Shock!

Az Annihilator mai helyzete alapján nehéz ugyan elképzelni, de a '80-as évek legvégén és a '90-es évek elején óriási hatással voltak a thrash metal színtérre. Nemcsak a rajongótábor, de a szakma is komoly érdeklődéssel figyelte, mi lesz az aktuális csodagyerek, Jeff Waters következő dobása, mindez pedig elsősorban egy 1989. április 17-én napvilágot látott albumnak, a banda debütálásának köszönhető, amely annyira döbbenetesen erős és újszerű volt, amilyenre senki sem számított egy fiatal ottawai srác vezette csapattól. Huszonöt éves az Alice In Hell.

A bevezetőben elpuffogtatott csodagyerek jelző Jeff esetében egyáltalán nem túlzás, hiszen főhősünk már igen fiatalon rendkívüli kvalitásokról tett tanúbizonyságot, ráadásul mindössze 18 éves volt, mikor 1984-ben összehozta a csapatot. Kapásból megírta első dalát is, amely stílszerűen az Annihilator címet kapta. Nem tudni, hogy a formáció végül a dal miatt lett-e Annihilator a keresztségben vagy épp fordítva történt, a lényeg azonban az, hogy az ifjú Waters 1985-ben rögzítette is egy bizonyos John Bates énekessel (a felvétel nem összekeverendő a King Of The Kill lemez szűk egy évtizeddel később napvilágot látott Annihilator című dalával). A gitárok mellett – ahogy karrierje során később is sokszor – a bőgőt is ő nyomta fel, a dobokat pedig vélhetően dobgéppel oldották meg. Sajnos erről a felvételről nem sokat tudni, hiába jelent meg ugyanis a Schizo Deluxe digibook verziójának bónuszaként, semmilyen információt nem mellékeltek hozzá. Az viszont biztos, hogy ezen legelső Annihilator dal rögzítését követően gyorsan leakasztottak egy ritmusszekciót is: a dobos Paul Malek és a bőgős Dave Scott egészítette ki a felállást.

Bár a négyes nem nyomult együtt sokáig, Welcome To Your Death címmel azért egy azóta elveszett demót azért összehoztak, majd 1986-ban, a kettes sorszámot kapott Phantasmagoria kazettát aztán már Bates és Davis nélkül vette fel az ismét két tagra redukálódott Annihilator. Malek dobolása mellett minden hangszert Jeff Waters szólaltatott meg, aki mindemellett az éneket is magára vállalta. A végeredmény az 1994-ben megjelent gyűjteményes lemezen, a Bag Of Tricksen meghallgatható (pontosabban az első három dal került fel ide, a Ligeia ugyanis helyhiány miatt lemaradt): Jeff minden túlzás nélkül borzalmasan „énekel", a demóra felkerült nóták (Gallery, Alison Hell, Phantasmagoria és az említett Ligeia) viszont már ekkor is marhára működtek. A neten elérhető egy hatszámos, québeci koncertfelvétel is ebből az időszakból, és már ezen is megdöbbentő, ahogy ez a húszéves kölyök gitározik. Ráadásul már ekkor a tarsolyában voltak olyan, azóta klasszikussá érett darabok, mint az Alison Hell és a Schizos (Are Never Alone), de még a The Fun Palace főtémája is elhangzott a bulin. Jeff: „Mit is mondhatnék ezekről? Minden idők legrégebbi, legklasszikusabb Annihilator felvételei, amiknek az első lemezszerződésünket köszönhettük. Annak ellenére, hogy a Phantasmagoria demót a pincémben, egy TDK kazettára vettük fel a négysávos Fostex magnómmal, a ritmusgitár hangzása marha jó lett. A riffek kibaszott súlyosan szóltak!"

Jeffnek természetesen nem voltak illúziói saját vokális képességeivel kapcsolatosan (az már más kérdés, hogy kényszerűségből a negyedik lemez idejére meggyőző énekessé képezte ki magát), mivel azonban képtelen volt egy rendes frontembert találni, jobb híján maga hörögte fel a dalok énektémáit. Bár a Bag Of Tricks bookletjében azt olvasni, hogy a debütlemez Alison Hell dalában Randy Rampage mögött a háttérben hallható magas sikolyok is ebből az időszakból származnak, méghozzá szintén Jefftől, én sokkal inkább annak az infónak adok hitelt, amely szerint ezeket még John Bates tolta fel, mielőtt lelécelt a csapatból. Mindez persze csak részletkérdés, a lényeg azonban az, hogy a Phantasmagoria óriási sikert aratott az undergroundban, és a legenda szerint a '80-as években ez volt a harmadik legnagyobb példányszámban eladott metal demókazetta is a Metallica és a Megadeth első felvételei után. Később Waters és Malek összehozott egy harmadik promóanyagot is, ezt azonban csak a kiadóknak küldték szét, majd a csapat áttette székhelyét Vancouverbe, ahol bevették énekesnek a helyi erőként érkező Dennis Dubeau-t. Waters: „Vancouverben legalább volt lehetőség válogatni, de sosem döntöttem azonnal. Volt, hogy csak egy hétig, de volt, amikor egy egész hónapig csak figyeltem és vártam, mielőtt egy-egy lehetséges taggal kapcsolatban döntöttem volna."

Az első nagylemez eredeti verzióját még Dennis Dubeau énekelte fel, a Roadrunnerhez történt leszerződést követően azonban mind a kiadó, mind pedig a zenekar egyetértett abban, hogy az ő hangja túl melodikus az Annihilator világához, így mennie kellett. Nem ez volt azonban az egyetlen változás: Malek helyét az Assaultból érkező Ray Hartmann vette át a dobok mögött. Énekesként a Kanadában ekkor már legendásnak számító hardcore banda, a D.O.A. bőgőse, Randy Rampage csatlakozott a bandához, akinek reszelős hangja valóban jobban illett a zenéhez, mint Dubeau dallamos orgánuma. Mivel az Annihilator egy komplett lemezanyagnak megfelelő demóval érkezett a Roadrunner istállóba, Jeff úgy gondolta, fölösleges új témákon görcsölnie: „A régi nótáim egész egyszerűen annyira jól sikerültek, hogy nem volt szívem kidobni őket. Tényleg le kellett volna hagynom mondjuk az Alison Hellt csak azért, mert a lemez megjelenése előtt három-négy évvel írtam? Ez hülyeség! 1984-ben indítottam a zenekart, és akkoriban egymás után írtam a nótákat, amiket aztán feltettünk az első lemezre. Sőt, a második és harmadik lemezünkön is felhasználok majd belőlük. Nem nyomaszt a dalszerzés kérdése, hiszen gyakorlatilag a harmadik anyag dalai is kész vannak. Talán két olyan korai nótánk van, amiket nem akarok lemezen megjelentetni, de ezek egyes részeit is felhasználom majd", mondta ekkoriban.

Bár eredetileg pusztán demónak szánták, a Roadrunner olyannyira elégedett volt az Alice In Hell hangzásával, hogy végül változatlan formában, nagylemezként dobták piacra. Waters: „A Roadrunnernek annyira bejött a hangzás, hogy még a Defiance nevű csapatukat is elküldték hozzám, hogy a Product Of Society című első lemezüknek én legyek a producere. Mindenki jól járt, mivel ők aránylag olcsón jó hangzáshoz jutottak, én pedig sok mindent tanultam a munka során. Élveztem is az egészet, bár leginkább a saját zenekarom dolgain járt az eszem. Már korábban is vonzott a stúdiózás, az Annihilator demóit is mind én vettem fel, úgyhogy azt hiszem, ha befejezem a zenélést, akkor egy stúdióban szeretnék majd dolgozni. Persze az még jó messze van..."

Bár az Alice In Hell borítófotójáról egy öttagú gárda néz szigorúan az emberre, a lemezanyagot mindössze hárman rögzítették: Ray dobolásán és Randy énekén kívül minden egyebet ismét csak Jeff rögzített. Anthony Greenham gitáros és Wayne Darley bőgős csak a felvételek (pontosabban a zenei alapok rögzítése) után csatlakozott, így játékuk nem hallható az albumon, egyes információk szerint azonban Darley háttérvokálozott néhány dalban. Az Annihilator legfőbb erőssége persze már a kezdeti időszakban is Jeff roppant egyedi és hihetetlen gitárjátéka volt. A saját sound elsősorban a klasszikus zenei képzettségnek, illetve az eltérő hatások egybeolvasztásának köszönhető. Elég csak belehallgatni az Alice In Hell bármelyik nótájába, és rögtön egyértelművé válik, hogy nem mindennapi tehetség játssza azokat. Waters: „14 éves koromban még klasszikus gitározást tanultam, de akkoriban már ismerkedtem az Aerosmith, Sweet, Kiss, AC/DC lemezekkel. Innentől aztán jött az elektromos gitár, a példaképem pedig Angus Young lett. Mikor aztán 1983-ban kijött a Metallica és a Slayer első lemeze, arra gondoltam, milyen jó lenne az AC/DC-t összekeverni valami durvábbal, és megnézni, hátha valami eredeti sül ki belőle. Ettől függetlenül továbbra is Angus az isten, és ha figyelmesen meghallgatod a dalaimat, a riffekben hallani is lehet a játékát. Épp csak négyszer gyorsabban."

Az album rögtön technikai bemutatóval nyit: a klasszikus gitárokon elővezetett, gyönyörű Crystal Ann nem épp megszokott kezdés egy thrash lemezen, de tökéletesen vezeti fel a kvázi címadónak tekinthető Alison Hellt. Ráadásul nyilvánvaló jelzése annak, hogy a csapatot a legkevésbé sem befolyásolják a műfajjal szemben támasztott elvárások. Ahogy a borító fülszövege is írja: ez bizony költészet, szavak nélkül. A Crystal Ann friss, ötletes és izgalmas, akárcsak az egész lemez, amely telis tele van örökérvényű thrash klasszikusokkal. Már az Alison Hell első hangjai is olyannyira vészjósló hangulatot árasztanak, hogy a hallgatót kiveri tőlük a víz, majd berobban egy ezer közül is felismerhető Waters-riff, amit egy rövid dallamos betét követ, aztán pedig érkezik a galoppozós bőgőtémára, illetve a dal alapkarakterét megadó sika-riff. És még mindig csak két percnél járunk, ebből pedig mindenki számára kapásból világos lehet, hogy az Annihilator semmilyen tekintetben sem fogta vissza magát, ez bizony egyértelműen techno-thrash a javából. Három percnél érkezik az a két sor, amelyek egyedüli hírmondóként még a Dennis Dubeau-val készült eredeti verzióról lettek átmentve („Sitting in the corner, you're naked and alone, no one listened to your fears, you've created me"), a refrénben pedig a fentebb már említett magas sikolyok színesítenek. Randy Rampage reszelése tökéletes ellentétben áll a két dallamos sorral, de mint a másodikként érkező W.T.Y.D.-ben hallhatjuk, némi melódiára azért ő is képes. Az Alison Hell összetettségéhez képest némileg egyenesebb vonalvezetésű, sodró lendületű Welcome To Your Death-ben Waters mester szóló-orgiája lélegzetelállító. Döbbenetes, hogy a mindössze 23 éves Jeff milyen hihetetlenül jellegzetes sounddal bírt már ekkor is. Riffjei és szólói egyaránt totál egyéniek és mással össze nem keverhetőek, gyakorlatilag első lemezére sikerült kialakítania egy csak rá jellemző saját stílust. Mindez sokaknak egyáltalán nem jön össze, nemhogy ilyen fiatalon...

A Wicked Mystic ugyanolyan gyors, lendületes darab, mint elődje, és a gyűlöletről, valamint arról szól, hogy a gyenge ember gyakran ebbe az érzésbe menekülve keres támaszt. A Burns Like A Buzzsaw Blade könnyedebb hangvételű, dallamos indítása a harmadik Annihilator lemez, a Set The World On Fire világát előlegezi meg, de rockosabb kezdés ide vagy oda, végül hamar bedurvítják. Bár az erotika a központi téma, a dal roppant súlyos, horzsoló sikálása túl sok romantikát nem hordoz, a totálisan elmebeteg, jellegzetes Waters-szólók pedig úgy ahogy vannak, zseniálisak. A Word Salad Jeff egyik kedvenc témáját, a bomlott elmét járja körül. Zúzós, tempóváltásokkal teli, zorkó téma, amit csak a rockosan dallamos gitárszóló old fel kissé. Ugyancsak az elmebaj kérdésköre, illetve a beteg ember fejében lejátszódó folyamatok ihlették a lemez egyik leggyorsabb dalát, a már címében is beszédes Schizos (Are Never Alone) Parts I & II-t, amelyben a bőgő kap az eddigieknél hangsúlyosabb szerepet. Jeff vijjogó, nyújtott gitárhangjai, illetve Randy háttérben időnként hallható morgása tökéletesen fokozzák a hangulatot. Bár egy trackben tették fel őket a lemezre, a két részt egy rövid szünet is elválasztja, de mivel a gitárszóló által csaknem teljes egészében kitöltött második részben is visszatérnek az elsőben hallott zenei alapok (még az első rész legelején felbukkanó bőgőfutam is), végeredményben egy dalról beszélhetünk.

A Ligeia Edgar Allen Poe ugyanezen címre hallgató, egy drámai szerelmi történetet természetesen happy end nélkül elmesélő novellájának feldolgozása, amelyet basszusszóló, majd az azt követő pillanatnyi leállás után érkező thrash metal káosz tesz igazán izgalmassá – meg persze a megszokottan zseniális riffelés. Mindehhez Rampage remek formája társul, a végeredmény pedig az egész Annihilator életművet tekintve is az egyik legnagyobb kedvencemmé áll össze. A záró, szélvész Human Incesticide egy reménytelen helyzetben lévő ember elsöprő dühét festi le roppant érzékletesen, a refrén „Decapitate – I love to see them bleed" sora pedig maga a thrash metal esszenciája.

Bár az Annihilator mindig is egyértelműen Jeff bandája volt, illetve a mai napig is az, sőt, a csapat vezérkara is egyenlő a gitárossal, nem szabad szó nélkül elmennünk a debütlemez másik hangszerese, a dobos Ray Hartmann mellett sem, kinek játéka feszes, húzós, ötletes és borzasztóan fifikás. Hallgatva, mit kalapált össze ezen a lemezen, nem is értem, miért nem futott be sokkalta nagyobb karriert. Hiába fogadta azonban mind a szakma, mind pedig a közönség kifejezetten jól az Alice In Hellt, ahogy Jeff karrierjének során mindvégig, úgy már az első lemez környékén is a felállás megszilárdítása volt az Annihilator legnagyobb gondja. Bár a lemezhez készült promofotókon Anthony Greenham is szerepel, a megjelenést követően hamar lecserélték. Ahogy ezt akkoriban Waters indokolta: „Anthonyra azért volt szükség, hogy élőben megfelelően meg tudjuk szólaltatni a nótákat. Sajnos, amikor a sajtófotók és a lemezborító fényképe készült, még nem tudtam, hogy nem ő az igazi. Számtalan gitárost kipróbáltunk akkoriban, és a fotózáskor még úgy tűnt, Anthony a megfelelő ember. Ennél a zenénél ugyanakkor hetekre van szükség, hogy kiderüljön, valaki tényleg elég jó-e. Egy korábbi fotózáskor például Casey Toews volt a másodgitáros, de ő sem vált be. Most Dave Scott Davis az Annihiator ritmusgitárosa (aki nem összekeverendő az 1985 körül egy rövid ideig a csapatban bőgőző Dave Scott-tal – K.G.), és mivel már több turnét is végigcsináltunk együtt, ő már tutinak tekinthető."

Bár Davis csatlakozása a korai évek kuszasága után végre a felállás megszilárdulását jelenthette volna, a kettes sorszámú, 1990-es Never, Neverlandet már új énekessel vették fel, mivel Randy Rampage néhány dal korai verziójának (ezek szintén meghallgathatóak a Bag Of Tricksen) feléneklését követően lelépett. Waters: „Randy jól végezte a dolgát, semmi gondunk nem volt vele, egyszerűen csak annyi volt a baja, hogy nem keresett elég pénzt. Nem tudtunk annyit fizetni neki, amennyit szeretett volna, és ezért elment. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de így van. Heavy metalt csak hittel, meggyőződéssel lehet játszani, mert pénzkeresésre nem épp ez a legjobb módszer. Oké, a lakbérünket ki tudjuk fizetni, és talán kocsit is vehetnénk, de hogy akármelyikünk is kommersz slágerzenét játsszon a több pénz érdekében, az elképzelhetetlen. Hogy őszinte legyek, Randy valószínűleg eleve a pénz miatt szállt be hozzánk, csak nem váltak be a számításai. Mit lehet tenni? Ilyen az élet." Rampage természetesen egész máshogy emlékszik: „Az Annihilator óriásit durrant akkor. Itt volt ez a király metal csapat, akiknek épp nem volt énekesük, így a menedzserük, egy helyi zenei- és pornóproducer, aki sokszor szervezett bulikat a D.O.A.-nak is, beszervezett engem. Soha korábban nem énekeltem igazán komolyan, de mikor Gary megkérdezte tőlem, nem tudok-e egy koncertképes heavy metal énekest, azt mondtam, tudok egyet, magamat. Aztán már vettük is fel a lemezt stúdióban, az Annihilator pedig nagyon beindult, főleg Európában. Aztán kirúgtak, mert megvertem a gitáros/dalszerzőt."

Sosem tudjuk meg, melyik verzió az igaz, de ma már végeredményben mindegy is, miért bomlott fel az első lemezes Annihilator felállás, a Coburn Pharr-ral a mikrofon mögött kiadott Never, Neverland ugyanis szintén méregerősre sikeredett (sőt, a mai napig fenntartom, hogy az első négy Annihilator lemez csont nélküli klasszikus). Mégis, ha szóba kerül a nagybetűs Annihilator Lemez, a rajongók döntő többsége és a szakma is egyértelműen az Alice In Hellt kezdi emlegetni, amely megjelenésekor fenekestül forgatta fel a thrash metal színteret. Nem véletlen, hogy Waters annyira bízott zenekarában, hogy még Dave Mustaine-t is visszautasította, amikor a redhead megkérte, hogy csatlakozzon a Megadeth-hez. Waters: „Természetesen óriási megtiszteltetés volt, amikor Dave megkért, hogy szálljak be a Megadethbe, de nemet mondtam. Bár imádtam a Killing Is My Businesst, az én gyermekem az Annihilator, ezért nem vállalhattam el a felkérést."

Amellett, hogy kivétel nélkül csakis pofátlanul erős dalok szerepeltek az első Annihilator LP-n, még egyedi, friss és hihetetlenül ötletes is volt. Megvolt benne tehát minden, ami a jelenlegi thrash metal hullám zenekaraiból hiányzik, épp ezért megkerülhetetlen klasszikus, amit ráadásul a zseniális gitárjáték miatt nem csak thrashereknek merek bátran ajánlani. Waters az évforduló kapcsán így emlékezett vissza az Alice in Hellre: „Huszonöt év telt el, mióta az Alice in Hell megjelent. Ember, hogy repül az idő! Sok boldog, vicces – és szar – emlék jut eszembe a megjelenést megelőző évekről, de összességében egy frissen szerződtetett heavy/thrash csapattól egy kifejezetten remek bemutatkozásnak tartom. Nagyon sok ember segített összerakni, túl sok, hogy mindenkit felsoroljak, de a srácokat a csapatból akkor és a megelőző demós felállásokból, John Batest és Jody Weilt, akikkel néhány szöveget együtt írtunk meg, külön köszönet illeti. Hála istennek, hogy nem adtam el az Alison Hell dalt a Metal Blade kiadó főnökének, Brian Slagelnek, amikor felajánlotta, hogy 2000 dollárt fizet érte, ha a Lizzy Borden felhasználhatja! Bár akkoriban thrash csapatként tartottak minket számon, nagyon büszke vagyok, hogy a lemez egy klasszikus darabbal, a Crystal Ann-nel indul. Aztán jön az Alison Hell, ami szintén nem egy tipikus thrash darab, hanem egy lassabb, dallamos, heavy metalos riffelésű téma. Köszönöm, Alison! Ennek ellenére a kedvencem, és egyben a legsikeresebb lemezünk nem ez, hanem a következő Never, Neverland. Bár idén az Alice In Hell évfordulója kapcsán nem tervezek speciális koncerteket, jövőre, a kettes lemez kapcsán biztos lesznek ilyenek. Már van egy csomó klassz ötletem. Most csak szimplán körbeturnézzuk a világot, játszunk a legjobb fesztiválokon a legjobb arcoknak, aztán nekiugrunk a tizenötödik stúdiólemeznek. Kemény az élet! Kösz még egyszer, Alice!"