Shock!

Érdekes módon az előző lemez, az A Murder Of Crows nem fészkelte be magát annyira a hallgatnivalók közé, mint az első album (igaz, ennek az oka csupán annyi lehet, hogy a koncertjükön vevődött meg a cd, addig mp3-ban birtoklódott, az meg valahogy nekem nem jelenti igazán a zene élvezetét - persze azóta sokat hallgattam, és jobban beékelődött a szervezetembe), a The January Tree viszont első hallgatás után elvarázsolt.

Pedig igazából sok változás nem történt: ugyanaz a zenei világ, bár most visszakacsint Devon helyenként a Waltzos időszakára, pl. a második dal, a Sirens akár a kultikus csapaté is lehetne. Pedig nem ez íródott akkor, de ne szaladjunk ennyire előre.

Természetesen már kialakult egy saját stílusa a zenekarnak, ami Devon gitárjátékára és énekére épül, amelyhez szervesen kapcsolódik Adel Moustafa fifikás, de korántsem alárendelt szerepű dobjátéka. A koncerteken játszó zenekarból ismét csak ő az, aki a lemezen szerepelt, a többi hangszert szokás szerint Devon rögzítette, a saját stúdiójában.

Valami különös és sajátos érzelmi töltés az, ami megkülönbözteti bármi mástól ezt a zenét, és amiből most is tonnányi zúdul ránk. Elég ha csak a Why? kirohanásait hallgatjuk meg, melynek szívbemarkoló refrénje hallatán sokakban előbukkanhatnak régi, poros, fájó emlékek. Talán mintha merengősebb, álmodozósabb lenne az egész lemez, annak ellenére, hogy a riffek sok helyütt nem épp puhaságról árulkodnak.

A The Coldest Days of Winter refrénje teljesen újszerű, ezt a fajta sokvokálos megoldást még nem nagyon hallottunk Devontól. Másik meglepetés a Wings of Faith sampleres kezdése, modern megközelítésű a dal, az ének torzított, a riffelés zaklatott, mégsem lóg ki a sorból ez sem. Biztos lesznek olyanok, akiknek ez már "sok", szerintem azonban nem árt, ha tud ízléssel sokszínű lenni egy zenekar és zenész. Utána végrevégre megszólal a fuvola a Toy Rocketsben, ami zeneileg régivágású DST nótának is nevezhető, fájdalmas, kecses énekkel, izgalmas dobjátékkal.

A Just Like a Timepiece-ben halhatunk újra fuvolát (és zongorát is a háttérben, néha picit az előtérben), mely szintén picit a Waltzra emlékeztet, finom, szép lírai hatású dal, hiányzott is valami ilyesmi a palettáról. Ahogy azt énekli Devon, hogy "circling, circling", félelmetes sebességgel visszarepített a régi időkbe, ami nem is csoda, szerzőként Grave/Lackey került a borítóra, meg egyébként is mesélte Devon, hogy PW-időszakban készült a dal egy része. A záró Lady of Rain egy még líraibb nóta, szép befejezése az albumnak.

Valahogy még több érzelmet sikerült ebbe a lemezbe beleénekelnie/gitároznia/szövegírnia Devonnak, mint az első kettőbe, és akárki akármit mond, sokkal több színnel/érzelemmel énekel, mint a sokat emlegetett előző zenekarában. A dalszövegek szokás szerint okosak/érzelmesek, mindenki megtalálhatja a saját magához közel álló sorokat. A borító ismét Travis Smith munkája, aki ezúttal egy kopár, de erőt sugárzó fával ajándékozott meg minket.

A Dead Soul Tribe zenéje nagyon tud fájni. Egyszerre megnyugtató és felzaklató módon, de mindenképpen lebilincselően.