Shock!

Épp a napokban jelent meg a kanadai Annihilator új albuma, a Feast, amely a megszokottnál kicsit hosszabb szünet után került a boltokba, a metal színtér egyik legnagyobb riffmestere, Jeff Waters által vezetett kanadai speed/thrash csapat azonban ettől függetlenül is megbízható intézménynek tekinthető a színtéren. A zenekar ma már gyakorlatilag csak Európa és Japán számára alkot, ám nem volt ez mindig így: első két albumuk a Roadrunner kiadó legnagyobb példányszámban elkelt kiadványai közé tartozott a maga idejében, a hármas számú, éppen húsz éves Set The World On Fire-rel pedig Jeff méltán remélhetett minden korábbinál komolyabb áttörést. Egész biztos nem a lemezen múlt, hogy ez végül nem jött neki össze...

Jeff Waters afféle csodagyerekként robbant be a színre az Annihilatorrel 1989-ben, és rögtön az egyik legígéretesebb tehetségként kezdték emlegetni. A zenekar első lemezét, a mára egyértelműen klasszikussá érett Alice In Hellt a kanadai gitáros gyakorlatilag egymaga hozta össze, bár a csapat korai inkarnációjában énekesként tevékenykedő John Batesnek azért négy nótában társszerzőként benne volt a keze. Teljesen más idők jártak akkoriban, amit mi sem példáz jobban, mint hogy az Alice In Hellt igen komoly rajongótábor várta: manapság egy elsőlemezes bandánál elképzelhetetlen az ilyesmi, de huszonöt évvel ezelőtt néhány jól sikerült demó elég volt ahhoz, hogy a rockerek lélegzetvisszafojtva vágják a centit egy-egy csapat bemutatkozó nagylemezéig. Az Annihilator le is szállította ezeket az anyagokat: a Welcome To Your Death és Phantasmagoria demók óriási port vertek fel Kanadában és az Egyesült Államokban egyaránt. A másodiknak érkezett Phantasmagoria egyenesen minden idők harmadik legnagyobb példányszámban elkelt demója volt, amelyet korábban csak a Metallica és a Megadeth lemezelőzetes kazettái tudtak lepipálni.

A fokozott érdeklődés abszolút érthető volt, hiszen az 1966-os születésű Jeff már pofátlanul fiatalon is markáns, saját hangzással bírt: olyan sounddal, amely ezer közül is azonnal felismerhetővé tette a játékát, mindehhez pedig még dalszerzőként is komoly kvalitásokról tett tanúbizonyságot, melyek a produkciós hiányosságok ellenére már a demókon is megmutatkoztak. Ő maga természetesen sokkal szerényebben nyilatkozott a témában: „Egy csapat kölyök szórakozása volt az egész. Nem akartunk mást, mint játszani a rocksztárt, és arról álmodoztunk, hogy a Metallicával fogunk turnézni. Az egész nem volt profi, bár már akkoriban is heti öt estét próbáltunk. Aztán én kezdtem egyre komolyabban venni a dolgot, és így az első demón szereplő felállás feloszlott."

Ezt követően a gitáros hiába keresett új társakat, megfelelő zenészek hiányában végül – ahogy az karrierje során később is számtalan alkalommal előfordult – egymaga rakta össze a folytatást, azaz gitározta, bőgőzte és énekelte fel a kettes demót. Jeff: „Egyszerűen nem volt más lehetőségem, mindent nekem kellett csinálnom. Az ének nem volt több egyszerű death metalos hörgésnél, de Ottawában egyetlen normális énekest sem lehetett találni. Az idő viszont szorított: az első demó már egyfajta reklámot jelentett az Annihilatornek, ráadásul a lemeztársaságok is várták a folytatást. Végül is annyira nem lehettem rossz, hiszen a Phantasmagoriának köszönhettem a lemezszerződésünket..."

Fiatal kora ellenére tehát Jeff már az első lemez előtt is pontosan tudta, hogy mit akar. Munkamániája és fanatizmusa nem ismert határokat, illetve afelől sem hagyott kétséget aktuális társainak, hogy ki a főnök a bandában. Kitartása végül elnyerte jutalmát: 1989-ben megjelent az Alice In Hell Randy Rampage-dzsel a mikrofon mögött, és teljes egészében megmutatta Jeff és az Annihilator erényeit. Teljesen egyéni hangzású, végtelenül technikás, de ugyanakkor nagyon zenei gitározás és remek speed/thrash dalok hallhatók rajta. A siker nem is maradt el, a rajongókban azonban komoly félelmet keltett, hogy Randy a lemezt követően hamar lelécelt a bandából. Jeffet mindez természetesen nem vetette vissza, gyorsan importálta az Omen Escape To Nowhere-jén feltűnt Coburn Pharrt, és 1990-ben jött is a folytatás Never, Neverland címmel.

Waters fanatizmusát jól példázza, hogy zenekara minden tagjával aláíratott egy szerződést, amely szerint nem csak a drog, de a pia is tilos a csapatban. Jeff: „Senki sem nyúlhat alkoholhoz vagy drogokhoz olyankor, amikor az Annihilatorrel kapcsolatos munkát végez, sem a turnén, sem a próbán, sem a stúdióban. Ha mégis megteszi, jelentős pénztől esik el a szerződés szerint. Az egész ötlet akkor jutott eszembe, amikor egyszer otthon négy üveg sör után nem voltam képes rendesen eljátszani a dalokat. Csupán négy sör után! Emlékszem, Ottawában rengeteg bandát láttam hullarészegen játszani. A zenészek annyira készen voltak, hogy azt sem vették észre, hamisak a gitárok. Imádtam a lemezeiket, de elszörnyedtem, milyen pontatlanul és hamisan játszottak a pia miatt. És ráadásul nem is érdekelte őket. Ez az Annihilatorral nem történhet meg. Ehhez a zenéhez elengedhetetlen a józanság. Régen én is sokat ittam, de a banda mindennél fontosabb."

A kettes Never, Neverland szintén kiválóra sikeredett, a csapat pedig a Judas Priest Painkiller turnéjának egyik előzenekaraként játszhatott a Cowboys From Hell lemezt promotáló Panterával együtt. Szekerük ennek is köszönhetően kifejezetten jól futott, Coburn Pharr végül mégis repült – méghozzá pont a szerződésben foglaltak miatt. Jeff: „Egészen a Judas Priesttel és a Panterával közös turnénkig minden rendben volt Coburnnel, a turnén azonban rengeteg problémánk adódott vele, amelyek miatt a kapcsolatunk megromlott. Nem tartotta be, hogy a turnén nincs piálás, ráadásul a Pantera tagjaival sem tudott kijönni. Mivel ez a turné életünk nagy lehetősége volt, nem akartunk kiszállni, de közvetlenül a körút vége után kirúgtuk. Ilyen hozzáállással nem lehet profi munkát végezni. A kiadó azonban annyira unszolt minket, hogy visszavettük egy időre, de semmi nem változott, úgyhogy végérvényesen új énekes után kellett néznünk."

Az énekesváltás azonban ezúttal már nem ment olyan könnyen, mint a kettes lemez előtt, és a csapat komoly válságba jutott. Hosszú időre el is tűntek a színről, és a folytatás, a napokban húsz éves Set The World On Fire csak három év elteltével jelent meg. A legutóbbi albumot készítő felállásból ekkorra már csak a bőgős Wayne Darley maradt hírmondónak Waters mellett. Jeff: „Nem voltunk elégedettek az anyagiakkal, jobb feltételeket akartunk kiharcolni magunknak a kiadónál, illetve új arcokat is kellett találnom az időközben lelépett zenészek helyére. Látszólag eltűntünk a színről, de a háttérben komoly munka folyt. Aztán a lemezanyag felvételét követően úgy döntöttünk, hogy néhány dalt újrakeverünk és meg is változtatunk pár részt. Nem akartunk kapkodni, az volt a célunk, hogy ezúttal minden klappoljon." Jeff és Wayne mellé végül egy ismeretlen, fiatal fickó, Aaron Randall sorakozott fel énekesnek, míg a másik hathúrosért és a dobokért két bostoni arc, Neil Goldberg és egy bizonyos Mike Mangini felelt. Jeff: „Amikor az első lemez után Randy kiszállt, már volt róla szó, hogy Aaron legyen az énekesünk, de ekkor még csak tizenkilenc éves volt, azaz túl fiatal egy profi csapathoz. Sokat töprengtünk, de végül Coburnt választottuk, mivel neki már komoly tapasztalatai voltak az Omen révén. Mikor azonban kiderült, hogy vele nem tudunk tovább dolgozni, azonnal megkerestük Aaront, aki nem csak kiváló énekes, de mentes minden drog- és alkoholproblémától is."

Az Annihilator és Waters tehát igen komolyan rákészült a harmadik lemezre, amelytől a csapat a nagy áttörést várta. Az első két anyag, valamint a Priest turné sikerének köszönhetően bizakodva is tekinthettek a jövőbe, még annak ellenére is, hogy a felállás csaknem teljesen átalakult. Az új zenészek viszont természetesen topmuzsikusok voltak, és a dalok is kiválóan sikerültek. Mindennek további extra pikantériát adott Aaron nem bántó, de mégis azonnal észrevehetően pöszesége is. Ráadásul az énekes magasan a legképzettebb és legerősebb dallamokra képes torok volt a csapat történetében, így maximálisan passzolt a minden korábbinál melodikusabb és zeneibb, de ugyanakkor száz százalékban Annihilatoros muzsikához.

A lemez a címadóval nyit, amelyet egy Öböl-háborús amerikai tüzérségi löveg fegyverropogásával, valamint finom akusztikus gitárral operáló bevezető indít, majd berobban a riff, amit Mangini előbb a pergőn, majd a lábdobon kísér végig. Jó kis zorkó dal, védjegyszerű, kilométerekről felismerhetően Waters gitározással. Az akusztikus témázgatás később visszatér, majd Randall az Annihilator addigi történetének legdallamosabb megoldásait hozza. Első hallásra meglehetősen furcsa lehetett ilyesmit hallani a csapattól, de Watersnek igaza volt abban, hogy a banda ezáltal ismét csak továbbléphetett a Never, Neverland után, megújítva saját hangzását. Aaron melódiái mellett a Set The World On Fire is velejéig Annihilator: eszement gitározás, a háttérben megbúvó, de jól hallható bőgőfutamok és markáns, erőteljes dobjáték jellemzi a teljes anyagot. Jeff: „A címadó dal az Öböl-háború idején született. A szövegét felháborodásomban írtam, mikor láttam a tévében mindazt a szörnyűséget, ami az Öböl környékén történt. Leültem pár percre, és meg is volt a nóta. A diktátorokról szól, meg arról, hogy mi, szabad emberek miként tehetjük pokollá az életüket, hogyan gyújthatjuk fel a világukat."

A folytatásban érkező, rövid No Zone speed metalba oltott tempós rock'n'roll darab, amelyre maximálisan jellemző az a pozitív hangulat, ami összességében az egész lemezt belengi. Jeff pofátlanul feszes ritmusozása etalon, és egyértelműen hallatszik rajta, milyen komoly hatást gyakorolt a stílusára Malcolm Young. A Bats In The Belfry vészjósló, nyomasztó indításával ellentétben az énektémák és a néhol ismét rockos riffelés megint pozitív irányba viszi a hangulatot, köszönhetően például az először itt felbukkanó, többszólamú vokáloknak. Az egész lemezre jellemző, hogy bár tele van súlyos, gyors és meglehetősen komplex megoldásokkal, mégis minden alkalommal garantáltan jobb kedvem lesz, ha meghallgatom.

Bár az első három nóta is komoly változást hozott az első két lemezhez képest, a rajongókat először valószínűleg a Snake In The Grass sokkolta igazán, ennek indítása ugyanis egy tipikus akusztikus gitáros, szomorkás szerelmes balladára emlékeztet. Persze aztán megcsavarják a dolgot, hamar kiderül, hogy búslakodás helyett ez bizony egy alaposan felbőszített fickó dühkitörése, akit keményen felültetett a csaja. A szöveg, valamint a tempókat és hangulatokat tökéletesen váltogató zene is egészen zseniális. A dal természetesen igaz történeten alapul. „Minden eddiginél személyesebb szövegeket írtam ezúttal, és a Bats In The Belfry, valamint a Snake In The Grass a legfontosabbak számomra mind közül", mondta ekkoriban Jeff. „Úgy három évvel ezelőtt volt egy nagyon rosszul végződött kapcsolatom. Színtiszta borzalom volt, még most is gyakran eszembe jut, és az egyik ilyen pillanatban születtek ezek a szövegek is. Próbáltam úgy dolgozni, hogy a zene illeszkedjen a témához, ezért aztán van a Snake-ben minden: akusztikus rész, jazz, elektromos őrjöngés. A Bats In The Belfry-nek pedig van egyfajta paranoiás hangulata, és tök furcsa, de amikor felvettük, a stúdióban is megőrült minden. Elszakadtak a húrok, törtek a pengetők, a dobverők, kész őrület volt."

Érdekesség, hogy ebben a dalban, valamint a Sounds Good To Me-ben még a korábbi dobos, Ray Hartmann játéka hallható, aki ugyanolyan tökéletes ritmusszekciót alkot Wayne Darley-val, mint a többi dalban Mangini. Az Annihilator kapcsán általában mindenki Waterst emlegeti, de komoly hiba lenne azonban a többiek teljesítménye mellett szó nélkül elmenni. Szerencsére a lemez hangzása bőven ad teret Wayne ízléses bőgőfutamainak, de Mangini fifikás dobolása és Neil Goldberg szólói (a Don't Bother Me-é volt az első, amit Neil feljátszott) is sokat tesznek hozzá a lemezanyaghoz.

Ha a Snake In The Grass indítása sokkoló lehetett, a Phoenix Risingra már tényleg nehéz szavakat találni, lévén ez egy tipikus, akusztikus gitáros ballada. Más kérdés, hogy kifejezetten jól áll a bandának, és Jeff stílusa még ebben a teljesen más zenei világban is egyértelműen szembeötlő. A búgó basszushangokra, valamint akusztikus gitárra épülő dalban nagyon komoly háttérvokálok is hallhatók: a cél egyértelműen az volt, hogy minél vastagabb, dallamosabb hátteret tegyenek Aaron mögé, amelynek érdekében Jeff mindenkit összetrombitált, aki csak élt és mozgott, illetve vonósok imitálásaként billentyűt is bevetett. A dal a gitáros nagynénje, Ida Smith emlékére íródott. Jeff: „Ez a dal egy ajándék a mamámnak, akinek a nővére rákban hunyt el. Ez az első igazi Annihilator ballada, melyben a klasszikus és jazzes gitárok mellé úgy éreztem, szükség van vonósokra és erőteljes háttérvokálokra is, hogy igazán megszólaljon. A szöveg a görög mitológiára utal, a szeretett személy távozását követő újjászületésre." A Phoenix Risingot egyébként egy vancouveri session-dobos, Rick Fedyk nyomta fel, aki többek között Paul Rodgers vagy Tim Bachman mellől lehet ismerős.

A romantikus pillanatok után üdítően hat a húzós bőgőtémával indító Knight Jumps Queen, egy csordavokálos, bivaly dal. Darley bőgője végig roppant hangsúlyos benne, mellette a gitárok épp csak díszítenek helyenként, de néhány remek riff azért így is belefért. A Sounds Good To Me pedig a személyes kedvencem a lemezről: álmodozós, rendkívül pozitív hangulatú dal csilingelő gitátémákkal, nagyon hangulatos szólóval és remek, már-már AOR-os dallamokkal Randalltől. A Hartmann / Darley ritmusszekció mindehhez tökéletes és nagyon finoman feljátszott alapokat biztosít. Kiemelkedő dal a csapat egész életművét tekintve, a Waters-műhelyben még csak hasonló sem született sem korábban, sem pedig azóta. Gyorsan hozzá is teszem, sajnos. Jeff: „A Sounds Good To Me egyike az abszolút kedvenceimnek, egy nagyon érzelmes tétel. Gyakran előfordul velem, hogy csak leülök és elábrándozom arról, mit is akarok elérni, mik a céljaim. Amellett, hogy ezek az álmodozások elfeledtetik a gondokat, segítenek abban is, hogy az ember megismerje önmagát. Zeneileg pedig egy vérbeli kanadai nóta."

A The Edge a No Zone-hoz hasonló, tempós, egyenes, rockos dal, némi kis akusztikus témázgatással a középrészben, a Don't Bother Me pedig egy pörgős, kifejezetten jó szöveggel megtámogatott szám, amely egy alkoholista mindennapjait írja le zseniálisan. Mindkettőben nagyon érezni Jeff gyökereit – az AC/DC hatása például elég nyilvánvaló –, egyben pedig olyan témák, amelyek ellen az első két lemez rajongónak sem lehet kifogása. A záró Brain Dance pedig címéhez méltóan a legőrültebb téma mind közül. Egy diliház mindennapjaiba tekinthetünk be általa, természetesen az egyik lakó szemszögéből látva az eseményeket. A muzsika a témához illően elmebeteg, tele őrült tempóváltásokkal, kifacsart témákkal és kettyós vokálokkal, melyek némelyikét Jeff adta elő. A végén hallható kikacsintás Alicere pedig kifejezetten zseniális. Jeff: „Halálosan élveztük rögzíteni! Mike utánozhatatlan dobolása, a legdögösebb gitározásom és Wayne idegtépő hegedűjátéka csak néhány összetevő azok közül, amelyek miatt ez egy igazi Annihilator klasszikus. A középtájon hallható őrült kórushoz egy csomó barátot meg rokont lehívtunk a stúdióba. Technikailag egy nagyon nehéz nóta." A japán kiadást a Hell Bent For Leather feldolgozása zárja, ami a Priesttel közös turné után nem épp meglepő húzás. Nagyon mondjuk nem erőltették meg magukat vele, de teljesen rendben van.

A Set The World On Fire egyértelműen az Annihilator legérettebb, legzeneibb alkotása volt, és a kiváló lemezt igyekeztek egyéb szempontból is megtámogatni. A borító az első két cover folytatásaként szintén csajos-babás volt, és két maxi is kijött az albumhoz, azonban sem a Phoenix Rising, sem a címadó nem váltotta be azonban a hozzá fűzött reményeket, annak ellenére, hogy utóbbihoz egy komoly költségvetésű klipet is forgattak. „Tudom, hogy jelenleg a seatlle-i bandák az igazán népszerűek, de úgy gondolom, a legjobb, ha mi tovább csináljuk a saját dolgunkat", mondta ekkoriban Jeff. „Én a Judas Priest, az AC/DC és az Iron Maiden zenéjén nőttem fel, és nagyon tisztelem az olyan csapatokat, akik kiállnak az addigi munkásságuk mellett. Az Annihilatornek is ezt kell tennie"

Bár a lemez Európában jól szerepelt, Japánban pedig egyenesen az eladási listák első helyén nyitott, Amerika nem harapott rá, ez pedig elég volt a Roadrunnernek ahhoz, hogy oly sok társával együtt az Annihilatort is megreptesse a grunge-hullám miatt alaposan megváltozott zenei közegre való hivatkozással. Ráadásul a csapat is szétesett: Japánba már csak Randall kísérte el Waterst, a többieket ismét csak új emberek váltották. Mangini helyét Randy Black vette át, másik gitárosként pedig Dave Davis tért vissza, aki a Never, Neverland időszakban is a csapat tagja volt. Darley ugyan maradt, azonban valami nem volt rendben a papírjaival, így nem engedték be Japánba. A helyzetet végül úgy oldották meg, hogy Dave Davis bőgőre váltott, Jeff pedig megpróbált mindent egyedül elgitározni, ami nem kis feladat elé állította. Ekkorra már nyilvánvalóan lejtmenetbe került a csapat, viszont legalább fennmaradt néhány élő felvétel Randall-lal a mikrofon mögött. Ezek tanúsága szerint a fickó a régi dalokkal sem vallott szégyent, így remélem, ha Jeffnek van elfekvőben némi anyaga ebből a korszakból, egyszer piacra dobja majd. Már csak azért is, mert a Speeed nevű formációval 1999-ben összehozott, rém gyenge Powertrip Pigsen kívül Aaron azóta sem csinált semmit.

Mint ebből is kitalálható, a turné után az énekes is repült a zenekarból, ugyanakkor vajmi keveset tudni arról, hogy pontosan mi is történt a japán koncerteket követően, ami idáig vezetett. Egy interjúban Jeff úgy nyilatkozott, hogy Randall dallamosabb zenét szeretett volna, ezért elkezdett egy szólólemezen dolgozni, és épp ő volt az, aki azt javasolta, hogy énekeljen a gitáros az Annihilatorben. Mindez azért is furcsa, mert a Powertrip Pigs egy kifejezetten modernnek szánt, feleslegesen keménykedő, dallamosnak semmiképpen sem nevezhető lemez lett. Az igazságot tán sosem tudjuk meg, de tény, hogy a következő albumot, a szintén remekül sikerült 1994-es King Of The Killt már Jeff énekelte fel, ráadásul a dobokat leszámítva totál egyedül is hozta össze azt. A mikrofont pedig végül egészen 1999-ig, a Randy Rampage-dzsel történt kérészéletű újjáalakulásig nem is engedte ki a kezéből.

Az Annihilator King Of The Killt követő pályafutása leginkább egy különösen meredek lejtőkkel és emelkedőkkel tarkított, hektikus hullámvasútra emlékeztet, mindez azonban semmit nem von le a Set The World On Fire értékeiből, amely amellett, hogy a dallamos thrash metal kiemelkedő alkotása, mai napig Top 10-es kedvenc nálam is.