Shock!

Minden csoda három napig tart, a magam részéről azonban már elég hosszú ideje nagyon jól elvagyok a Steel Pantherrel. Értem persze azon véleményeket is, amelyek szerint az első lemez után fokozatosan csökkent (radikálisabbak szerint: zuhant) a minőség, számomra azonban a Balls Out is erős anyag volt, és az All You Can Eatet is tökre szeretem. Ugyan kétségtelen tény, hogy a debüt Feel The Steel volt a legerősebb tőlük, mind a mai napig lázba tud hozni egy-egy új Steel Panther-kiadvány érkezésének híre, így a Lower The Bart is felfokozott érdeklődéssel vártam. És bár csalódást nem okoztak, a lemezt alaposan áthallgatva most már én magam sem tudom elhallgatni azt a tényt, hogy úgy tűnik: valóban kezd kifulladni a csapat.

Nyilván joggal kérdezheted, hogy mit húzom a számat: ott van most is a legkirályabb Sunset Strip-hangulat a dalokban? Persze! Fogós, slágeres, karakteres témákat írnak még mindig? Naná! Viszont azzal nehéz lenne vitába szállni, hogy itt most egész egyszerűen nincsenek Death to All But Metal-, If You Really, Really Love Me- vagy Party Like Tomorrow Is The End Of The World-kaliberű, igazán kiugró pillanatok. A Lower The Baron minden hallható ugyan, ami miatt valaki szereti (vagy épp utálja) a bandát, épp csak kissé a szokottnál szürkébben, középszerűbben.

Michael Starr természetesen továbbra is a színtér egyik legjobb énekese, Satchel játékában meg ott a teljes hajmetal-aranykor a Bon Jovitól az Extreme-en át egészen a Whitesnake-ig, illetve a már megszokottan nívós, altesti poénokra épülő szövegek is adottak, azaz első ránézésre a Lower The Bar is ugyanúgy jó eséllyel indult a személyes kedvenceim közé kerülés iránti versengésben, mint elődei. Mivel azonban hallgatása közben minduntalan az a gonosz kis gondolat motoszkál a fejemben, hogy hallottam én már tőlük ennél messze jobbat is, sajnos úgy tűnik, ez lesz az a korong a diszkográfiában, amelyet egyre ritkábban fogok majd leporolni az évek múlásával.

Ne legyünk azonban igazságtalanok, hiszen közel sem rossz a lemez: a klipesített Poontang Boomerang és I Got What You Want jó eséllyel bekerül majd a koncertfavoritok közé, a Wrong Side Of The Tracks vagy a helyenként az Ugly Kid Joe-ra hajazó Pussy Ain't Free pedig a dögös riffelés miatt érdemelnek kalapemelést. A lassan hömpölygő Now The Fun Starts leheletnyi újdonságot is hordoz magában, sajnos azonban ennek ellenére is elmegy mellettem, csakúgy, mint a lemez dalainak döntő többsége. A végső konklúzió így pedig nem is lehet más, mint hogy nagy dráma ugyan nincs, de tudnak ők ennél sokkal jobbat is.