Ez itt a harmadik Aura Noir lemez, 2004-es kiadás, de pont úgy szól, mintha a nyolcvanas évek közepéről került volna elő valami rossz lengyel kazettáról újrakiírva. Pedig a zenészek ugye nem akármilyen zenekarokban játszanak jelen formáción kívül, Vannak itt DHG-ből, a szépemlékű Ved Buens Endéből és Blasphemer a Mayhemből. Itt azonban mindent elkövetnek annak érdekében, hogy minél pocsolyábbat gyártsanak.
Veterán csapat sokadik albumával foglalkozni nem épp áldásos tevékenység olyasvalaki számára, aki eddig szőrmentén sem követte figyelemmel a tevékenységüket. Az évek során nagy ritkán ugyan utamba került egy-egy Panzer album, ami aztán sosem hagyott bennem mély nyomot.
Svéd death/thrash, amiből azt, hogy svéd, három másodperc után meg lehet állapítani. Nem elemzem ki, hogy miért, tudjátok ti azt. A csapat amúgy érdekes módon nem túl fiatal, még '94-ben alakultak, három demó után jött ki az első lemezük '98-ban (közben volt némi tagcsere), 2000-ben a második lemez, után drasztikus tagcserék következtek.
Az Iron Savior esete azért nevezhető aránylag egyszerűnek, mert aki otthonosan mozog az angolszász beütéssel bíró germán fémvilágban, az már úgyis ismeri őket, ezért nem csupán nagyjából, hanem egészen pontosan tudja, mire számíthat a srácoktól. Aki viszont eddig nem érdeklődött a négyek iránt, vélhetően nem pont most kíván rájuk cuppanni. (Ha mégi...
Válogatásalbumot juttatott el hozzánk a Risestar kiadó, melyen az istállójához tartozó bandákat mutatja be és reklámozza. A zenekarok közt akad egy-két ismert név – mint pl. az elszántan és remekül szigorú Suidakra, vagy a powerben utazó Steel Attack legénysége -, de a legtöbb résztvevő olvastán elsőre nem rándul meg a kolomp agyunk memória részleg...
Azannya.... Ezek aztán jól belecsaptak a lecsóba! Brutál death, bugyborékoló hörgéssel - sajnos ezt a keverésnél kicsit elcseszték, mert alig hallani, a gitár nagyon elnyomják -. Lendületből nincs hiány, a láb azonnal belendül - vagy tetszés szerint bármi más.
Mindig tartottam tőle, hogy az Insane nem tud majd kitörni a saját maguk köré felállított korlátok közül, de úgy látszik jót tett nekik a vérfrissítés, nevezetesen Bende Imre és Kádár László gitáros személyében, akik a Mindcontrolból kerültek ide és "felpumpálták" egy kicsit a csapatot. Legalábbis az új dalokon jelentős fejlődés vehető észre.
Említésre méltó: az ifjak a napsütötte, kobaltkék tengerrel körített, romokkal dúsan ellátott Hellász szülöttei. Dallamos, klasszikus powert tartalmazó albumukon tíz nóta található. A nyitó Dancer of the Storm hallatán máris sejthető, mi vár ránk az elkövetkező órában: kellemes melódiák, ízléses megszólalás, aprólékos gonddal felnyomott ikerszólók,...
Legenda ide vagy oda, az Infernal Majesty sosem tartozott azon csapatok közé, akik iránt érdeklődtem volna, pedig thrasht játszanak. Talán a máig hordott könyékig szegecses csuklóvédők vagy az igazán nekro-retro-fos hangzás, netán az ötlettelenség lenne az, ami eltántorított a csapattól?...
Az In Battle egy igen gyorsan szögelő svéd asztalosbrigád, akik annak idején ('96-ban) még black metalként indultak (három Odhinn tag mellé csatlakozott egy ember a Setherialból). In Battle címmel jelent meg az első lemezük '97-ben, tele brutális black metallal, aztán egy év múlva a második album is kijött, amin már vikinges black metal volt hallha...
Az izraeli Orphaned Land zenekart kultikus tisztelet övezi nemcsak rajongói, hanem a nemzetközi szaksajtó köreiben is. Valóban, nem sok metal zenekar érkezik arról a környékről, már egyedül ez a tény is igazi kuriózummá teszi őket, főleg, ha ehhez még hozzávesszük, hogy a hosszú hallgatás után visszatérő ötös muzsikájában ötvözi a progresszív death...
A jelenleg nálam lévő CD-kupacot fülelve két végletbe botlottam. A rosszabbik a Skylark anyag volt, akiket veterán létükre bölcsis kezdőknek véltem. A mérleg másik oldalát azonban kétségkívül az Icycore billenti a maga javára. Ők ugyanis bemutatkozó anyaggal jelentkeznek, amely mégis olyan profi és kiforrott, hogy szó sem érheti a házuk elejét.
A gitár hangzása alapján először azt hittem, valamiféle AC/DC epigonnal sikerült találkoznom, aztán szerencsére nem, sokkal inkább a nyolcvanas évek haj- és hard rock bandái sejtettek fel lelki szemeim előtt. Már csak azért is, mert a borítón az egyik tag szépen megszaggatott farmert bír viselni, olyat, amilyet anno minden jóízlésű rockersrác és lá...
Az 1998-ban létrejött csapat második albuma olyasféle zenét tartalmaz, amit hiába próbálok a szívem csücskébe gyömöszölni. Időnként neoklasszikus felhangú gitárjátékot hallunk Patrick Hemer jóvoltából, aki másodállásban a banda énekesi posztját is betölti. Akadnak még billentyűk, elvétve kósza kórus is közbesuttog, csupán fülbarát dallamoknak, megj...
Ska zenekar Magyarhonból. Nincs sok ilyen, bár azért volt már példa kisebb sikerekre ilyen műfajban, lásd a Sugarloaf esetét, bár ők azért erőteljesen elmozdultak a pop irányába. No, szövegileg az első nóta tuti nem pop, de még a rádiók szomszédos utcáiból is kitiltanák, mivel a Fuck A Duck című dalocska bizony tényleg arról szól, amiről a cím alap...
Először a zenét hallgattam végig, és utána olvastam el az infókat a Higher Ground csapatról. Ekkor több meglepetés is ért; egyik , hogy az említett csapat svéd (és eme északi ország azért híres a színvonalas csapatokról), a másik, hogy több, mint tíz éve alakultak.
A svéd csapat második lemezét rejtette a sima fehér papírtok. Picit féltem a dologtól, mert ez volt sorban a sokadik "európaiak vagyunk de nyomjunk amerikai hard rockot, hátha..." jellegű kritizálandó cd, de annyira nem rettentem meg, mikor elkezdtem hallgatni az anyagot.
Soha de soha de sohasohasoha nem fogom megérteni a zeneipart. Úgy am blok sem, de a magyart főleg. Itt ez az atom-tehetséges, képzett, igényes zenét játszó társulat, küzdöttek, tanultak, fejlődtek, tudásuk lenyomatát belepréselték ebbe a vékony korongba... Majd pedig elgyengülve a megpróbáltatásoktól és a rögös út viszontagságaitól, egyszer csak fe...
Nem olyan rossz ám, mint a címe! Talján barátaink ismét jelentkeztek egy pofás power albummal. Szám szerint a negyedikkel. A hatok ezúttal is a bevált recept alapján kotyvasztották össze anyagukat. Karcos, erőteljes megszólalás, hatalmas dallamhegyek, monumentálisba hajló kórusok.
Ez a zenekar egy vicc. Legalábbis jó okom van feltételezni mindezt. Nektek nem kell mást tenni, mint ellátogatni a csapat honlapjára és megnézni a fotókat (az egyik tag némelyik képen kiköpött Gidófalvy Attila). Nem éppen normális formájú hangszereket lehet látni a kezükben, ugye? Ezeket a bigyókat ők építették, ne kérdezzétek, mi célból, valószínű...
Két bika hangzású lemez után került a cd lejátszómba az új Hatesphere (dán csapat amúgy, pedig az ember elsőre svédre tippelne) és bár ez sem kapott éppen vérszegény soundot (Tommy Hansen volt a producer), azért hallani, hogy kisebb költségvetéssel dolgoztak. A pergők nem kopognak szépen, a gitárokra is mehetett volna még egy kis kakaó, valahogy ke...
Értetlen orcájú ember kérdezte tőlem minap: "Ha ez a fószer szíve szerint ilyesféle muzsikát nyomatna, mifenét bohóckodik a Hammerfallban?!" Nos, well, yes... Izé. Erről leginkább Mr. Fószert, alias Joacim Cans urat kéne meginterjúvolni...
A csalódás ezúttal kisebb volt, mint az előző album esetében. Tán csak azért, mert már sejtettem, mi vár rám? Vagy mert az előzetesként kiadott szösszenetek felkészítettek? Vagy mert azt IS sejtették, hogy ha operáló Tarját nem is sűrűn, viszont dögös, zúzós, monumentális, szimfonikus cuccokat felvonultató, erős nótákat tartalmazó albumot azért kap...
Az utóbbi hónapokban sokszor említettem, hogy egyre nagyobb méretű tömegtermelés folyik metalcore zenekarokból, ember legyen a talpán, aki átrágja magát az összesen és ki tudja emelni magának az igazán értékes darabokat. A Caliban sem a Roadrunnernél kezdte, az előző lemezük még a Lifeforce gondozásában jelent meg, valahogy nem tudtak teljesen megf...
Fura megfigyelni, ahogy a metalcore-ból is egyfajta divat lesz szép lassan. Kezdetben egy-egy, igen szerencsés csapat kapott szerződést egy nagyobb kiadónál, most meg ömlesztve kapjuk őket a nyakunba több helyről is. A Roadrunner is egyre-másra kapirgálja ki az aktuális metalcore csapatokat, igaz, ők szeretik, ha van benne dallamos ének és ha lehet...
Azt hiszem, itt a Shock! "hasábjain" nem esett még sok szó a Scorpionsról. A csapattal kapcsolatos általános rocker-beidegződéseket ismerve ez nem is csoda: sapkás metal, erős német akcentus, fütyülős ballada - kb. ennyi, amire a legtöbben asszociálnak a név hallatán.
Aki kedveli a prog rockot/metalt, és valamennyire ismeri a Threshold munkásságát, az nyugodtan hátradőlhet, az új lemezzel sem okoz csalódást a zenekar. Persze vitatható, hogy mennyire tudnak megújulni lemezről-lemezre, sokan úgy gondolják, hogy belőtték magukat egyfajta soundra, zenei világra és onnan tapodtat se. Ami valamilyen szinten valóban ig...
Facebook
Twitter