellene hallanom, nagyon tetszik is – csak éppen nem azt hallom.
Élőben mindez szerencsére abszolút nem jellemző a bandára, úgyhogy, ha tudsz, menj el a ma esti, Asphalt Horsemennel közös bulijukra, és érezd jól magad – garantáltan nem lesz benne hiba, mert ez egy kimondottan jó dalokkal teli, hiteles rockbanda. De tényleg örülnék most már, ha sikerülne legközelebb megtalálniuk a dögösítőgombot a stúdiómunkálatok során, mert a zene tényleg megérdemelné.
