Shock!

Nem túl szerencsés időpontban, pont tavaly karácsony előtt jelent meg a Nevermore-t, a Leander Risingot és az Éjjel-nappal Budapestet is megjárt Vörös Attila Strenght Of Will néven futó szólólemeze, ami sajnos az év végére ráfordulás miatt érzésem szerint el is sikkadt, nem jutott/juthatott rá kellő figyelem, az évértékelő listákra meg így nem is nagyon volt ideje felkúszni. A magam részéről direkt altattam jó ideig a lemezt (kicsit túl sokáig is), kíváncsi voltam, hogy az első (túl)lelkesedésem után merrefelé érlelődik az album, vajon ugyanazt gondolom-e pár hónappal később is, mint elsőre.

Nem hiszem, hogy nagy titok lenne: Attila dimebages/loomisos stílusa mindig közel állt hozzám, ezért sokat is vártam a hosszú évek alatt formálódó saját anyagtól. Annak ellenére, hogy nem egy szűk korszak lenyomata, zeneileg nagyrészt egységes lemezről beszélhetünk, ráadásul klassz vendégénekesekkel és vendégzenészekkel készülhettek el a dalok. A nyitó Electrifyban máris benyomták a gázpedált: mintha egy kis Panterát öntenél nyakon némi Subscribe-bal, de utóbbi nem véletlen, hiszen Csongor Bálint hozta az énektémákat, a refrén hozzá illően pazarmód fülbe tapadó. A My October már ennél metalcore-osabb ízű a TSO zenekar Kókai Barnabásának agresszív üvöltözésével, a refrén itt valamivel egyszerűbb, de ismét csak emlékezetesre sikerült. A H.O.C.-ben Farkas Zotya (Ektomorf) vendégszerepel, és Attila hozzá illő, mélyen horzsoló modernmetalos riffeket hoz (még azok a Cavalera-féle gitárvinnyogások is a helyükön vannak).

A Pharaóban az extrém metalszcéna legegyedibb torka, Csihar Attila teszi tiszteletét, síron túli hangjával a groove-os riffeknek lidérces hangulatot kölcsönöz, ami kétségkívül a lemez egyik gyöngyszemévé teszi a dalt. Sokszor elmondtuk már itt, hogy Áron „Apey” András nem hazai kategória, más dimenzióban mozog a srác, és az Endless Horizont is már az első másodpercektől kezdve fényes csillaggá emeli. Persze a Nevermore-ízű riff is alaposan megdobogtatta a szívem, talán nem véletlenül vendégeskedik pont ebben a dalban Jeff Loomis is. Utána a Bon Voyage ismét Apey-vel készült, a füstös, akusztikus, borongós, mocsarasan panterás hangulatú szám jól is esik a sok zúzda után, és már megint csak magasztalni tudom a közös munkát: tengerentúli a színvonal, ott a Mississippi környékén lehetne keresgélni az igazi helyét.

Az első (és egyetlen) magyar nyelvű dal, a Menny és pokol között az AWS torka segítségével, Siklósi Örssel készült, és mondhatom akár úgy is, hogy tipikus vörösattilás szerzemény, ez most éppen a groove-osabb fajtából. Majd lehet jókat vitatkozni megint, hogy magyarul vagy angolul kellene-e inkább a szövegeknek íródnia, de ezt meghagyom majd a kommenthuszároknak. A The Blindfoldban nálunk nem annyira ismert Daniel Sander kiabál a Poised és a Stone Dust Engine csapatok éléről, fene tudja, hogy azért mert nem egy kiemelkedő torok, ez a dal számomra szürkébb a többinél, kicsit ilyen volt Leander Rising B-oldalasnak tűnik, bár a végén a szólórész az azért klassz lett. Az Insolence azonban odabasz, bár ez erősen nevermore-os megint (én ennek azért nyilván örülök), és itt is külhoni arc, Esben „Esse” Hansen a Hatesphere-ből hozza az agresszív sorokat, izgalmas lett a gitárszóló is és az akusztikus flamencós gitáros betétet is örömmel hallgattam.

A lemez címadója, a maga több mint 11 percével minden ízében kilóg a lemezről és totális meglepetés: ez az utaztatós, szintetizátorban dús, repetitív hangulati foszlányokkal dolgozó monstrum elsőre talán furcsának hat ebben a tömény zenei anyagban (vagy akár másodszorra), ám kétségtelenül érdekes, és számomra egyfajta apokaliptikus, fekete-fehér képi világot megjelenítő hangfolyam, amire ha ráhangolódsz, be fog jönni elég gyorsan, nekem is roppant gyorsan rokonszenvessé vált. A záró Scar VII címet viselő instrumentális dalhoz Chris Amottot sikerült becserkészni, abszolút illik is hozzá, ez a zakatoló (már megint) nevermore-os világ egyébként is klassz keretbe foglalja a lemezt.

Dob/basszusgitár/gitár fronton Attila segítségére volt még Kovács „Depi” Zoltán, Budai Béla, Veress Márton és Takács „Jozzy” József, a borító pedig már nem lehet rossz, ha látható rajta egy bagoly. És most már elárulhatom így a végén, hogy pontosan ugyanannyira rokonszenves a lemez most áprilisban, mint amennyire decemberben, az első pár hallgatás alkalmával tetszett. Nyilván azért is, mert beletalált az ízlésembe, tehát ha távol áll tőled ez a morózusabb zenei világ (egyfajta groove-os, dallamos metalcore-nak is lehetne nevezni akár), nem ezzel fogsz kelni és aludni térni, de ha követted Attila zenei pályafutását, ne habozz egy percig sem. Azt meg csak így a végén jegyezném meg, hogy igencsak színpadért kiáltanak ezek a számok, de talán nem pusztába kiáltott szó lesz ez tőlem. Várom a folytatást.