Shock!

Miképp legutóbb is felidéztem, eleinte, az ezredfordulón és a nullás évtized derekán nagyon éltem a Black Label Societyt, aztán később kicsit csökkent a lelkesedésem Zakk Wylde bandája iránt. Nem volt igazából semmi gond a sorban érkező újabb és újabb albumokkal, de már nem gyakoroltak rám olyan hatást, mint a 1919 Eternal, a The Blessed Hellride vagy a Mafia. Aztán a legutóbbi Doom Crew Inc. lemezzel ismét fellobbant köztünk a láng, de visszaásva azt kell mondanom, hogy már az egy kanyarral korábbi Grimmest Hitsszel is megtörténhetett volna a dolog, ha több időt szánok rá. Ez a friss album pedig remekül passzol az újkori jó szériába.

Ennyi év után persze nem lehet már túl sok érdemi újdonságot elmondani a Black Label Societyről, de – mint a bevezető is mutatja – ugyanígy azt is hazugság lenne állítani, hogy a zenekar minden egyes anyagán ugyanazt műveli. Ennek megfelelően, noha a rajta sorjázó dalok hasonlóan izmosak, az Engines Of Demolition sem az előző lemez fénymásolata. Sőt, ha valamihez hasonlítanom kell az életműben, teljesen egyértelműen a 2000-es évek derekának Zakk & Co.-anyagaival lehet leginkább rokonítani. Hangulatilag, illetve a konkrét összhatást tekintve leginkább az említett Mafia, illetve folytatása, a Shot To Hell kellően zorall, ám letisztultabb csapásirányán mozog a cucc.

Persze ha valaki csak felszínesen ismeri a bandát, annak ugyanolyan lesz, mint bármelyik, hiszen a Black Label Society stílusa a kezdetektől fogva egyértelmű: hol déliesebb-bluesosabb, hol doomosabb, de mindig kellően koszos, morózus metál keveredik elszállósabb, itt-ott határozottan Alice In Chains-ízű hangulatokkal, köztük szépen meghangszerelt lírai pillanatokkal. Mindez most sem változott. Viszont az Engines Of Demolition ugyanúgy mentes az üresjáratoktól, mint ahogy a Doom Crew Inc.-nél sem nagyon éreztem kényszert a léptetésre. Az előtte állandóan mozgásban lévő felállás is több mint tíz éve megcsontosodott, ami szintén azt mutatja: Zakk is érzi, hogy a győztes csapaton nem kell változtatni. A tavaly BLS-öcsikének is beillő saját bandája, a Dark Chapel élén is elég szépen bizonyított Dario Lorina fokozott térnyerésénél például kevés áldásosabb folyamatot tudnék kiemelni a modern kori Black Label Societynél.

Mint írtam, az Engines Of Demolition egyenletes színvonalú, így egyvégtében hallgatva és dalonként is működőképes. Legyen szó a 2000-es évek derekára visszarepítő, megadallamos refrénnel és monstre, gurgulázó váltott szólóbetéttel ellátott Name Of Blood nyitányról, a menetelős-zakatolós, BLS-meets-AIC-típusú The Hand Of Tomorrows Grave-ről, netán az olyan védjegyszerű Zakk-himnuszokról, mint a Broken And Blind, a Gallows vagy a Lord Humungus, tényleg minden olyannyira szeretett összetevő a helyén van. A The Gatherer örvénylő, pofás riffelésével zeneileg és atmoszféráját tekintve egyaránt simán felférne a szintén jól sikerült új C.O.C.-re is, az Above & Below szép belassulásaival válik különlegessé, és persze a lírai darabokat is odatették. Utóbbiak közül a záró Ozzy's Song viszi a prímet, de ez aligha lephet meg bárkit is. Nekem mindenesetre hasonlóan tetszik az akusztikus-esőszagú Back To Me is, de hát Zakk mindig is nagyon érezte ezt a fogalmazásmódot.

Újdonság nincs, a dalok viszont tényleg nagyon ott vannak a szeren.

A Black Label Society június 10-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.