Shock!

A denveri Havok az utóbbi évek egyik legdinamikusabban fejlődő ifithrash-alakulata, akik először a 2011-es, kettes számú Time Is Up lemezzel tettek le olyat az asztalra, amire muszáj volt odafigyelni, a 2013-as Unnatural Selectiont pedig már annak rendje és módja szerint rengeteget is hallgattam. Nem vár más sors a friss albumra sem, ez ugyanis talán David Sanchezék eddigi legkiforrottabb, legizgalmasabb munkája. Ráadásul sok hasonló alakulattal ellentétben a Havok nem elégszik meg a műfaj 1986-os kliséinek felmelegítésével, hallhatóan igyekeznek minél agyasabban, izgalmasabban elővezetni ezt a mára alaposan kijátszott, mégis örökérvényű stílust. Ugyanakkor elsősorban már az előző két anyag is azért tetszett annyira, mert tudnak igazi dalokat írni.

Ezúttal is kimondottan ütősen startol a lemez az F.P.C.-vel, ahol a lágy bevezetőt olyan funkos kikacsintások követik, amelyek először a '80-as évek legvégén, a '90-es évek legelején hódítottak teret a thrashben, jelentős mértékben olyan, mára javarészt elfeledett alakulatoknak köszönhetően, mint például a Mordred vagy a Scatterbrain. Én mindig is bírtam ezt az irányt, és a Havoknak is jól áll, bár ők azért persze nem viszik túlzásba, és csak fűszerként alkalmazzák itt-ott. Viszont alapból is jobban kidomborul náluk a basszusgitár, mint a műfaj képviselőinek többségénél, ahol többnyire csak megbújik a négyhúros a gitárhegyek takarásában. Az új basszer, Nick Schendzielos ráadásul nagyon szépeket is játszik Pete Webber dobossal karöltve. Ha már itt tartunk, a lemez hangzásában sem feltétlenül a mostani agyonkompresszált egyenprodukciók receptjét követi: noha a dinamika és a tisztaság mai, mégis sokkal természetesebb, átláthatóbb a megszólalás, és körülhatárolhatóbbak a hangszerek is, mint a 21. századi durvametalosok többségénél.

Amennyiben zenei párhuzamokat kellene mondanom a csapat kapcsán, elsőként olyan régi nagyágyúkat sorolnék, mint a Death Angel, a Megadeth vagy az Exodus, bár itt-ott, egyes agyasabb témáknál a klasszikus Voivod sem áll tőlük távol. Sanchez hisztérikus hangja talán Zetro Souzáéhoz áll legközelebb a klasszikus thrash-torkok közül, de annál egy fokkal vékonyabb, illetve rejlik benne valamennyi Mark Osegueda legdühösebb pillanataiból és Dave Mustaine gyűlölködő szóköpködéséből is. A tíz dal közül pedig olyanokat tudok kiemelni csúcspontként a nyitás mellett, mint a gyilkos riffekre rákanyarított Hang 'Em High, a fékevesztett tempózás mellett valami furcsán nyomasztó hangulatot is rejtő Dogmaniacal – benne egy erősen a klasszikus Megadeth-lemezeket idéző szólóval Reece Scruggstól –, a roppant fogós Wake Up, netán a Circling The Drain tökéletes riffekkel, a lemez legfogósabb minimál-énektémáival ellátott zárása.

Utóbbi dalnál a hét perc fölé kúszó játékidőt sem érzem túlzónak, de két-három számnál azért fogalmazhattak volna rövidebben. Az Ingsoc középrészében a témahajigálás például a végére kicsit öncélúba fordul, innen másfél-két percet simán lehetett volna húzni, és ugyanígy a Masterplan felvezetése is lehetne lényegretörőbb, pláne, hogy ez az eszelős sodrású thrash-gránát ezt leszámítva egyébként szintén csúcspont. Mindez persze csak kötözködés, de éppen emiatt valahogy nem akaródzik bekerekítenem a kilencest a lemezre. Viszont a Conformicide összességében ezzel együtt is baromi jól sikerült, és tényleg csak ajánlani tudom, amennyiben szereted a thrasht, legyen szó annak bármelyik változatáról. Ez a csapat most már nemcsak ígéret a jövőre nézve, hanem olyan tényező, amivel egyszerűen muszáj számolni.