Shock!

február 22.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

DiszKgráfia: Metallica

2023 nyara a kerek jubileumok jegyében telik a Metallicánál: negyven éve jelent meg a Kill 'Em All, harmincöt éve az ...And Justice For All, húsz éve a St. Anger, ráadásul augusztusban betöltötte a hatvanat James Hetfield is. Nem mellesleg pedig a csapat óriási sikerrel járja a stadionokat a tavasszal kiadott 72 Seasons lemezzel. Így aztán ezúttal a világ legnagyobb metálcsapata kerül terítékre sorozatunkban, ahol mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Metallica karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

0406met

Kill ′Em All (1983) // Ride The Lightning (1984) // Master Of Puppets (1986) // ...And Justice For All (1988) // Metallica (1991) // Live Shit: Binge & Purge (1993) // Load (1996) // Reload (1997) // Garage Inc. (1998) // S&M (1999) // St. Anger (2003) // Death Magnetic (2008) // Beyond Magnetic (2011) // Lulu (2011) // Hardwired... To Self-Destruct (2016) // S&M2 (2020) // 72 Seasons (2023)

Valentin Szilvia

  1. Kill 'Em All
  2. Metallica
  3. Ride The Lightning
  4. ...And Justice For All
  5. Master Of Puppets
  6. 72 Seasons
  7. Hardwired... To Self-Destruct
  8. Death Magnetic
  9. Load
  10. Reload
  11. St. Anger

kill_100Kill 'Em All

Minden Ezzel Kezdődött.

Mondjuk nekem nem, de mindjárt odaérünk. Kétlem, hogy bármi revelációszerűt tudnék írni erről a lemezről, mindent leírtak már róla, amit lehetett. Mai fejjel szürreális, miképp tudtak akkor annyira fiatalon ilyen alapművet létrehozni, de más világ volt, akkor újszerű volt szinte minden riff. Három ember kémiáját érzem bivalyerősnek minden szerzeményben, négyét néhányban. Az Ulrich-Hetfield páros adott, Cliff Burton hangzása, zseniálitása már itt erősen kiugrott az összképből. A negyedik összevető természetesen kedvenc vöröshajúm, Dave Mustaine, aki nélkül tényleg nem létezne a mai formájában a zenekar (és sok más sem). Valahol meg is értem a mára rettenetesen fárasztóvá vált, örökké tartó „lemaradtam valamiről" érzését. Egy másik dimenzióban talán még mindig ott van a zenekarban, bár tartok tőle, a túl sok egó sosem vitte volna olyan magasra a Metallicát vele, mint ahová kerültek. A Kill 'Em All zabolátlan, elképesztően friss, helyenként fésületlen, minden másodpercében tökéletes így, ahogy van, és negyven év elmúltával is megunhatatlan, szédítő belegondolni, hogy csak a Seek And Destroy riffjeiből évtizedekig táplálkoztak zenekarok. Megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam, különösebb kiugró emlékem nincs róla, csak egy végtelen hallgatásfolyam, mindenféle hanghordozón, helyen, formában, és hát ki ne gitározott volna el erről néhány örök darabot? Imádtam harmincpár éve, imádom most is, számomra örök szerelem, a mai napig képes vagyok léggitározva ugrálni ezekre a dalokra ordító hangerővel a nappaliban.

Kedvenc dal: The Four Horsemen – mert annyira Mustaine minden pillanata (bár bocsi, Dave, de ez a verzió nekem jobban tetszik).

Másik titkos kedvenc: Jump In The Fire – mert annyira Mustaine...

ride_100Ride The Lightning

Elképesztően nagy ugrás a második lemez dalszerzési, produkciós szempontból az elsőhöz képest, nagyon keveseknek sikerül ekkorát lépni előre. Azt mondanom sem kell, hogy mennyire megelőzték a korukat, saját magukat is. Kivételesen ezt a lemezt nem másolva szereztem be először, hanem piacos Takt kazettán, ami botrányosan rosszul szólt, ennek megfelelően így rögzült a belső magnómban örökre. Bár szerintem tényleg rosszul szól, legyen szó eredetiről vagy remasterről, az említett belső magnómban örökre a Takt kazettát hallom. Mivel ehhez a lemezhez a Metallicával való kapcsolódási pontomon annak idején már visszaástam, emlékszem, mennyire furcsa volt egy zabolátlanabb Metallicát hallanom. Akkor szivacsként szívtam magamba minden másodpercüket, így a villámos lemez minden másodperce szintén örök szerelem maradt máig. És micsoda balladát írtak már akkor a Fade To Black képében!

Kedvenc dal: The Call Of Ktulu – mert mesteri hangulati építkezés nyolc és fél percen keresztül – és mert ez Mustaine.

Másik titkos kedvenc: Escape – mert egyszerre dallamos, slágeres és egy kicsit más, mint amit megszoktunk tőlük.

master_100Master Of Puppets

Életemben először a Master Of Puppetsot hallottam a Metallicától. Gimiben a legmetálosabb hajú srác kölcsönadott pár kazettát, egyik felén ez volt. Meghallgattam, visszaadtam, egy hét múlva kölcsönkértem újra és nem nagyon volt már kedvem visszaadni. Semmi korábbihoz nem volt fogható, amit ott és akkor hallottam, bevallom, elsőre nem is igazán tetszett, illetve nem tudtam hova rakni, de mégis ott motoszkált bennem, hogy csak meg kellene újra hallgatni. Másodszorra már úgy ment le, mintha sosem hallgattam volna mást, csak Metallicát, majd beszereztem ebből is egy jó kis lengyelpiacos verziót, és természetesen rommá hallgattam. Aztán jött a visszaásás a két korábbi lemezhez és az eggyel későbbihez, mert épp 1989-et írtunk, majd a poszterek a falon, ahogy ez már lenni szokott akkoriban. Ha azonban nagyon őszinte akarok lenni, erről a lemezről manapság koncerteken már sok dalt unok, jöhetne helyettük bármi kevésbé nyilvánvaló.

Kedvenc dal: The Thing That Should Not Be – mert ennél súlyosabban karcoló dalt akkoriban nem írtak. A koncertfelvételes verziója Hetfield tekintetével meg mindent visz, abban minden benne van.

Másik titkos kedvenc: Leper Messiah – a másik lassulós darab, ami mindent visz.

justice_100...And Justice For All

Ez a lemez, amit fülfájásig hangosan hallgattam millió alkalommal. Elképzelésem sincs, a szüleim hogy viselték el ezt is zokszó nélkül (respekt nekik, tényleg), de máig emlékszem az első alkalomra, amikor felhangosítottam és olyan furcsán szólt. Akkor persze még nem esett le, hogy azért, mert nincs basszusgitár, és annyira meg is szoktam az ezekhez a dalokhoz tartozó furcsán széles hangképet, hogy nem is tudom másképp elképzelni, és szerintem pont így jó. Azon meg sosem filozofáltam, miért lettek ennyire hosszúak és szövevényesek a dalok, egyszerűen csak belemerültem és igyekeztem minden másodpercet elraktározni a belső magnómba, miközben bizony teljesen beleszerelmesedtem Lars Ulrich dobolásába. Valószínűleg ez az egyik olyan lemez, aminek minden másodpercét betéve tudom, és manapság már ritkán veszem elő, mert túlhallgattam, viszont bármikor előhozza az akkori érzésvilágot, ami körüllengte a ′90-es évek nagy részét. Képtelen vagyok két lépés távolságból szemlélni ezeket a dalokat, igazából mindegyiket szeretem, egy folyam az egész lemez, amit nehéz részekre bontanom, de tény, hogy az utóbbi években azért erősen kell hozzá hangulat, hogy nekifogjak meghallgatni.

Kedvenc dal: ha nagyon muszáj, legyen az Eye Of The Beholder.

Másik titkos kedvenc: The Frayed Ends Of Sanity – mert olyan szép íve van.

metallica_100Metallica

Ezt a lemezt már annak idején vinylen vettem meg, aztán sajnos később eladtam, amikor megvettem a CD-t. Bár hazai kiadás volt, de már bánom persze. Arra nem emlékszem, hogy milyen volt először meghallgatni, de arra igen, hogy gyakorlatilag megunhatatlanul sokat szólt. Elképesztő minőségi ugrás volt az előzőhöz képest, illetve inkább szintlépés, és ezzel kerülte be abba a ligába, ami egyfajta nyomasztó felsőkategóriás mókuskerékkel is járt, annak minden előnyével és hátrányával. Kicsit később az A Year And A Half In The Life Of Metallica VHS sokáig a vasárnapi ebédek aláfestő kép- és zenei anyaga lett, sosem felejtem el, drága nagymamám meg is jegyezte, hogy Hetfield „jóképű fiatalember". Akkoriban kezdtem gitározni tanulni, nyilván egy csomó dalt meg is tanultam (szólóilag csak a The Struggle Within egy részét) TAB-ok meg hallás alapján, de ki nem tette ezt annak idején? Csillió emlékképem tapad a dalokhoz akkoriból meg jó sok évvel későbbről, a mai napig szeretem hallgatni, és hát végre tényleg jól is szólt valami tőlük.

Kedvenc dal: My Friend Of Misery – mert a mai napig libabőrös vagyok minden másodpercétől.

Másik titkos kedvenc: Through The Never – mert imádom a sodrását a mai napig.

load_100Load

Az emlékek csalókák, az azóta megszerzett újabb emlékek, élmények valamelyest felülírják, hogy mi történt valójában évtizedekkel ezelőtt. Nos, így esett, hogy a Load kapcsán úgy rémlett, meghökkenve hallgattam, de nem okozott AKKORA sokkot ez az új zenei forma, a rövid hajak annál inkább. Mivel történetesen megvan írásos formában, mit gondoltam, éreztem 1996-ban, amikor megvásároltam a CD-t és először kezdtem hallgatni, így kénytelen vagyok leírni, hogy az első számtól leesett az állam, utána a többitől már nagyon nem, unalmasnak tartottam és hosszúnak, a rövid hajaktól („főleg a Lars!″) tényleg teljesen ki voltam akadva (ahogy akkoriban mindenki). Van ez így, fiatalság, bolondság! Persze idővel a bőröm alá kúszott innen néhány tétel, megszerettem a lemezt, még ha nem is minden dalt, a legtöbbet túlnyújtottnak éreztem, és el kellett fogadni, hogy ez a Metallica már nem az a Metallica. És ez így is maradt, éles választóvonal létezik érzelmi skálámban is az ezelőtti lemezek és az ezutáni lemezek között. Persze azon elmélkedni, hogy „mi lett volna, ha", lehet, de nincs sok értelme.

Kedvenc dal: Bleeding Me – mert mesteri a dal felépítése minden szempontból, James meg mennyire jókat énekel.

Másik titkos kedvenc: Mama Said – mert bizony nagyon jó ez a countrys hatású lírai. Tényleg ideje lenne, ha Hetfield készítene egy countrylemezt, ha már évtizedek óta feszíti az ezirányú mondanivaló.

reload_100Reload

A Load „második része" már közel nem okozott akkora sokkot, inkább csak azzal, hogy hát ezek bizony tényleg többnyire B oldalas szerzemények. Igen, ebből a két lemezből lehetett volna egy jó. Igazából az akkori kritikám egy tök jó korlenyomat, valahol vicces is kicsit. A dalok javával nem tudtam szorosabb barátságot kötni, a legtöbbre csak nyomokban emlékszem már, ez jelzi is, hogy mennyiszer vettem elő az elmúlt mondjuk tizenöt évben. Az a baj, hogy hiába porolnának le erről a lemezről számokat, sajnos nem lettek jobbak, tartalmasabbak, ami talán kicsit előrevetítette a következő lemez borzalmait.

Kedvenc dal: Low Man's Lyric – mert ez nem változott ′97 óta.

Másik titkos kedvenc: The Memory Remains (rarara nélkül) – mert ez még vállalható.

stanger_100St. Anger

Jaj. Sok jaj. Emlékszem, annak idején valahányszor megpróbáltam keresztülrágni magam rajta, a hatodik dalnál kapcsoltam le idegesen. Nagyon idegesen. Ez sok év múlva sem változott egy jottányit sem. Mai fejjel már kicsit kevésbé idegesít (mivel játszottak róla néhány dalt koncerteken és valamennyire belemászott a fülembe) Nyilván enélkül ma már talán nem létezne a Metallica egyáltalán, szóval ki kellett ventillálniuk magukból ezeket az izéket, és ebben a bűnrossz formában, nincs ezzel gond. A gond azzal van, hogy nem szépítette meg az idő, speciel most az ötödik dal után lettem nagyon ideges. Még mindig olyan, mintha összevissza dobált dalötleteket rögzítettek volna egy amatőr gimis zenekar harmadik próbáján – sarkítva. Csak a sor kedvéért marad a polcon.

Kedvenc dal: kedvencnek nem mondanám, de a St. Angerből LEHETNE akár jó dalt is kalapálni.

Másik titkos kedvenc: hagyjuk inkább...

deathmagnetic_100Death Magnetic

A Metallica próbált visszametallikásodni. Nos, valamennyire sikerült, de mivel azóta nem sűrűn vettem elő ezt sem, így sok maradandó emléket, élményt nem nyújtott. Újrahallgatva értékelem ez erőfeszítést, kellemes, szerethető, van, amit az idő megszépített, akad, amit kevésbé. Elvagyok vele, de nem ez a kedvencem az „új" érából. Ha rövidebben fogalmaztak volna a daloknál, erőteljesebb lehetett volna a végeredmény, de ez megint egy felesleges, „mi lett volna, ha"-kör. Igazából olyan az egész, mintha valami Metallica-generátor, mai megfogalmazásban AI dobta volna ki az egészet, illetve annak a v.1.0-ás verziója, aminek idén érkezett meg a v.2.0-ás javítása, khm.

Kedvenc dal: The Day That Never Comes – mert van benne ÉRZÉS, még ha egy csomó része előre kiszámíthatóan paneles is.

Másik titkos kedvenc: Broken, Beat & Scarred – mert a régi időket idéző, szerethető kaleidoszkóp-szerű szám.

hardwired_100Hardwired... To Self-Destruct

A lemez megjelenésekor gyorsan megkedveltem, sokat is szólt, lelkesedtem, tényleg rengeteget hallgattam, kocsiban gyakorta beragadt, főleg, hogy két példányban is megvan a CD (akkor volt az a zseniális marketinghúzásuk, hogy koncertjegy mellé küldenek ingyen CD-t). De most, ha pisztolyt tartasz a fejemhez, sem tudok felidézni innen riffeket, pár dal rémlik a címek alapján, de ennyi. Újrahallgatva értem, hogy miért volt akkor jó hallgatni, meg igazából most is teljesen rendben van, mert olyan... „metallikás". Korrekt, okés, igazából kedvem is támadt meghallgatni néhányszor, és ez jó jel, akárhogy is nézzük.

Kedvenc dal: még mindig a Now That We're Dead.

Másik titkos kedvenc: Here Comes Revenge – mert sodor magával.

seasons_10072 Seasons

Ismételni nem akarom magam, leírtam a kritikában, mit gondolok erről a lemezről perpillanat. Hogy az idő merrefelé viszi, az jó kérdés, de egyelőre érzem benne azt a kellemes kraftot, amitől évek múlva is szeretettel fogom hallgatni. Egyelőre szélesen vigyorgok a daloktól, és még mindig hagyom, hogy HASSANAK. Nem is kell most több.

Kedvenc dal: Inamorata – mert van benne hangulat, érzések, mélység.

Másik titkos kedvenc: Sleepwalk My Life Away – mert mennyire jó, hogy végre teret engednek a basszusgitárnak, hogy kezdődik már!!!

garage_100Minden más: S&M lemezek, Lulu, Garage Inc, Live Shit

A szimfonikusokkal kevert lemezek közül az elsőt rommá hallgattam, annak idején nagyon tetszett, de rég nem vettem elő. A második kevésbé mozgatott és mozgat, nincs is nagyon emlékem róla. A Garage Inc. alap, természetesen ez is Takt kazettás verzióban volt meg először. A Lulut inkább hagyjuk, egyszer szenvedtem végig, elég volt, nincs is kedvem több időt tölteni vele, kísérletnek okés, majd egyszer talán újra megpróbálom meghallgatni. Na de a Live Shit! Átmásolt VHS kazettán néztem rommá, a ′98-as seattle-i felvételnél nem létezik tökéletesebb koncertfelvétel. A The Thing That Should Not Be-nél van pár közeli másodperc James Hetfieldről, amikor a „face the thing that should not be″ sort énekelve delejes tekintettel az egész arca belerezeg ezekbe a szavakba. Megszámlálhatatlanul sokszor visszatekertem csak ezt a pár másodpercet és próbáltam belemerülni abba a zsigeri érzésbe, amit magukból árasztottak. Ebben egyszerűen minden benne van.

Draveczki-Ury Ádám

  1. Ride The Lightning
  2. Master Of Puppets
  3. Metallica
  4. Kill 'Em All
  5. ...And Justice For All
  6. Load
  7. Hardwired... To Self-Destruct
  8. 72 Seasons
  9. Death Magnetic
  10. Reload
  11. St. Anger
kill_100Kill 'Em All

Tudom, hogy a fekete albummal vagy neadjisten még később érkezettek közül sokan nem képesek mit kezdeni a Kill 'Em All-lal, de nekem sosem volt ilyen gondom. Ebben persze az is közrejátszik, hogy velük ellentétben én nagyjából egy időben, még teljesen zöld, korai tizenéves fejjel ismertem meg a Metallica-diszkográfia akkor létező darabjait, szóval tényleg mondhatjuk, hogy az első öt album abszolút alapélmény volt, és meghatározó hatást gyakoroltak az ízlésemre. 13-14 éves fejjel természetesen nem foglalkoztam vele, hogy a debüt sokkal kiforratlanabb akár már a közvetlen folytatásnál is, és nem is gondolkodtam rajta, mi lehet ennek az oka: egyszerűen csak rituálisan hallgattam őket minden nap, és mindegyiket másért szerettem. Itt például az album egészen elsöprő, fiatalos lendülete jelentette a fő vonzerőt, meg az, hogy a dalok már a maguk archaikusságában is baromira ott vannak a szeren. Nyilván kiforratlan még ez a lemez – bár a másik oldalról nézve a Metallica már itt is simán felismerhető volt, bizonyos itteni riffek pedig simán ott vannak az örök kedvenceim között a bandától –, ám naiv, szinte kamaszos bája, őszintesége és a vele járó irgalmatlan adrenalinfröccs azonban bőven ellensúlyozzák a hangszeres játék kezdetlegességét és a hangzás hiányosságait. (Fun fact: a Pulling Teethet eleinte teljesen emészthetetlennek találtam, de annyira fiatalon konkrétan jó ideig még azt sem tudtam, hogy ez egy basszusszóló.)

Kedvenc dalok: The Four Horsemen, Jump In The Fire, Phantom Lord

ride_100Ride The Lightning

Mint írtam, kölyökfejjel mindegyik Metallicát másért szerettem, az viszont gyakorlatilag első hallásra eldőlt, melyiket szeretem a legjobban. Ez azóta sem változott. Tisztában vagyok vele, hogy a korai éra csúcsmunkájaként elsősorban a Mastert szokás emlegetni, számomra azonban mindig is a Ride The Lightning jelentette a banda magnum opuszát. Utólag visszatekintve egészen döbbenetes, hogy – nyilvánvalóan elsősorban Cliff Burton csatlakozásának, kisebb mértékben Kirk Hammett beilleszkedésének köszönhetően – mekkora fejlődésen ment át a zenekar nem egészen egy év alatt a dalszerzés és a hangszerelés tudománya terén. Ennek köszönhetően a Ride túl is mutatott a velük egyívású bandákon, hiszen ugyan ki írt a thrashszíntéren ekkoriban, mindössze a második lemezére olyan világklasszis power-lírát, mint a Fade To Black? Vagy kinek jutott volna eszébe letenni az asztalra olyan szövevényes instrumentális darabot, mint a The Call Of Ktulu? De ha megnézzük, a nyitó hármas vagy a Creeping Death koncentrált durvasága is páratlannak számított a maga idejében, sőt, még az album két obskúrusabb tétele, a Trapped Under Ice és az Escape sem sokkal marad el ezek mögött. Ha egyáltalán... A metál műfaj egyik abszolút csúcslemezéről beszélünk, ami megjelenése után csaknem négy évtizeddel is kikezdhetetlen, monolitikus mesterműként tornyosul a követők fölé.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha muszáj választani, akkor Fight Fire With Fire, Ride The Lightning és Creeping Death

master_100Master Of Puppets

Ha a Ride-ot száznak veszem, a Master legalább kilencvenkilenc – szintén ott van a műfaj történetének leghatalmasabb alkotásai között. A '86-os mű a kettes lemez vonalának nyílegyenes továbbvitelét jelentette, a konkrét párhuzamok még itt-ott egyes dalok esetében is nyilvánvalóak, legyen szó a Fight Fire és a Battery, a Fade To Black és a Sanitarium, netán a Ktulu és az Orion párosáról, önismétlésről azonban természetesen szó sem volt. Maximálisan érthető, miért katapultálta magasabb szintre a Metallicát ez az album, és itt jegyezném meg, hogy a csapat szövegileg is messze túlmutatott a kortársak többségén. A Master Of Puppetsot is szó szerint annyit hallgattam, hogy minden hangját betéve tudom, beépült a DNS-embe, ugyanakkor bárhol jön róla szembe bármi, ma, negyvenes fejjel is ugyanúgy örülök neki, mint kamaszként, csak ma már maximum körülnézek előtte, épp alkalmas-e a hely és az idő a léggitár előkapására. A rocktörténelem egyik legfájdalmasabb megválaszolatlan kérdése marad, mi következett volna ezután természetes evolúciós lépésként, ha nem jön közbe az a szörnyűséges baleset és Cliff halála... A folytatásra így sem lehetett panasz, de annyit azért meg merek kockáztatni: Burtonnel alighanem még érdekesebb, kreatívabb, mellbevágóbb lett volna az eredmény.

Kedvenc dalok: Welcome Home (Sanitarium), Disposable Heroes, Orion

justice_100...And Justice For All

...de egyébként a gyerekkori ismerkedési fázisban a Justice sem lógott ki szemernyire sem a sorból, vérbeli Metallica volt, sőt, akár esszenciálisnak is nyugodtan nevezhetjük. Természetesen nekem is a One jelentette az első találkozásomat a „régi" Metallicával a fekete album slágerei után, sőt, emlékeim szerint talán utóbbi lehetett az első tényleg minden akkori mérce szerint nagyondurvának számító metáldal, amit életemben hallottam. Lars kétlábdob-sorozós blokkja a „Darkness... imprisoning me" résszel meg Kirk szólóival elsőre megbabonázott, sosem találkoztam még azelőtt ehhez foghatóan vad és agresszív muzsikával. Maga a lemez objektíven nézve kissé talán hosszabb a kelleténél, néhány dal lehetett volna pár perccel rövidebb, a hiányzó basszusgitár meg ugye közhelyszámba megy. Viszont amikor ezekről ejtünk szót, mindenki tudatosítsa magában, hogy a Metallica itt és ekkor még vastagon poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, szóval sosem voltam híve annak, hogy számon kérjük rajtuk a racionális mérlegelést. Voltaképpen már az is csodaszámba megy, hogy Cliff halála után nem egészen két évvel megjelent a negyedik album, az meg aztán főleg, hogy ennyire erősre sikerült. Mert azért olyan nagyon itt sem lehet belekötni semmibe... Jó, a hangzás tényleg baromi száraz, de annyira rutintalan voltam még, amikor megszerettem, hogy fel sem tűnt a dolog, aztán így égett belém, és már utólag sem zavart.

Kedvenc dalok: ...And Justice For All, One, Dyers Eve

metallica_100Metallica

Elég sokat írtam már ezeken a hasábokon a fekete albumról, nem akarom ismételni magam. Igen, teljesen egyértelmű és tudatos stílusváltás volt, viszont teljesen egyértelmű és tudatos stílusváltás alighanem soha, senkinél nem sült még el ennyire tökéletesen a rockműfaj történetében. Mindezt az eredmények is bőven igazolják, de most alapvetően nem is ezekre gondolok, hanem arra, hogy a '91-es lemez dalok és hangzás tekintetében gyakorlatilag tökéletes munka, nem véletlen, hogy olyannyira telibe találta a korszellemet. Ezekben a dalokban minden hang, minden cinütés, minden szó, minden levegővétel a helyén van, mindegyik önálló arcéllel rendelkezik, mégis közösen adnak ki egy olyan ívet, hogy egyvégtében hallgatva egyszerűen frenetikus a hatás. És hiába egyszerűsítettek, hiába lassítottak, a korábbi Metallica veleje is maradéktalanul ott figyelt ezekben a rövidebb, direktebb témákban. Nem mellesleg: Kirk sem gitározott ennél jobban, sem előtte, sem utána. Sosem fogom tudni megunni.

Kedvenc dalok: Sad But True, Wherever I May Roam, My Friend Of Misery

liveshit_100Live Shit: Binge & Purge

Minden koncertdobozok koncertdoboza. Ma már ezt aligha tudja bárki is átérezni, de a '90-es években egy Live Shit box minden Metallica-rajongó megtestesült, de soha be nem teljesülő álmának számított: nem is lehetett kapni mindenütt, ahol pedig igen, ott annyiért, hogy tizenéves fejjel komolyan igazából fel sem merülhetett a beszerzése. Kézen-közön azért persze szert lehetett tenni a felvételekre, a videóanyag gerincét képező két frenetikus buli felvétele nekem is megvolt egyetlen VHS-en, és emlékszem, még azt is begyakoroltuk róla, milyen hanglejtéssel mondanak egy-egy mondatot az interjúkban. Seattle és San Diego közül nem tudnék választani, mindkét koncert zseniális, de a setlist miatt összességében utóbbit néztem többet. Mindenképpen tervezem megírni ősszel a Klasszikushockba is a teljes pakkot a harmincéves jubileumra.

load_100Load

A Loadról is leírtam már annak idején, a Klasszikushockban, szerintem min csúszott itt félre a szerelvény. Sosem tartottam tökéletes lemeznek a '96-os albumot – az első Metallicát, amit már rajongóként vártam és vettem meg a megjelenés napján –, ahhoz viszont minden sallang ellenére sem férhetett kétség egy pillanatra sem, hogy zeneileg organikus fejlődés eredménye volt a fekete album után. Az imázs akkoriban távol állt tőlem (mai fejjel természetesen abszolút nem zavar, sőt, a Corbijn-féle fotókat kifejezetten zseniálisnak tartom), Lars hülye nyilatkozatai 16 évesen szintén képesek voltak felhúzni (ma már simán csak elengedem a fülem mellett az ilyesmit), de a zenei kísérletezés bátorságáért akkor is becsültem őket, ha nem minden kalandozás nyomán találtak aranyrögöket. A lentebb megnevezett három csúcsdalt pedig akár zseniálisnak is simán merem nevezni, és ezek mellett is akad ebben az eresztésben pár nagyon kedvelt nótám az Ain't My Bitchtől a 2x4-on át egészen a Wasting My Hate-ig. A teljes valójában itt szabadjára engedett füstös-sabbathos vonal például elképesztően jól állt és áll nekik a mai napig. És ha Kirk '91-ben ért a zenitre szólógitárosként, jegyezzük meg, hogy Hetfield a Loadon nyújtotta egész pályafutásának legjobb énekteljesítményét.

Kedvenc dalok: The House Jack Built, Bleeding Me, The Outlaw Torn

reload_100Reload

Hacsak nem az Aliensről vagy a Terminátor 2-ről beszélünk, a második részek általában nem olyan mágikusak, mint az első, ami itt is megáll. A Reload annak idején gyakorlatilag mindenkinek nagy csalódást okozott a környezetemben, de ebben már vastagon benne volt Lars említett baromságcunamija meg a Loadra a megjelenése után rárakódott körítés is. Maga a kisöcsi ennyi év távlatából természetesen messze nem olyan tragikus, mint ahogy akkor és ott megéltük, bár kétségtelen, hogy a testvérpárból igazából egyetlen tökéletes, tízpontos mestermű jött volna ki, és ezt már akkoriban is szokás volt emlegetni. Ezzel együtt ez az éra már a nagyon régi régmúlt a „talán igaz sem volt"-kategóriából, szóval ha épp rámjön, bizony meg szoktam hallgatni a Reloadot, és jól is szokott esni. Az van, hogy életem egyik nagyon pezsgő, izgalmas időszakában jött ki ez a lemez, az akkori bulikon, kocsmázásokon, bandázásokon rendszeresen előkerültek ezek a dalok, utóbbi emlékek pedig hosszabb távon bőven felülírták, miket hordott össze éppen a magazinokban Lars, vagy hogy mit éreztem először a rettenetes rárárárázás hallatán.

Kedvenc dalok: Devil's Dance, Prince Charming, Fixxxer

garage_100Garage Inc.

Remek húzás volt kihozni '98 őszén ezt a dupla gyűjteményt, bár akkori mércével mérve egészen horribilis áron mérték. Viszont a The $5.98 EP előtte gyakorlatilag beszerezhetetlen volt – nekem is csupán egy sokszorosan másolt, viharvert kazettán volt meg –, az új diszkkel pedig bőven tudtak mellé érdemi tartalmat pakolni. Ettől még persze akad ebben a csomagban olyasmi, amit nem annyira csípek tőlük: a Motörheadhez vagy főleg a Discharge-hoz nem voltak elég szennyesek, a Skynyrd baromira túlhúzott, a Whiskey In The Jarban meg James gajdolása idegesít. Viszont a Mercyful Fate medley vagy a Sabbra Cadabra briliáns, a Turn The Page az én fejemben gyakorlatilag tiszteletbeli Metallica-dalként él a Ginger Lynn-féle videóval együtt, a Diamond Headnek pedig akár a teljes életművét meghallgatnám a Metallica előadásában.

Kedvenc dalok: Blitzkrieg, The Small Hours és The Wait a régiek közül, Sabbra Cadabra, Turn The Page és Mercyful Fate a '98-as eresztésből

sm_100S&M

Itt elvált a véleményem a többségétől, a szimfonikus lemezt ugyanis a megjelenésekor össznépi hozsannázás és térdre borulás fogadta. Engem azonban az elejétől fogva felemás érzések gyötörtek az S&M kapcsán. Michael Kamen nyilván zseni volt, ezen nincs vita, mint ahogy a koncepciót és a megvalósítás grandiózus voltát, igényességét is csak díjazni lehetett. Csakhogy a lemez javarésze számomra mai fejjel is erőltetett és felesleges. Az első éra dalai egyszerűen annyira kompaktak és kerekek a maguk valóságában, ráadásul olyan sűrűek, hogy még egy szimfonikus zenekar sem tudott mit hozzájuk tenni. Mindez a gyors nótákban kifejezetten idegesített és idegesít is a mai napig, egyszerűen testidegennek érzem a nagyzenekart mondjuk a Masterben vagy a Batteryben. A balladákkal meg a '90-es évek súlyosabb dalaival nincs gondom így, viszont Hetfield itt-ott érthetetlenül negédesre vett, gajdolós énekstílusa sokszor ezekben is bosszant. A 2020-as második rész minden tekintetben organikusabb és előrehaladottabb, de igazából azt sem hallgattam sokat.

stanger_100St. Anger

Három hónapja sincs, hogy kiveséztem ezt a lemezt a Klasszikushockban, szóval ugyanazt most nem írnám le. Mindent értek utólag, el is tudom fogadni, hogy a St. Anger volt a túlélés ára, mint ahogy Lars kongó pergőivel, Hetfield hamis hisztirohamaival meg a gitárszólómentes megközelítéssel is megbékéltem. Ha nincs a St. Anger, a Metallica nem tudott volna tovább létezni. De ettől még ennek a lemeznek a hasznos része körülbelül 15-20 perc, és lehet, hogy már ezzel is sokat mondok. Mivel azonban többé-kevésbé ők is elfelejtették ezt a valamit, igazán semmibe sem kerül nekem is elfelejtenem. Mindenki tudja, hogy megtörtént, lépjünk tovább, és inkább ne is beszéljünk róla, mert úgyis csak feszengenénk.

Kedvenc dalok: Frantic, The Unnamed Feeling, szódával esetleg még a Some Kind Of Monster

deathmagnetic_100Death Magnetic

A zenekarnak elég egyértelműen újra meg kellett tanulnia értelmes zenét írni a mély válságidőszak után, és ha nem is hibamentesen, de összességében sikerült nekik a mutatvány. Tulajdonképpen ma is maximálisan tudom vállalni, amit az akkori kritikában és a vonatkozó koncertbeszámolókban írtam itt, itt, meg itt: a Death Magnetic messze nem tökéletes, viszont ezzel együtt is nagyon szerethető. A fő hiba a dalok túlhúzottsága – elsősorban rátok nézek, Cyanide és Suicide & Redemption –, töltelék is akad közöttük – az önismétlő The Day That Never Comes vagy a The Unforgiven III nekem például biztosan nem hiányozna –, viszont ezek mellett egészen óriási darabokat is írtak. A hangzás túlvezéreltségét viszont joggal bírálta mindenki, a kocsiban, nagy hangerőn én is mindig a Guitar Hero-féle masztert hallgattam.

Kedvenc dalok: The End Of The Line, Broken, Beat & Scarred, The Judas Kiss

lulu_100Lulu

Ugyan ki tudja, mi járt itt az alkotók fejében? Mármint azt, hogy Lou Reedében mi járt, nem is akarom tudni, vele minden kötelező tisztelet és elismerés ellenére sosem voltunk barátok. Azt viszont tényleg képtelen vagyok felfogni, a Metallica és környezete miként hihette, hogy bármi értelmes kisülhet ebből az egészből. Hogy bedobjam a nagy közhelyet, maximum reménykedni tudok benne, hogy komoly szándékok vezérelték őket, viccnek ugyanis egészen hajmeresztően beteg, morbid és ízléstelen lenne ez a valami. Mint valami Frankenstein-szörnyeteg, amit senki sem hívott, mégis jön, és kíméletlenül megpróbálja lenyomni a farkát a torkodon, miközben még könnyes dicshimnuszt is zengedezik önnön nagyszerűségéről. A legőrjítőbb: a Metallica laza csuklómozdulatokkal számos kifejezetten erős, izgalmas témát is kiszórt ezen a lemezen a semmibe, hogy bohóckodjanak egyet a vén hernyóssal. Bravúros húzás volt, jár a taps.

hardwired_100Hardwired... To Self-Destruct

Ez már kis túlzással a jelen. A Hardwired hibái egészen hasonlatosak a Death Magnetic hibáihoz: egyértelműen túl sok dalt dobtak be rajta, amelyek közül több egyenként nézve is túl hosszú. Viszont a nóták színvonalát tekintve a 2016-os album összességében így is erősebb, kerekebb a 2008-asnál, és ebben is ott van az a bizonyos személyes, szerethető faktor, ami miatt nagyon sokat hallgattam a maga idejében, még a töltelékekkel meg Kirk egynémely érthetetlenül pocsék gitárszólójával együtt is. A Now That We're Dead talán egyenesen a kedvenc 'tallica-nótám a 21. századból.

Kedvenc dalok: Now That We're Dead, Dream No More, Spit Out The Bone

seasons_10072 Seasons

Áprilisban leírtam, mit gondolok, ez azóta sem változott. Megint túlhúzzák, megint van töltelék, Kirk mellé megint oda kellett volna néha állítani valakit, aki addig nyúzza, ameddig csak bírja, de nekem ezzel együtt is teljesen rendben van ez a mai, minden korszakot szintetizáló Metallica. Néhol Diamond Head, máshol thrash, megint máshol a '90-es évek doomos ízei köszönnek vissza, de valahogy így is egységes tud maradni, és hallgattatja magát. A You Must Burn! és az Inamorata tágabb perspektívába helyezve is maradandó érték a tekintélyes életműben. Szívesen megnézném őket egy kétestés bulin a Puskásban is.

Kedvenc dalok: Lux Æterna, You Must Burn!, Inamorata

Bertli Zoli

kill_100Kisiskolásság, tinédzserség, zenei érdeklődés nyiladozása, Dire Straits, Deep Purple, Kiss, Saxon, Twisted Sister, Iron Maiden. Alphaville. KFT. Bakelitek vásárlása, ismerősöktől kazetták átmásolása. Nagy Zoli megbízható forrás volt, aki rászoktatott arra, hogy ne csak egy-két számot másoljak át kazettára, hanem az egész lemezt. Mondja, úgy van értelme. Rendben. Kölcsönkérés, kölcsönkapás. Két-három kazetta landol a deckben, Keeper I-II és Master Of Puppets. Előbbi frenetikusan dallamos, húzós. Utóbbi... Innye, ez kemény. Szokatlanul sűrű torzítás. Rockenciklopédia átolvasása: „...de stílusukat a korán távozó Dave Mustaine alakította ki". Erről később.

ride_100Lejátszás, három szám után kivevés. Aztán nekikezdés ismét, átmásolás. Meghallgatás. Túl kemény. De valahogy nagyon vastag, nagyon behúz. Hallgatás napokig. Majd valamikor másik Metallica elkérés: Kill 'Em All és Ride The Lightning. Előbbi felejtős, nagyon rosszul szól. Kapkodós katyvasz. Tinédzserként is érzés, hogy ez nem annyira profi még. Na, legyen a villámos kazetta. Mi? Ride The Lightning. Oké. Hopp, ez jó. Ez jóóó! Creeping Death, jó gyors. Király. Ééééés ez mi, mekkora már, te jó ég! For Whom The Bell Tolls. Akugitár elővevés, próbálkozás, elbénázás, megfejtés. Megint. És megint. Fade To Black. Ez is szép. Egyre jobb. Oda-vissza lejátszás. Sokszor lejátszás. Kazettaborítók átböngészése. Szövegolvasás, szótárazás. Tagok nevének megtanulása. Ki az a Dave Mustaine, aki a posztereken nincsen már? Rockenciklopédia: tag volt, ma – akkor már – Megadeth. Megadeth megjegyzése, felírás, ismerősnél nincs, kutatás. Később.

master_100Nyolcadikban képmagnó vásárlása Apáék által. Valahonnan a Cliff 'Em All kölcsönkapása. Akkor még cím nem értése. Később szembesülés vele, hogy szegény basszer, aki a legvagányabb kiállású, meghalt már, mire megismertem a zenéjüket. De jó volt megismerni. Felváltva ez a két lemez. Furcsán torzított gitárok, szokatlan elő-visszhangok, szokatlan dobolás. Poszterek megvevése. Interjúk keresése. Majd végre a Megadeth megismerése.

justice_100Szakközép elsőben megismerkedés az ...And Justice For All albummal, egyúttal a sivatagi szárazságú hangzás általi hátrahőkölés. Finnyázás. Már CD-n is hallgatás, basszusgitár keresése. Nem találás. Headbangers Ballban a One elkapása, csodálás. VHS kazettára felvevés. Blackened bőr alá mászása, mai napig libabőrözés. A következő lemezre már várás.

 

metallica_100Kazetta megvásárlása, olcsóbb, mint a CD, fekete, különleges nyomású borító ujjlenyomat-mentes kihajtogatása, szürke szöveg böngészése. Olvadás, elolvadás. Walkmannel elalvás. Rongyosra hallgatás. Két évtizeddel később vinylen is megvevés. Mert kell. 1993, MTK Stadion, nyitás előtt órákkal vaskapuhoz tapadás, berohanás, első sorban megkapaszkodás. Akkor mámor. Hátratekintés második kordon felé, kacagás. Mára csak foszlányokra emlékezés.

load_100Új lemezre várás. CD megvevés, otthon indítás. Furcsán nemértés. Jól látok, jól hallok? Akkor bluesos felhangok észlelése, ma úgy mondjuk, groove-ok átélése. Tájidegen - képzavar - szavak meghallása, babyzés, boogie-s riffelés, hangzásban elkásásodás. Pofos megkapása, elképedés. Végigszenvedés. Kirk jellegtelen hápogtatása, kamuzása. Ocsmány arculati elváltozás, trendszettingelés helyett trendkövetés. Reloadnál a becsület kedvéért újrapróbálkozás, kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba, hát a load-faszt nem, ugyanaz még egyszer, csak még unalmasabb formában. A borítók „haladó művészetétől" hányás. Maradás a régenmindenjobbnál.

stanger_100St. Angerről tudomást sem vevés. Eltriósodás? Legalábbis Jasontalanodás. A rossz az új jó. Hanyagolás. Palira vevésből nem kérés. Death Magnetic már halál mindegy. Lulu: korszakalkotás. Nem jó értelemben. Hardwired: a meleg víz újra feltalálása. Nem új, de legalább forró. Kellemes, ám sokáig benne lenni megfővés. A kevesebb most több. Kirk erodálódása megáll, vissza már nem fordul. Aranyosak azért.

Bámulatos médiagépezet gördítése, tömegeknek kedveskedés. Megérkezés napjainkba, a 60 az új 40, egész jól ellevés. Örökkévalóságba megérkezés.

Ride The Lightning mindenek felett.

Cseke Feri

  1. Ride The Lightning (10/10)
  2. And Justice For All (10/10)
  3. Kill 'em All (10/10)
  4. Master Of Puppets (10/10)
  5. Metallica (10/10)
  6. Load (9/10)
  7. 72 Seasons (9/10)
  8. Hardwired... To Self-Destruct (9/10)
  9. Garage Inc. (9/10)
  10. Death Magnetic (8/10)
  11. Reload (7/10)
  12. St. Anger (6/10)
  13. Lulu (3/10)

kill_100Kill 'Em All

Először még nem tűnt fel, hogy Lars Ulrich nem tud dobolni, s persze Kirk Hammettől sem voltak még olyan elvárásaim, hogy sokkal többet kéne használnia a wah-pedálját. A fene sem gondolta ekkor még, hogy a bemutatkozó lemez, leginkább foghúzásra emlékeztető helykitöltő trackjét (Pulling Teeth) az a Cliff Burton basszer jegyzi, aki később a legtöbbet tett hozzá a banda zeneiségéhez. Ami elsőre feltűnt, az James Hetfield kiábrándítóan rossz éneke, pedig amit a producerek ki tudtak sajtolni belőle ide, valóságos csoda ahhoz a vicsorgáshoz képest, ahogyan a demókra rögzítették őket. Mert az ugye világos, hogy a Metallica demói – a mantrázásokkal ellentétben – valami elképesztően rosszak voltak. Ha szörnyülködni akarsz, csak bele kell hallgatni néhány korai kalózfelvételbe: James frontemberi produkciója katasztrófa, a szólógitáros posztját betöltő Dave Mustaine totálisan beállt teljesítménye pedig még a legigénytelenebb punk bandákat is alulmúlta. (Az ugye megvan, hogy Kirk kakilás közben tudta meg, hogy felvételt nyert a később kipenderített, James által pofán vágott Mustaine helyére?) Aztán végül mégis úgy alakult, hogy ők lettek saját bandáik motorjai és fő alkatrészei. Amit például James „riffügyileg" odatesz a Kill 'Em All-on, az lazán zárójelbe teszi mindazt az értékelhetetlen valamit, amit a hangjával elkövet. A kiváló dalok mellett nyilván ez a másik dolog amiért imádom ezt a lemezt, valamint nyersesége, ösztönössége és dühtől szétfeszülő energiája, fiatalos lendülete is imádnivaló. Mindig ezt teszem fel tőlük, ha adrenalin-túltengésre vágyom. Ebben van a legtöbb kakaó.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

ride_100Ride The Lightning

Cliff klasszikus zenei képzettsége egyértelműen hallatszik már ezen a lemezen. Milyen lenne a Creeping Death, a címadó vagy az Escape azok a terces gitárharmóniák nélkül? Létezne-e egyáltalán a The Call Of Ktulu vagy a Fade To Black? Ha igen, több mint valószínű, hogy abban a nyersebb formában ahogy az első lemezen is hallottuk. Bár James még itt sem énekel tökéletesen, mégis óriási a zenei fejlődés korábbi önmagukhoz képest, pedig tulajdonképpen ezen a területen ott sem volt igazából nagy probléma. Kirk szólói pedig – még ha nem is túl technikásak – így is tananyagba valók (Ride, Fade). A zenekar pedig hasonlóan nagy lépést tett előre a kortárs thrashzenekarok orra előtt, mint ahogy mondjuk a Deep Purple húzott el a bluesban utazó alakulatok mellett. Nyilván a Metallica lépése nem volt olyan forradalmi és ekkor még akkora siker sem övezte, de azért sokan feltehették maguknak a kérdést: nocsak! A thrasht így is lehet? Az sem véletlen, hogy ez az album trónol a listám legtetején, hiszen itt annyira jól összemosódik a korai vadabb hozzáállás a későbbi kidolgozottabb stílussal, hogy az példanélküli. Számomra a Ride a legvagányabb Metallica-lemez, lehetetlenül erős dalokkal és riffekkel.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

master_100Master Of Puppets

És hogy miként lehet a thrasht vagy még inkább a súlyosabb hangvételű fémzenét még magasztosabbá tenni úgy, hogy művészi értékei is megcsillanjanak, arra a Master a legjobb példa. James elképesztően sokat fejlődött szövegírásban, illetve éneklési szempontokból is, amit úgy kipattintottak erre a lemezre, hogy végre nem kell miattuk feszengeni. Zeneileg én ezt tartom a csapat legkomolyabb és legprogresszívebb alkotásának is (az ...And Justice For Allal egyetemben), a sok agyas ritmikai váltás és kifacsart riff valamint Lars tördelt ütemei nagyon egyedivé formálták a dalokat. Hetfield ritmusgitárosként pedig egy egész generációnak lett a példaképe. Micsoda sziporkázó ötletekkel pakolta tele például a Battery vagy az Orion riffjeit, melyek még komplexitásuk ellenére is megjegyezhetők és beülnek a fülekbe. Kirk itt még nem jegyezte el örök szerelmét, wah-kisasszonyt és Lars-nak sem kezdett még hullani a haja, ami szintén fontos tényező egy egyre népszerűbb metálzenekarnál (!). Manapság már ritkán pörgetem a Mastert, egyrészt anno rendszeresen széthallgattam és minden hangját magamévá tettem, másrészről pedig irgalmatlanul súlyos és nyomasztó hangulata van úgy zeneileg, mint hangzásilag, amit csak megfelelő hangulatban érdemes újra felidézni. Emlékszem, hogy az intenzitásával és eszement kiállásaival minden hasonszőrű alakulatot állva hagyó Battery vagy a thrash-zúzda Disposable Heroes engem is mennyire elvarázsoltak. Vagy az Orion többszólamú szólójának harmóniái, ami miatt még arra is képes voltam, hogy hideg téli csillagos estéken kiüljek nagykabátban az erkélyre a walkman fülesével a fejemen, hogy Hetfieldék aláfestő zenéjére bámuljam a csillagokat. Ha még nem próbáltad ki, javaslom tedd meg te is, mert hihetetlenül jól eltalálták vele az „űrhangulatot".

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

justice_100...And Justice For All

Nekem a Justice volt a belépőm a Metallica és egyben a súlyosabb zenék világába is. Másolt kazettán szembesültem vele először (a B-oldalon valamelyik Forbidden-anyag volt, de az szinte soha nem pörgött) és szabályosan megőrültem attól, amit hallottam. Először persze a lenyűgözően kidolgozott, többszólamú gitárharmóniák varázsoltak el, de azok annyira, hogy képes voltam összevagdosni magamnak egy külön egyveleget a kétkazettás magnóval, amelyen csak ezek voltak hallhatók (a kazi elrongyoládásának mértéke csakis Staller Ilona Renault-jelének jelenlegi állapotával hasonlítható össze). Képtelen voltam betelni velük, annyira megnyerőek így ebben a formában ezek a melódiák. James és Kirk muzikalitásának csúcsát jelentik nálam ezek a dalokon belüli kis külön kompozíciók, s amikor a gitáros ekézésével szembesülök, mindig eszembe jutnak ezek a tengernyi finomsággal telepakolt, ízléses szólók: mennyivel több tartalom rejlik bennük és mennyivel jobb hallgatni és játszani őket, mint mondjuk a lélektelen, sémákra épített arpeggiókat. Ma már ez a lemez is nehéz hallgatnivaló, s nem csak a túlvezérelt gitárok vagy a nem létező basszusgitár miatt, hanem a mai, fejlettebb hangzásokhoz szokott fülnek sokszor úgy tűnik mintha egy picit eljárt volna felette az idő. Az pedig külön becsülendő, hogy Burton tragikus halála után sem adták fel és a nagyrészt még vele együtt komponált lemezanyaggal még magasabb szintre léptek. Nagy kár, hogy a Cliffet váltó Jason Newsted szerepe csak kényszermegoldásnak tűnt.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

metallica_100Metallica

Elaták magu kat. Phöjjj... Tüzrevalló kommersz szeméét!! Anjádat lársz! Kapajaátok beé!!! ti árulókok hogykiatátok. esztafost

Pontszám: 0

Kedvenc dalok: egyik sem

load_100Load

A csúcson nem abbahagyni kell, hanem valami drasztikusan mást csinálni! A Metallica bevette a leszarom-tablettát, és ezt is bevállalta. Én pedig alapból imádom azokat a zenekarokat, akik el tudják engedni a berögződéseket és a következményekre nagy ívben tojva képesek a változásra. Köztudott, hogy akik képesek alkalmazkodni a változásokhoz, azokból lesznek a legnagyobb túlélők... Persze azt nem állítom, hogy nem volt sokkoló elsőre Ulrich-ék új megjelenése a kifestett körmökkel, tehénvéres/spermás borítóval, letolt hajakkal és a megalomán, elitista külsőségekkel, illetve az akkori trendekhez igazított új hangszereléssel, a Load bivalyerős dalait semmilyen külsőség nem volt képes beárnyékolni. Elfogadom én, hogy az organikusabb hangkép – ami inkább hajazott már a C.O.C. lélegzőbb hangzásvilágára, mint mondjuk az Overkill fémes csilingelésére – már nem annyira metál, de azon kár utólag agyalni, hogy ezekhez a dalokhoz milyen megszólalás illett volna jobban. Szerintem semmi más. Az egyre sűrűbben felbukkanó sabbathos riffek ebben a ′70-es években gyökerező, vintage soundban érvényesültek a legjobban. Itt azért már akad néhány kevésbé letaglózó tétel is, azonban idővel nagyon szépen beértek rajta a legerősebb dalok.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Ain't My Bitch, Bleeding Me, King Nothing, Wasting My Hate, 2 X 4, Mama Said, Until It Sleeps

reload_100Reload

A Load ikertesója már nem tapadt úgy meg bennem, mint elődje. Erősségei ellenére a mai napig úgy érzem, mintha az előző korong kikukázott szerzeményeit tartalmazná. A Faithfull Mariann nyafogásával elrontott The Memory Remains például mekkora hülyeség már... Ez volt az első olyan Metallica-kiadvány, amit nem tudtam hosszútávon megkedvelni és igazából kedvenc dalokat sem tudok róluk megnevezni, inkább csak az összképből kiemelkedőket.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: Fuel, Better Than You, Devil's Dance, Prince Charming, Slither, The Unforgiven II., The Memory Remains

garage_100Garage Inc.

Kereskedelmileg óriási húzás volt kiadni egy feldolgozáslemezt azokban az időkben. Meg is lett az eredménye, pedig az anyag nagy része már hallható volt az 1987-es Garage Days Revisited EP-n, melyek a banda korai hatásaira fókuszáltak. A frissen rögzített tételek közül az MTV által fárasztóan sűrű rotációban pörgetett Turn The Page-féleségektől mondjuk még ma is a falat kaparom, viszont a Motörheadache, a Black Sabbath-nóta és legfőképpen a Mercyful Fate medley azért megéri a pénzét. Utóbbi óriási ötlet volt: penge megszólalással és befogadhatóbb énekkel is tökéletesen működnek a kultikus zenekar korai klasszikusai, amelyek úgy dörrennek meg, mintha már eredetileg is Hetfieldéknek komponálták volna Hank Shermannék. Azt is megértem, hogy sokak szerint ezek a nóták King Diamond extrém sikoltozásai nélkül működnek csak igazán.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Mercyful Fate, Sabbra Cadabra, Motörheadache, Breadfan, Last Caress/Green Hell, Stone Cold Crazy, So What, Free Speech For The Dumb

stanger_100St. Anger

Itt aztán minden van, ami nem túl jó. Kreativitáshiány, sokszor kiábrándítóan gyengécske, erőltetetten dühös, „egy életre elfelejted"-töltelékdalok és persze Lars pergője, amit inkább ne is minősítsünk, nehogy a romazenészek hónalja alól kicsússzon a kanna. Nem is nagyon erőltetik ezeket a dalokat az élő fellépéseik alkalmával, de igazuk is van: a füttykoncert és a Lars fejéről csepegő tojás nem való egy Metallica-bulira, s szerintem már ők is elfelejtették ezeknek a nótáknak a nagy részét, minek megtanulni őket újra. Newsted itt már nem is volt része a csapatnak, így a mélyeket Bob Rock kezeli. Persze nem én lennék, ha nem tudnék kiválasztani innen is egy-két jobban sikerült dühgombócot, amiket néha-néha még meg is hallgatok, de az összkép akkor is inkább uncsi, mint érdekfeszítő.

Pontszám: 6

Kiemelkedő dalok: Frantic, Some Kind Of Monster, Dirty Window, Shoot Me Again, All Within My Hands, Purify

deathmagnetic_100Death Magnetic

Öt esztendő, az új basszer, Robert Trujillo beépítése és némi motivációgyűjtögetés után kaptunk egy klasszikus érára visszakacsintó Metallica-lemezt. A fémes hangvétel és a nagy lélegzetű tételek még a stílusbeli kihágások után is kétségtelenül jól állnak ennek a csapatnak, ámde itt is a dalok színvonala tette fel az i-re a pontot. Nekem nem volt különösebb gondom velük, sikerült jóra hallgatnom őket, bár egy kissé terjengős lett a végeredmény és utólag elég nehéz bármit is felidézni belőlük. Az újrapörgetések alkalmával azért rendszerint visszatérnek az emlékek, ha nem is olyan mértékben, mint a klasszikusok esetében... Ha a Master a Metallica Ferrarija és a Lulu a Trabant, akkor a DM legyen mondjuk Hetfieldék középkategóriás Volkswagenje. Tudom, Jameshez jobban illik a veterán, 1961-es Lincoln „Dead Kennedy″ Continental, de az most erős példa lenne ide.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: All Nightmare Long, Broken, Beat & Scarred, That Was Just Your Life, The Day That Never Comes

beyond_100Beyond Magnetic

Három év elteltével a Death Magneticről lemaradt tételeket is a világra szabadították EP-formátumban, amelyen szintén akadtak jobban sikerült és közepes pillanatok is egyaránt. Ezekből sem lettek Metallica-slágerek, de jól van ez így.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Just A Bullet Away, Rebel Of Babylon

lulu_100Lulu

A már eltávozott Lou Reed emlékének megsértése nélkül mondom: ez a lemez unalmasabb, mint egy általános iskolai tanévnyitó ünnepség az átkosban. Vajon milyen lenne a közönség reakciója, ha elővennék róla valamelyik dalt egy koncerten? A teljes aréna egyszerre ásítana fel? A Lulut receptre írnám fel Alprazolam tabletta helyett, így Ulrichék azt is elmondhatnák magukról, hogy a Metallica a gyógyszeriparban is forradalmit alkotott. A Lulu a zenekar Trabantja. Zörög, mint a felpofozott búgócsiga, s nyilván ez is elvisz valahova magával, de úgy, hogy legközelebb nem biztos, hogy újra vele akarsz majd utazni.

Pontszám: 3

Kiemelkedő dalok: nincs olyan

hardwired_100Hardwired... To Self-Destruct

A szitu majdnem ugyanaz, mint az előző körben: sok-sok év szünet, a frontember és a kiürítendő teli poharak és üvegek, magánéleti válságok és elvonó, megannyi élmény az inspirációhoz... A végtermék pedig pont olyan, amilyen az ő státuszukban elvárható. Laza, de ugyanakkor feszültséggel is teli, energikus és remek dalok felesleges művészkedés nélkül. Engem nagyon megvettek ezzel a lényegre törőbb hozzáállással, így nincs is semmi okom a panaszkodásra és az sem zavar, hogy Kirknek valószínűleg már a vécétartály öblítőjének a helyére is wah-pedál van beépítve.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Moth Into Flame, Spit Out The Bones, Atlas Rise!, Hardwired, Halo On Fire, Dream No More, Now That We're Dead, Am I Savage?

seasons_10072 Seasons

Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire rá fogok tudni még kattanni egy Metallica-lemezre, ami gyakorlatilag a Load óta nem történt meg. Spontán ötletekből kialakított alapjai és persze az ezekből megformált, egytől-egyig kiváló dalai tetszenek a legjobban, melyekből abszolút nem hiányzik a régi komplexitás vagy a technika, ugyanúgy ahogy mondjuk egy Motörhedből sem. Illetve az, ahogyan az első hallgatásra bizony fárasztóan bejáratott sablonokból később mégis micsoda imádnivaló témákat bontogatnak ki. Hetfieldék még a bevett sémáikat, ezerszer hallott manírjaikat is úgy tudták most alakítani, hogy tetsszen a végeredmény. Ősrajongóként felpofoznám magam, ha ezen anyag miatt elkezdenék károgni. Lars persze többet nyújtogathatná a nyelvét, de egyébként nincs hiányérzetem...

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Crown Of Barbed Wire, Inamorata, Lux Aeterna, 72 Seasons, Too Far Gone, If Darkness Had A Son, Shadows Follow + az összes többi

Danev György

  1. Metallica
  2. Master Of Puppets
  3. Reload
  4. Load
  5. ...And Justice For All
  6. Ride The Lightning
  7. Hardwired... To Self Destruct
  8. 72 Seasons
  9. Kill 'Em All
  10. St. Anger
  11. Death Magnetic

metallica_100Metallica

Zenei öntudatra ébredésem időpontja pontosan egybeesett a Metallica mainstream áttörésével, így nem kérdés, hogy nekem a fekete lemez jelenti az igazodási pontot a zenekar munkásságát illetően. Mondhatom úgy is, hogy középiskolás éveim egyik filmzenéje, azt pedig mindannyian tudjuk, hogy az a korszak mennyire jelentős minden ember életében. Ez az album minden tekintetben a leg-leg-leg nálam: a legtökéletesebbre csiszolt dalok és a legbriliánsabb megszólalás lelőhelye a legikonikusabb klipekkel megtámogatva, egy legjobb helyen és legjobb időben lévő banda előadásában. Többet nem is írok róla, mert úgyis csak ömlengenék.

Kedvenc dalok (az összes, de legjobban ezek): Enter Sandman, Sad But True, The Struggle Within, The God That Failed

master_100Master Of Puppets

A másik alapmű, amit a feketével együtt, „csomagban" ismertem meg. A '80-as évek Metallicájának esszenciája, amolyan összegzés arról, amit tudni kell első korszakukról, illetve kompletten az akkori amerikai metál-mozgalomról. Még mai füllel is elképesztő horderejű dalokból áll és tökéletes arányérzék jellemzi.

Kedvenc dalok: Master Of Puppets, Damage, Inc., Orion, Sanitarium

load_100Load / Reload

Ezt a két lemezt értelemszerűen mindig egyben kezeltem, de a Reload hangyányival közelebb áll hozzám. Habár a Load vérrel kevert spermát mintázó borítója és a sminkes-atlétatrikós-bundás imázs legalább annyira riasztott kezdetben, mint az Until It Sleeps klipje, Hetfieldék egypetéjű ikrei szép lassan ugyanúgy beértek, mint a korszak többi kísérletezős lemeze. Visszatekintve a baromi sajátos hangulat, a bátran kalandozó reload_100attitűd és a klasszikus rockosság a legnagyobb erénye ennek a kombónak, nem elfelejtve, hogy Bob Rock a kolosszális hangzás mellett arra is ügyelt, hogy a dalközpontúság ne szenvedjen csorbát. Igen, mindkettő túl hosszú és vannak kapufák, de összességében azért jó kis lemezek ezek.

Kedvenc dalok: The House Jack Built, Ain't My Bitch, The Outlaw Torn, Fuel, Prince Charming, Fixxxer

justice_100...And Justice For All

Nyilvánvalóan nagy klasszikus az aránytalanságaiból és túlkapásaiból adódó ellentmondásos jellege ellenére is, ráadásul hozzá tudok kapcsolni némi nosztalgikus tinédzserkori múltidézést. Csontszáraz, basszusmentes hangzásáról talán nem is kéne nagyon beszélni, ahogy hűvös légköre sem feltétlenül ébreszt kellemes gondolatokat - az igazat megvallva kicsit mindig kényelmetlenül érzem magam, amikor egyvégtében hallgatom, ezért nem is teszem gyakran, de hatalmas nóták itt is vannak, és a One klipjét én is hülyére néztem anno az MTV-n.

Kedvenc dalok: Eye Of The Beholder, One, Harvester Of Sorrow, ...And Justice For All

ride_100Ride The Lightning

Az igazi fanok biztos megütköznek rajta, hogy nem az első háromba rangsoroltam a Ride The Lightningot, de a helyzet az, hogy bármekkora fejlődést is mutatott a Metallica rajta, még nem érkeztek meg vele abba a világba, amit a sajátomnak érzek. Tudom, hogy a Ride egyfajta szent tehén, amit kötelező felsőfokban méltatni, de ennek sajnos nem tudok maradéktalanul eleget tenni. Az én ízlésemhez mérten itt még túl sok volt a statikus feszülés és kevés a feloldás a riffekben, sosem kedveltem, ha a gitárok agyonnyomnak és nem hagynak levegőhöz jutni. A Mastert mindig kidolgozottabbnak és jóval kerekebbnek tekintettem, de az itt elkezdetteket fejlesztették ott tökélyre, tehát a jelentőségéhez kétség sem férhet, ám összességében akkor sem az én kávéházam.

Kedvenc dalok: For Whom The Bell Tolls, Escape, Fade To Black, Creeping Death

hardwired_100Hardwired... To Self-Destruct

A lemez, ami visszaadta rég elvesztett hitem Hetfieldékben. A St. Anger és a koporsós album után már tényleg nem számítottam arra, hogy még egyszer kedvelni fogok egy Metallica-anyagot szimplán a letisztult jellege és összefogottsága miatt. Ma is azt gondolom, hogy a zenekar a legjobb tulajdonságait egyesítette az igazán emlékezetesre sikerült dalokban és emiatt lett kellemesen átfogó jellege a korongnak.

Kedvenc dalok: Atlas, Rise!, Hardwired, Moth Into Flame, Spit Out The Bone

seasons_10072 Seasons

Az új lemez körülbelül ugyanazt adta, mint a Hardwired: egy lenyugodott, önmagával békességben élő csapat megbízható produkcióját, ami ugyan tét nélküli, mégsem szűkölködik az inspiratív pillanatokban. Persze túl hosszú lett ez is és nem nélkülöz pár üresjáratot, de jól szól és a hangzatos NWOBHM-hatások térnyerése is piros pontot ért.

Kedvenc dalok: You Must Burn, Lux Aeterna, 72 Seasons

kill_100Kill 'Em All

Annak fényében, hogy hova jutottak és mennyit fejlődtek az évtizedek alatt, nekem ez masszívan neandervölgyi Metallica még akkor is, ha néhányan ezért a kijelentésért biztosan máglyára vetnének. Ugyanúgy vagyok vele, mint a korai Maiden-lemezekkel: a '91-es Metallicát és a Mastert ismertem meg először, utánuk ez a korai cucc már nem tudott mit mondani.

Kedvenc dal: Seek & Destroy

stanger_100St. Anger

A St. Angerre utólag úgy tekintek, mint a Metallica legsúlyosabb pokoljárásának melléktermékére: ki kellett adni magukból és meg kellett szabadulniuk tőle. Ez volt a funkciója, se több, se kevesebb. Persze a korong inkompetenciája engem is megütött a maga idejében, valószínűleg azért, mert a nem sokkal korábban kiadott I Disappear nóta alapján másra - többre - számítottam. A címadót mondjuk mindig bírtam, azt az érzést viszont sohasem tudtam elhessegetni magamtól, hogy a gyors részek felett tulajdonképpen a Megadeth Hangar 18-jének verzedallamát halljuk picit felkokszolva.

Kedvenc dal: St. Anger

deathmagnetic_100Death Magnetic

Bármennyire is hihetetlen, nem a St. Anger a Metallica diszkográfiájának omegája nálam. A Death Magneticet próbáltam jóra hallgatni, de még annyira sem hagyta magát, mint az. Tulajdonképpen nem bírom sem a hangzását, sem a koncepcióját, sem a túlhúzottságát, sem a barátságtalanságát, tüskésségét. Nincs rajta olyan dal, amire azt mondhanám, hogy kicsit is tetszik. Persze ettől függetlenül profi munka volt, de nem nekem szólt.

Kiss Gábor

A Metallica lemezeiről mindenki és mindent írt már, így a magam részéről ezt a kis visszatekintést inkább személyesre veszem, azaz a különböző anyagok részletes elemezgetése helyett néhány személyes emléket elevenítek fel. Ehhez pedig jobban passzol ismeretségünk saját kronológiája, így álljanak most itt az albumok olyan sorrendben, ahogy én megismertem őket.

metallica_100Metallica

Két lemeznek köszönhető, hogy jelenleg ezeket a sorokat épp tőlem olvasod. Ezek voltak azok, amik miatt megismerkedtem a rockzenével, és amik annyira beszippantottak, hogy lassan harminc éve mondhatom magam a műfaj elkötelezett, tántoríthatatlan hívének. Az egyik érdekes módon egy unplugged lemez, méghozzá a Nirvanáé, a másik pedig a Metallica cím nélküli korongja, vagy ha úgy jobban tetszik, a Black Album. Épp csak 13 lehettem, amikor az iskolarádióban (!!!) meghallottam David Bowie The Man Who Sold The Worldjének Nirvana-féle interpretációját, és a benne hallható torzított kis riff iszonyatosan megfogott. Az egyik, nálam két évvel idősebb barátom akkor már pont belépett a hosszú hajú kamaszkorba, így képben volt a Nirvanával kapcsolatban, és ha már az Unplugged In New Yorkot átmásolta nekem, gyorsan hozzám vágott három másik kazettát is: a Nevermindot, a One Hot Minute-et és a Fekete Lemezt. És ugyan az első kettőhöz kellett egy kis idő, a Metallicát azonnal imádtam, és szó szerint éveken keresztül, folyamatosan hallgattam. Számomra ma is tökéletes anyag, amivé pedig a csapat színpadi előadása ekkorra fejlődött, arra nincsenek szavak. A Live Shit koncertfelvételeit is rongyosra néztem, és a mai napig meggyőződésem, hogy az akkori Metallica egyike a valaha volt legjobb koncertzenekaroknak. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódó, mostanra már vicces történet, hogy épp csak betöltöttem a 14-et, amikor egyik barátommal karöltve kimentünk az 1996-os Szigetre, hogy megnézzük a Therapy?-t, természetesen mindketten Metallica-pólóban. Ahogy még a délutáni napsütésben a földön üldögéltünk, két idősebb srác jött oda hozzánk, majd lehordtak minket mindenféle szar, nevetséges divatembernek, és elégedetten távoztak. Remélem, azóta Shock!-olvasó lett belőlük!

justice_100...And Justice For All

Számomra a Nagybetűs Metallica-Lemez. Az első volt, amit a szerelembe esést követően megismertem és kezdettől fogva imádtam súlyos, sötét hangulatát, a soha véget nem érő dalmonstrumokat. Mivel még mindig csak 13 voltam, mikor megismerkedtem vele, fogalmam sem volt róla, hogyan KELLENE szólnia, így nem is gondolkodtam azon, hogy jó-e ez a sound vagy sem. Egyszerűen elfogadtam, hogy ilyen, és kész. Még ennyi év után is megunhatatlan számomra, kívülről tudom az egészet.

kill_100Kill 'Em All

Mikor beütött a suliban a Metallica-láz, gyorsan felosztottuk a haverokkal, ki melyik lemezt szerzi be, hogy aztán mindenkinek hamar meglegyen az összes. Emlékszem, az Újpest és Rákospalota között lévő felüljáró alatti lengyelpiacon rengeteget vacilláltam, hogy a Justice-t vagy ezt vigyem haza. Végül a Justice-ra esett a választásom, mert hosszabb volt, így a Kill 'Em All csekkolására pár hónapot várnom kellett. Végre aztán az egyik osztálytársam megkapta a születésnapjára, így hozzám is eljutott, és bár nem jött be annyira, mint az addigra kívül-belül alaposan feltérképezett, agyonjátszott Justice, ez a rövid, gyors dalokat felvonultató anyag is rögtön betalált. Kölyökmetal, kölyökhetfield-énekhanggal, de imádom.

ride_100Ride The Lightning

A Metallica legrövidebb lemeze. Én legalábbis mindig úgy érzem, mintha 20 perc se lenne az egész, annyira gyorsan lepörgött. Épp csak elindítottam, aztán már fordítani is kellett a kazit, és jött a Trapped Under Ice. Az Escape-et is imádom, sosem értettem, Hetfield miért gyűlöli tiszta szívből, bár tényleg más a hangulata, mint bárminek tőlük, de ez nagyjából a Trapped Under Ice-ra is igaz. A Creeping Death meg talán a legnagyobb kedvencem az egész diszkográfiából, de természetesen a Jason-féle live verzióban: egyszerűen kurvára kell bele az a MOTHERFUCKER!

master_100Master Of Puppets

Egy megkérdőjelezhetetlen klasszikus, és mérföldkő a thrash metal műfajban, mégis valahogy ehhez fűződik a legkevesebb személyes emlékem. Az első perctől az utolsóig hibátlan, én viszont a legkevésbé nyilvánvaló dalokat szeretem róla a legjobban: a The Thing That Should Not Be és a Leper Messiah letaglózó súlyosságát – nem véletlen, hogy a soron következő Justice a favoritom tőlük – meg a Disposable Heroes nyaktörő sebességét.

load_100Load

A Load volt az első Metallica-lemez, aminek a megjelenését már rajongóként vártam. Emlékszem, az E-Klubban rendeztek egy megjelenési partit a hazai színtér egy rakat énekesének vendégeskedésével (pár dal fent van a YouTube-on, érdemes őket csekkolni, igazi kordokumentumok), mi meg a haverokkal igyekeztünk úgy szervezkedni, hogy a suliban épp aznap tartott, mit tudom én már, milyen vizsgákon a névsor elejére kerüljünk, hogy biztos ne késsünk le róla. Ami persze nonszensz volt, hiszen a koncert nyilván nem délután kezdődött, de épp csak 14 felé baktatva az ember még nem feltétlenül van képben az ilyesmivel. Mai napig emlékszem, hogy mikor otthon végre betehettem a friss kazettát a magnóba, és elkezdtem hallgatni, az járt a fejemben, hogy az Ain't My Bitch biztos csak valami kísérletezés az elején, és majd jön a korábban megszeretett stílus. Aztán csak nem jött, helyette viszont sorjáztak a furcsábbnál furcsább tételek, amiket valahogy nem tudtam hová tenni. Persze ekkor még fogalmam sem volt róla, mi az a Trouble, a Black Sabbath is csak úgy nagyjából derengett, így nem értettem az egészet. Mérhetetlenül csalódott voltam. De azért nem adtam fel, és szépen lassan csak beérett a Load. Először az Until It Sleeps, a King Nothing és a reload_100Hero Of The Day, de végül megszerettem az egész lemezt, bár kétségtelen, hogy ezen – először a Metallica történetében – már töltelékek is vannak. Ha megfeszülök sem tudok semmit visszaidézni például a Ronnie-ból, még úgy sem, hogy az elmúlt évtizedekben a Load folyamatosan műsoron maradt nálam. Utána a Reloadot viszont utáltam, és nem szeretem ma sem. Hiába közönségkedvenc, a Fuel menthetetlenül taszít, ahogy a The Memory Remainsben sem tudom értékelni Marianne Faithfull vendégszereplését, ami nálam nem több mint a Lulu szellemiségének korai inkarnációja. Sok év után ehhez a cikkhez vettem elő újra a Reloadot, a véleményem pedig a mostani újrahallgatás után sem változott: ez a Loadról lemaradt sallangok gyűjteménye, egy rossz lemez.

St. Anger

Sosem bírtam végighallgatni. Most megint megpróbáltam, de nem sikerült.

deathmagnetic_100Death Magnetic

Madarat lehetett fogatni velem, mikor ez a korong megjelent! Viszlát Reload, viszlát St. Anger, viszlát S&M! Annyi csalódás és rossz anyag után végre valami, ami visszahozta azt a Metallicát, amit annyira szerettem, és ami addig úgy tűnt, 1996-ban végleg elveszett a süllyesztőben. Tizenkét ínséges esztendő után nagykanállal zabáltam, és be is húzták vele nálam az év lemeze címet. Ennyi idő elteltével azért már látszik, hogy korántsem volt a Death Magnetic annyira tökéletes, de végre visszaadta a hitemet a Metallicában. Egy olyan bandában, akikről azt hittem, örökre elvesztettem őket.

hardwired_100Hardwired...To Self-Destruct

Megjelenése után nem voltam oda ezért a lemezért, mostanában viszont valahogy beragadt a lejátszóba, és hallgatása közben az is eszembe jutott, hogy egy olyan tematikus bulit is tök szívesen megnéznék, amin elejétől a végéig eljátsszák, valahogy úgy Maiden-módra. A Moth Into Flame vagy a címadó kétségkívül klasszikussá érett, de szerintem marha jó a ManUNkind, a vége felé az Am I Savage? és a záró Spit Out The Bone is. Sőt, még a Halo On Fire-t is sikerült megszeretnem, amit anno kifejezetten utáltam. Ki érti ezt?

Koroknai Balázs

 

kill_100Kill 'Em All

Ez jut róla elsőként eszembe: tesztoszteron

Ezt szeretem benne: lendület, öntörvényűség, bika csukló

Ezt utálom benne: hangzás, sebességhajszolás, nem ezen van az Enter Sandman

Kedvenc dalok: The Four Horsemen, Anesthesia - (Pulling Teeth)

Pontszám: 7

ride_100Ride The Lightning

Ez jut róla elsőként eszembe: leesett áll

Ezt szeretem benne: lendület, öntörvényűség, meglepetés

Ezt utálom benne: az is csak egy kicsit fáj, hogy nem ezen van az Enter Sandman

Kedvenc dalok: Fade To Black, Trapped Under Ice

Pontszám: 9

master_100Master Of Puppets

Ez jut róla elsőként eszembe: tisztelet, szeretet, megbecsülés

Ezt szeretem benne: hogy olyan kerek, mint egy gömb

Ezt utálom benne: nem jut eszembe közben az Enter Sandman

Kedvenc dalok: mind

Pontszám: 10

justice_100...And Justice For All

Ez jut róla elsőként eszembe: leteszem a hangszert

Ezt szeretem benne: hangzás, a letehetetlen léggitár

Ezt utálom benne: hangzás

Kedvenc dalok: The Shortest Straw, To Live Is To Die

Pontszám: 9

metallica_100Metallica

Ez jut róla elsőként eszembe: Porsche 911 Carrera

Ezt szeretem benne: húzás, koncepció

Ezt utálom benne: csak egy Enter Sandmant írtak rá

Kedvenc dalok: Enter Sandman, The God That Failed

Pontszám: 9

load_100Load / Reload

Ez jut róla elsőként eszembe: nem tudom, mi ez, de tetszik

Ezt szeretem benne: a jó dalokat

Ezt utálom benne: a töltelékdalokat

Kedvenc dalok: The House That Jack Built, Devil's Dance

Pontszám: 8

stanger_100St. Anger

Ez jut róla elsőként eszembe: mi történik?

Ezt szeretem benne: a dühét

Ezt utálom benne: hogy máig nem értem, mi történik

Kedvenc dalok: {#emotions_dlg.wink}

Pontszám: 4

deathmagnetic_100Death Magnetic

Ez jut róla elsőként eszembe: biztosan 2008-at írunk?

Ezt szeretem benne: azt az egy jó dalt, a hangulatát

Ezt utálom benne: hangzás, koncepció

Kedvenc dalok: The Day That Never Comes

Pontszám: 6

hardwired_100Hardwired... To Self-Destruct

Ez jut róla elsőként eszembe: biztosan 2016-ot írunk?

Ezt szeretem benne: egyben is jólesik

Ezt utálom benne: hogy dupla

Kedvenc dalok: Now That We're Dead, Halo On Fire

Pontszám: 8

seasons_10072 Seasons

Ez jut róla elsőként eszembe: biztosan 2023-at írunk?

Ezt szeretem benne: a sárga színt

Ezt utálom benne: hosszú, zömmel felesleges

Kedvenc dalok: Crown Of Barbed Wire, Shadows Follow

Pontszám: 6

Szilvás Gergely

kill_100Kill 'Em All

Kezdhetnénk azzal, hogy bármekkora klasszikus is a Kill ′Em All, a gyökereik, hatásaik kapcsán itt a lóláb még bőven kilógott. A Diamond Headet gondolom, említenem sem kell, de ha csak a demós történésekig nyúlunk vissza, a Savage, a Sweet Savage, más irányból a Holocaust, a Witchfinder General, és persze a Saxon, a Venom – ezek lenyomata mind-mind az olvasztótégelybe került, amiből aztán nyilván úgy főzték ki a saját menüjüket, hogy némiképp vadabb, nyersebb is lett, thrash alapmű. Néha nem is, vagy csak minimálisan palástolva bizonyos áthallásokat. (A Hit The Lights elejéről a dobbeütéses kezdést picit azért lecsípték a demós verzióhoz képest, az tényleg full egyértelmű átvétel volt úgy például.) Mai szemmel talán mókás, hiszen sokkal durvább, sokkal nyersebb, agresszívebb dolgok is hétköznapinak számítnak már, ám mivel akkor szinte formabontó módon radikális amit csináltak, az újdonságra kiéhezett, a punktól már lassan besokallt underground gyorsan megtalálta őket magának. Nem érdemtelenül, a fentieken túl ugyanis kurva jó dalokat írtak, hogy Cliff minden megszokott konvención túlmutató torzított basszusszólójáról már ne is beszéljek. Érdekes, hogy a hangzásra manapság rendszeresen mondják: nem túl jó, kiforratlan még, és ők maguk sem elégedettek vele igazán – én kurvára bírtam és bírom, a gitárok nyers erejét és Lars dobhangzását különösképp. Nekem ez a lemez jól szól, soha nem volt hiányérzetem semmilyen irányban. Nem látom értelmét dalról-dalra kielemezni (ez a többi lemeznél sem nagyon lesz másképp), végtére is ez nem a Klasszikushock, aktuálisan személyes favoritokat viszont szívesen kiemelek. A Hit The Lights, mint mindennek az eredője, nem véletlen nyitódal, mindig kurvára bírtam a Motorbreath dobpörgetős indítását, és összességében a punkos vadságú lüktetését, a Whiplash csuklópróbáló reszelését, a legnagyobb favoritom ezzel együtt is sokáig a Metal Militia maradt, ami talán a leggyorsabb daluk ever, riffelésben legalábbis biztosan. Nem mellesleg a Cliff-féle szólón kívül ez az egyetlen tétel a lemezről, amit még soha nem hallottam tőlük élőben, úgyhogy nincs mese, tovább kell járnom a koncertjeiket, mer' há' ez a helyzet csak nem maradhat má' orvosolatlan (haha). Ó, és el ne feledjem: a Seek & Destroy volt a legelső Metallica-dal, amihez valaha élőben szerencsém volt – még a Moby Dicknek köszönhetően, akik akkor, 1990-ben, az Ugass kutya! turnén ráadásként még előszeretettel játszották.

ride_100Ride The Lightning

Visszatekintve nehéz értelmezni, hogy mekkora váltásként élték meg a csapat fejlődését sokan a második albumnál, főképp, ha figyelembe vesszük, mi minden jött még később a diszkográfiájukba. Mivel ezeket a korai lemezeket a Justice album megjelente után, nagyjából egyszerre ismertem meg, én egyben kaptam egy komplex képet a ′80-as éveikről, és egyáltalán nem tűnt semmi radikálisan másnak. Tény viszont, hogy akkor is volt már egy ortodox rajongói rétegük, akiknek a Fade lírázása szinte árulással volt egyenértékű. Nyilván érezhetően érettebbek lettek, Cliff jótékony hatása a dalszerzésben is otthagyta lenyomatát, de a Fade To Black lírája nekem a One meg a Welcome Home ismeretében már egyáltalán nem volt se sok, se meglepő, azt meg akkor még nem tudtuk, hogy az Escape azért maradt partvonalon mindörökre, mert akkor egyszer direkt törekvésként „erőltették" volna valami slágeres téma írását, James meg emiatt azóta is köztudottan rühelli. A lemez ezen túl bőven kitermelte a maga klasszikusait, erejére pedig jellemző, hogy nem csak a For Whom / Fade / Creeping-féle megaslágerek, de a Fight Fire-féle picit sem simulékony thrashelés, vagy az első terjengős instru nagyeposzuk, a Call Of Ktulu is máig terítéken van időnként élőben is. Hangzásban pedig tényleg nagyot léptek előre, Flemming Rasmussennel utána sok évig együtt is dolgoztak még.

master_100Master Of Puppets

A Masternél már két év telt el a megjelenések közt, de ekkorra már orrba-szájba turnéztak is, átvette őket egy nagy menedzsment, egy nagy kiadó, ténylegesen is beindult tehát a szekér. Zeneileg a fejlődési ív követekező lépcsőfoka volt ez, egyben Cliff kiteljesedése, egy még mindig éhes, ugyanakkor még kellően fiatal és innovatívan gondolkodó zenekar legfogékonyabb, egyik legtermékenyebb korszakának lenyomata. Az íve, az egész album szerkezete szinte a Ride-dal párhuzamba állítható, míg azonban ott az album pár dala (Trapped Under, Escape) nem vált soha klasszikussá, a Master esetében tényszerűen minden hang kultikusnak mondható. Rasmussen örökérvényű soundot pakolt alájuk, a komplexitás ellenére ekkor még fel sem merült, hogy a dalok rövidebben lehet, hatásosabbak lennének, a borító is emblematikus, és tökéletesen illik is a háború témakörét jobbról-balról feszegető koncepcióhoz. Cliff az Orionnal pedig újból felülemelkedett önmagán. E pillanatban a csapat szinte megállíthatatlannak tűnt.

the598_100The $5.98 EP – Garage Days Re-Revisited

És azok is maradtak, bár a basszer '86 szeptemberi halála megforgatta azért a tőrt a zenekar szívében. Egy ilyen helyzet önnön tragédiáján túl simán magával ránthatta volna az egész karriert, ám szerencsére az akarat dolgozott bennük – hogy ezt milyen nehezen, és milyen áldozatok árán sikerült végül feldolgozni, már más kérdés. A történelem ismert: Jasonnel kiegészülve szinte rekordgyorsasággal álltak vissza a színpadra, az előre felé támadás útja mellett döntve, az összeszokáson túl azonban az új album előtt még kijött ez a feldolgozás EP, ami a stúdiós összerázódáson túl terápiás célokkal is bírt. Különösebben nem túlcizellált, szinte próbatermi felvételek ezek, amik így is bitangul visszaadják, ami kell, a feldolgozott dalok pedig újra csak teljes generációk figyelmét irányították a korai hatásaik felé. A metáltörténelem talán leghíresebb EP-je ez.

justice_100...And Justice For All

Utóbb lehet, hogy a Jasonnal való kapcsolat megfeneklett, de ebben azt hiszem, nem igazán a rossz választás volt benne. Jason mind a zenekar arculatának, mind magának a zenekarnak jót tett, alázatos, hiteles figura volt, megbízható, kiváló a hangszerén, erős karakter a színpadon. A későbbi zenei változásokkal már nehezebben tartott lépést (avagy értett egyet), de ez más kérdés – a Justice esetében a fő kulcsszó a túlélés volt. A tragédia sok tekintetben bizonyítási kényert hozott magával: bizonyítani, hogy Cliff nélkül is tudnak tovább menni, jó dalokat írni, urambocsá' még fejlődni is. Ha a Kill volt az ösztönös belépő, egy alap lépcsőfok, az onnan indult Ride-Master ív csúcspontja a Justice. Komplexitásban, dalszerkezetekben itt értek el a kreativitásuk egyfajta csúcsára, miközben ez az utolsó olyan albumuk, amiben még simán akadnak nyíltan thrash témák is. A központi téma itt a manipuláció, a politika, a hatalom, a vallások által, minden még az egészen személyes szinten is megjelenik, ami Hetfield esetében a szüleinek direktben címzett Dyers Eve fésületlen őszinteségű szövegében teljesedik ki. Cliff szelleme is megvillan a To Live Is To Die-ban, a nagyeposzok sora is folytatódott. A One klipjével itt már az MTV-t is behúzták, egyben végleg beléptek a felső kategóriás zenekarok közé, bár az, hogy milyen erővel sikerül berúgni nem sokkal később a mainstream kapuját, akkor még senki számára nem volt sejthető. Az egyetlen károgásra okot adó pont a szárazra polírozott, basszusszegény hangzás – ezt amúgy megértem, ugyanakkor olyan szinten hozzánőtt ehhez az albumhoz, hogy nekem nincs is igazi hányérzetem emiatt. Nyilván én is örültem volna, ha a jubileumi box kiadáshoz csinálnak egy egészségesebb arányú mixet, de ez nem történt meg, és ha akkor nem, vélhetőleg már e nélkül kell leélni az életünket. (Egyébiránt ez a téma is csak az utolsó x évben lett állandó mantra a világhálón – a maga idejében valahogy nem volt ekkora hőbörgés. De hát, aki szerint még ma is üdítő komment, hogy Lars nem tud dobolni, annak valószínűleg harmincöt évvel a megjelenés után is kényszeresen kell leírni, hogy hallgatni sem bírja a Justice-t, mer' a basszus. Ó hagyjad már, basszus.)

metallica_100Metallica

A Fekete Lemez. „Minden lemezek anyja" – ahogy egy akkori Hammer-interjúban is elhíresült buta kiadói szlogen hirdette a maga idejében. Ezt már a megjelenése napján vettem meg, szaladtam a boltba, és bár alaposan kifordultak a Jusice komplex világából, ezek a dalok, ez a hangzás már akkor, tizenöt évesen is két vállra fektetett. Ma már alap klasszikusként hivatkozunk rá, többnyire még azok is, akit a későbbi dolgaikra megvetően legyintenek, akkor újraélhettük, kábé mi mehetett '84-ben a Fade To Black miatt. Csak ami akkor underground volt, ezen a ponton már világméretben zajlott: miközben az Egyesült Államokban csak a megjelenés miatt kinyitottak éjfélkor a lemezboltok, és tömeges listening partikkal ünnepelték az új album megjelenését (tonnaszám vásárolva már az első hetekben is a lemezből), ment a rajongói cicaharc is azok részéről, akik (már megint) elárulva érezték magukat. Még a magyar Hammerben is négyoldalas, olvasói levelekből összeállított adok-kapok volt olvasható: volt, aki imádta, volt, akinek egyszerűen nem vette be a gyomra se az egyszerűsítést, sem a thrashtől való eltávolodást, sem Bob Rockot – holott ilyen gyönyörűen talán azóta se szólt Metallica-album. Rock valamit nagyon érzett akkoriban, a Mötley Feelgoodja, név nélküli corabis albuma, de a Bon Jovi aktuális anyaga is ugyanilyen kortalan megszólalású: ma, harminckét évvel a kiadás után is erőteljes, friss, gyakorlatilag ugyanígy kiadható lenne, egyszerűen hibátlan. A dalok nem kevésbé – legyen csak szó az Enter Sandman hipnotikusan ismétlődő riffjéről, a Sad But True mázsás súlyú témájáról (mi brutál erő van abban a riffben!), vagy épp az Unforgiven és a Nothing Else direkt lírájáig – utóbbinál már az eddig még rendre meglévő power-lírai él is elhasalt, és megengedték maguknak a teljes elérzékenyülést is. A külcsín is követte az egyszerűsítést, a koncepció pedig működött is, a zenekar pedig szó szerint a világ csúcsán találta magát. A Fekete album megkérdőjelezhetetlen mestermű.

liveshit_100Live Shit: Binge & Purge

Ilyen erejű és hatású albummal a tarsolyban nem lehetett kérdéses, hogy ideje volna egy élő anyagnak is – hiánypótló is, az akkor még erősen burjánzó kalózkodást is le lehetett verni vele, és újabb évekkel meg lehetett tolni a turnézást is. A Live Shit grandiózus anyag, a tripla CD-s mexikói felvételek tulajdonképp az akkori program teljes egészét adják vissza, megörökítve a 18 percben játszott Seek & Destroyt, a dalok közti hülyüléseket, közönségszívatós jammeléseket, Justice-egyveleget, és persze a csapat akkori erejét, aminek ez tényleg tűpontos lenyomata. Az egy évvel korábbi San Diegó-i buli videója ehhez grátisz, a '89-es seattle-i felvétel pedig a hab a tortán – utóbbi felett egy ideig lebegett Damoklész kardja, mivel a csapat úgy érezte, technikailag nem tökéletes a felvétel, de aztán megkímélték, és jöhetett. Fingom sincs, min voltak megakadva, minden élő koncert ennyire legyen problémás, mint ez! Lehet, hogy a koncertalbumok nagy kultikus időszaka inkább a '70-es évek végére, '80-as évek elejére esett, de ezzel még épp belekaptak abba az időszakba, amikor a formátumnak még volt valódi jelentősége. Akik úgy tíz évvel hamarabb születtek, mint én, rendre az Unleashed The Eastre, az Alive I-II-re vagy a Live After Deathre esküsznek, számomra, ha élő album, nem volt, és soha nem is lesz ennél kerekebb, jobban szóló, tökéletesebb anyag. Az én olvasatomban e ponton volt a Metallica a legmagasabban.

load_100Load / Reload

Ha a Fekete hozott magával felhúzott szemöldököket, meg csalódott rajongókat, a Load teljesen ki is verte a biztosítékot sokaknál. Az alternatív zenei hullám begyűrűzése, a trendek átalakulása náluk sem maradt nyom nélkül, e változás azonban a nagyvilág számára nem volt lekövethető. 1991 és 1996 között öt év telt el, ez példátlanul soknak számított akkor lemez nélkül, még úgy is, hogy közben vagy három és fél évet turnéztak, és a monstre élő anyagot is a világra szabadították. Köztudott, hogy a Load és a Reload dalai egyszerre születtek, végül azonban nem követték a gunsi utat, miszerint két dupla albumot zúdítanak egyszerre az emberek nyakába. Jobb is volt így talán, lehetett emésztgetni, amit hallunk. Nekem zeneileg a Load / Reload párossal sem volt bajom, sőt, a St. Angerrel sem, csak hogy azokat említsem, ami leginkább szúrni szokta az emberek szemét. Már rég túl voltam akkor azon a hozzáálláson, hogy a Metallica csak akkor lehet Metallica, ha veszettül thrashel, vagy ha úgy szól, mint az álom, és abszolút nem vártam, hogy újra a '80-as évekbe próbálják erőltetni magukat. A Load és a Reload érett rocklemezek voltak, egy-két keményebb kötésű témával, és tökéletesen megértem, ha valakinek ez már nem működött, pedig ha szimplán csak a dalokra fókuszál az ember, akkor is kurva jó nótákat írtak. Sok kurva jót, meg egy-egy középeset. Pont, mint a Guns N' Roses reload_100mondjuk a Use Your Illusion albumokra. Lehet, hogy egyet-egyet le kellett volna hagyni, vagy kislemez B oldalnak tartalékolni, a Ronnie-t mondjuk. De még így is jók azok a lemezek, az idő pedig ezt igazolta, ha jóval később is. Ami tény, hogy a zenei változások, a ritmusgitár-gazdagabb, szellősebb, rockosabb hangszereléssel, Hetfiled country-behatásaival önmagában is emészteni valónak tűnt, aminek befogadásán a vizuális körítés, a bugyuta álművészkedős borítók, a tollboás-kifestett szemű Lars, az LMBTQ-kompatibilisre dizájnolt, borzalmas ruhákban parádézó Kirk látványa sokat nem segített.

Garage Inc.

garage_100A két gyorsan kiadott album után egy kis igazságot adtak a múltnak is. Az eredetileg nem kifejezetten kereskedelmi szempontok alapján született The $5.98 EP akkor már rég nem volt kapható, az újrakiadást pedig végül úgy gondolták, érdemes lenne felturbózni is. Ez elég alaposan sikerült, az összes addig elkövetett feldolgozás mellé odahúztak még egy albumnyi újat is, ráadásul nem csak nyilvánvaló dolgokat. Nyilván a Black Sabbath- vagy a Mercyful Fate-témák élből fekszenek nekik, de ugyanilyen izgalmasan sikerült maguk képére formálni a Blue Öyster Cult vagy épp Bob Seger dalait is, sőt, még a Discharge zajos vadulásai is hozzájuk tudtak illeszkedni. A renomét biztos nem húzták ezzel helyre sokaknál, ugyanakkor megmutatták, hogy még mindig tudják azt is, hol vannak a gyökereik. (Az albumot pár olyan promóbuli is követte hazai pályán, ahol Metallica tribute zenekar volt a felvezető, csak Taliga-dalokkal, míg ők meg főzenekarként kizárólag feldolgozásokat játszottak. Na, egy ilyenért is sokat adnék.)

sm_100S&M

Volt már sok stúdiólemez, élő album is, modernizáltunk, feldolgoztunk, mi nem volt még? Legyen szimfonikus! Persze, toljuk ezt is grandiózusban, és élőben, csak úgy, ahogy más még nem. Az S&M megint formabontó alkotás volt, ráadásul a velük már a Fekete környékén is együtt dolgozó, meg a Queensryche mellől is ismerős Michael Kamennel karöltve, és minden kétséget kizáróan kiválóan is sikerült. Picit fáztam tőle akkor, hogy sikerül majd két ennyire markánsan eltérő két zenei világot jól házasítani, de szinte minden esetben tökéletesen sült el a dolog. Külön tetszett, hogy nem igyekeztek a könnyebbik végét megfogni, azaz nem csak az ehhez simulékonyabb szerkezetű, vagy lírikus darabok kerültek pakliba. A DVD-változat is lenyűgöző lett (főleg, hogy akkoriban ez a formátum még újdonság volt, így a valamivel korábbi Cunning Stuntsszal együtt újra csak az elsők között ugrottak rá valamire).

stanger_100St. Anger

Ez sem igényel különösebb elemzést, egyrészt Ádám nemrég molekuláris szintig kielemezte a teljes albumot a húszéves jubileum kapcsán, másrészt mindenkinek rég megvan a saját utálom / szeretem véleménye, amin persze úgyis full esélytelen bármit is igazítani, nem igaz? Az S&M körül még nem tudtuk (honnan tudhattuk volna), hogy PapaHet legjobb barátja addigra a martinis üveg lett, a belső bomlás a zenekaron belül pedig lassan már szagossá is kezdett válni, így bombaként robbant 2001 elején Jason dezertálása. Érdekes módon ő sosem kaptam meg, hogy áruló lenne (nem is érdemelte volna, de tudjuk, hogy milyen faszként tud viselkedni ilyenkor a B közép néha), annál inkább aggódott a tábor a zenekar jövője meg persze Hetfield miatt. Aztán jött a St. Anger, eladtak belőle x+y milliót, kifejezetten sikeres volt, még ha ez a névnek és nem a zenei teljesítménynek is köszönhető legfőképpen. Ha a Load / Reload a meg nem értett, akkor a St. Anger a totálisan félreértett album. Én is hallom a dobsoundot, és hibásnak is tartom, hogy ennyire túltolták a tüskés megközelítést, mert ez már a produkció kárára ment. De a St. Anger csurig van baromi jó témákkal, sőt, kifejezetten erős dalokkal és szövegekkel is. Csak befogadhatóbban kellett volna tálalni, producerként producelni, és kinyesni, ami nem való ide, ráhúzni többet abból, ami megerősíti. A legjobb példa erre a Some Kind Of Monster EP, ahol azt a nótát nagyjából a felére szabták, és rendesen kikeverték. Hallatszik, hogy ugyanaz a felvétel, de szól, mint az atom. És ha ott meg tudták ezt csinálni, nyilván az egésznél megcsinálhatták volna, mi több, ha úgy hozzák ki a lemezt, tizedannyi károgás meg utálkozás nem lett volna. De hát az egy terápiás album volt, lázadás, kitörés mindabból, amit a nagyságuk és az ezzel járó elvárások rájuk akartak kényszeríteni. Hova fejlődj tovább, és mi motiváljon, ha egyszer már mindent elértél, de tényleg mindent? Roppant frusztráló lehet, és akkoriban ugye a komoly belső problémáik is ott voltak. Az, hogy a sokat látott, szőröstökű profikból álló menedzsmentjük engedte így kijönni, nem lehet a véletlen műve. Akkor valószínűleg tényleg arra volt szükség, hogy a feszültséget akár ilyen „kontrollálatlan″ formában is, de szabadon eresszék. Lehet, hogy a végeredményt nem mindenki érti, vagy nem is akarja érteni, de elvitathatatlan, hogy minden korábbinál jobban a szembementek a világgal, ez pedig újra csak lázadó, sőt, lázító.

deathmagnetic_100Death Magnetic

Az első valóban friss lemez, ami már az „új" tagsággal készült. A teljes egységesség jegyében Trujillót is behúzták a folyamatokba, szélnek eresztették viszont Bob Rockot, és a teljes megújulás jegyében fordultak rá az új időkre. Rick Rubin felvétele papíron izgalmas dolgokat hozhatott volna, de számomra nem sült el a legjobban: a tisztára, élettelenre polírozott hangzás részemről szokási időt igényelt, a daloknál pedig itt kezdődött el az a tendencia, hogy itt-ott lehetne nyesegetni némelyikből, bár amúgy okésak. Újra volt hosszú instru darab is, jó is ráadásul, és ezen a ponton kezdődött a „minden dalhoz rakjunk egy klipet is" tendencia, amit azóta is kitartóan űznek a friss albumoknál. A borító elég gamat, de ez nem meglepő, vizuálisan kábé ′93 óta inkább érdekesek, semmint jók a borítóik. Kellemes album, de a könnyebben kikopós fajtából. A kislemezdalok, különösen az All Nightmare Long azonban máig korszakos kedvenc. (Azért ezen a turnén is utánuk szaladtam jó pár bulira, és élőben már nagyon érződött, hogy helyrerázódtak a korábban szinte megoldhatatlannak tűnő lelki dolgaik is.)

beyond_100Beyond Magnetic

Inkább különleges, semmint kihagyhatatlan EP, négy DM korszakos dallal, amiket akkortájt ugyanúgy felvettek, aztán teljes titoktartás mellett csücsültek valami doboz mélyén egészen 2011-ig, amikor is a harmincadik születésnapi négy koncertes spéci bulikra egyesével be nem lőtték őket váratlanul koncerteken. Kuriózumként óriási húzás, ezzel együtt nem véletlen maradtak le az albumról – kellemes, de nem korszakalkotó dalok. EP-nek teljesen oké.

lulu_100Lulu

Nem sorlemez, inkább kollaborációs kaland, de mégiscsak Metallica valahol. Egy izgalmas ötlet rosszul megvalósított végeredménye került itt lemezre. Egyszerűen engedték, hogy az öreg Reed indokolatlanul eluralja a terepet, olyan, mintha nem lett volna mellettük producer, aki meg merte volna mondani, hogy tartani kellene az egyensúlyt, ami által Lou Reed és a Metallica valóban egyenjogú partner lehet. Mintha csak szimplán a keze alá dolgoztak volna, fejet hajtva minden ötletének. Itt is van sok jó riff, de az egész kidolgozatlan, hiányoznak a dalok. Persze, aki kicsit is ismerte Lou Reed saját dolgait, már előre sejthette, hogy nem lesz könnyen befogadható a végeredmény... Személy szerint úgy látom, ha már ilyesfajta önmegvalósítás, sokkal inkább Bob Dylannel kellett volna összeállniuk, aki kifejezetten termékeny, értékes dalszerző, és tud direkten fogalmazni. Abból például simán király dolgok születhettek volna.

hardwired_100Hardwired... To Self-Destruct

Rick Rubin balra el, Greg Fidelman pedig a hangmérnökből elő lett léptetve, így már az ő bábáskodása mellett készült a folytatás – ez jót is tett az összhatásnak. A sound egészségesebb, az album, amit ezúttal teljes hírzárlat mellett készítettek el, a semmiből csapott le a Hardwired klipjével. Ez a régivágású, szaladós, húzós dal pedig újra visszadta sokak elvesztett bizakodását is. Múltba ugrás persze nem történt, ugyanakkor sokkal kerekebbek, maradandóbbak lettek a dalok, az album is egységesebb, bár tény, hogy míg az első korong végig kiemelkedő, a másodiknál már becsúsztak B oldalas dalok is. És hát igen, a kevesebb néha több elve alapján itt is lehetne nyesni némelyiket, de ekkortájt már az egész (még ha nem is tét nélküli teljesen) inkább az örömzenélésről szólt – nem azért készültek új dalok, hogy világot váltsanak megint, hanem azért, mert volt kedvük hozzá. E ponton ráadásul már a kiadói jogok is mind a saját tulajdonukban voltak, visszamenőleg is, a főhadiszállásuk a stúdiójuk is egyben, tahát tényleg minden fronton a maguk urai voltak – se nyomás, se határidő, se kötelesség. Az album hosszú idő óta a legegészségesebb lett, és ahogy azt a pesti koncerten is láthattuk, a Halo On Fire vagy a Moth Into Flame képében kitermelt pár tényleg kiemelkedő nótát is. A Spit Out The Bone-ról nem is beszélve! (A borítóról viszont inkább ezúttal se beszéljünk...)

sm2_100S&M2

Az első S&M után húsz évvel, tehát valahol jogosan, ugyanakkor egyáltalán nem várható módon érkezett meg a folytatás. Sok szót nem pazarolnék rá, ez a véleménycikk-sorozat inkább a sorlemezekre fókuszál, de ki sem hagynám, itt ugyanis megint a teljes megújulással fordultak a feladathoz. Szó nem volt semmi önismétlésről, alig pár dal van, ami ugyanúgy, ugyanabban a változatban került ide is – ezek annyira kompakt módon álltak össze, és annyira emblematikusak, hogy hiba lett volna hozzájuk nyúlni. Ezen túl viszont extra igényes módon valósították meg az új ötelteiket, a nagyzenekar bevonásától az elektoromos hegedűvel előadott Cliff szólón át egészen odáig, hogy a kiátkozott lemezek olya dalai, mint az Outlaw Torn, vagy a totálisan áthangszerelt All Within My Hands, de az Unforgiven III sem épp papírforma, és valódi mélységét az itteni változat adja vissza igazán, egyben igazságot is szolgáltatva. Újfent remek album.

seasons_10072 Seasons

Ezzel már itt is vagyunk a mában, alig négy hónappal az utolsó album megjelenése után. Erről nemrég írtunk kilométer hosszan, így frissiben nem is nagyon ismételném önmagam. Röviden: hosszú idő után a legjobban megszólaló albumuk, egységesebb, dalok tekintetében kiegyensúlyozottabb, az én olvasatomban a Death Magnetic óta tartó harmadkoruk felfelé ívelésének eddigi csúcspontja. Hatvan fölé csúszva úgy fordultak rá karrierjük késői szakaszára, hogy nyíltan a legeredendőbb gyökerekhez ástak le. Aki teheti, nézze meg őket a mostani turnén valahol, mert jelenleg tényleg maximálisat hoznak élőben is!

 

Hozzászólások 

 
#56 balcso 2023-08-31 20:40
Bertli Zoli - ásés :D

1. Ride the lightning - Második kazettája volt bátyámnak - persze másolt. Éjjel nappal ez szólt a lengyelpiacos piros kétkazettás magnón, kB évekig. Belém égett az összes szám. Oviban alvás helyett magamban hallgattam a szólokat emlékezetből.
2. S&M - Teltek az évek és a könyvtárban egy pénteken bent volt a vadi új CD. Mondták hogy hétfőig kölcsönözhető. Egész hétvégén szólt kB még amikor aludtunk is. Azóta is van hogy álmomban hallom a master of puppets Ezen verzióját as it is.
3. St. Anger - Egyetemista koromban a cimborákkal valamiért nagyon ráálltunk, de annyira hogy évekig a szüleim autójában is ez a CD volt bent fixen.
4. Black album - Hetesi gyakorlaton kazettás magnón hallgattuk Max hangerőn miközben ment a kukorica morzsoló gép. Egyszer benyitottak hogy mivan de látták hogy dolgozunk is úgyhogy nem szóltak :D. Utána a pénteken két és fél óra buszozás alkalmával szintén számtalanszor végigment de annyira nem extrém sokszor mint a másik három.
A 4 albumot együtt több ezerszer biztosan végighallgattam teljesen bennem vannak és lesznek örökre. Nekem is beíródtak ezek a DNSembe.
A Master, Justice, Load albumokat szeretem még. A többieket, valljuk be, csak becsületből hallgatgattam.
Idézet
 
 
#55 Rcooley 2023-08-30 16:37
Á nem tudnám rangsorolni őket. Egyenlő mind!
Idézet
 
 
#54 Montsegur 2023-08-29 09:15
Eddig 53 komment, zseniális ötlet volt ezt a cikket az uborkaszezonban élesíteni, ezt megjegyzem, még jól jöhet, ha egyszer majd újra marketinggel foglalkozom (bár az amúgy is mindenhez kell)...

A cikket és a kommenteket olvasva leszögezhetjük, hogy a Metallicának vannak jobban és kevésbé sikerült lemezei, amiket az emberek jobban vagy kevésbé szeretnek.

Diszkgráfia és egyéb ötletem és kérésem nincs, én az ilyen írásokat (is) mindig ajándéknak és meglepetésnek tartom és veszem, ezúton is köszönet érte :)
Idézet
 
 
#53 Hangdalar 2023-08-28 12:41
Sorrendet nem feltétlen mernék állítani, már csak azért sem, mert nem vagyok nagy Metallica rajongó. Természetesen a "kötelező" szintű rajongás és tisztelet megvan feléjük, de semmi több. De talán épp ezért a kedvencem a Load. Én mindig is inkább a Black Sabbath, Alice in Chains, C.O.C. szentháromságon alapuló, és ezen belül található zenéket szerettem igazán, és a Load pont ezekből építkezik. És épp ezért szeretem nagyon azt a lemezt. A Bleeding Me a valaha írt egyik legzseniálisabb dal, nem csak Metallica mércével, hanem az egész mindenséget figyelembe véve. Az Until It Sleeps, a Mama Said hasonlóan csodás, és akkor még nem beszéltünk a King Nothing, Wasting My Hate, The Outlaw Torn, Ain't My Bitch, The House Jack Built, és 2x4 dalokról. Persze vannak töltelékek, a felsoroltakon kívül nem igazán fogott meg a többi nóta, külön nem raknám be a Ronnie meg Hero féléket, de egyben működik a lemez. Ha Metallicát akarok, ezt rakom fel.

Ami a többi lemezt illeti, talán a fekete lemez még, amit élvezettel tudok végighallgatni, minden más nekem már kicsit fárasztó. Talán két kivétel van, a Ride-Master kettőst is imádom, de azok pont azért működnek, mert rövidebbek. Az első nagyon nyers, és túl gyors, az AJFA nekem borzasztóan tömény, a ReLoad hasonló dalokból áll, mint amiket a Loadon a gyengébbek közé sorolnék, az St. Anger katyvasz, az "újkori" (Trujillos) lemezek meg tisztes iparosmunka, de 1-2 dalnál több nem fogott meg egy lemezről sem.
Idézet
 
 
#52 Scarecrow 2023-08-28 08:08
St. Anger
72 Seasons
+ pár szám még tőlük

Ennyi az én Metallica fanságom. :)
Idézet
 
 
#51 Szalai Gergő 2023-08-27 13:22
Idézet - Levélsodró eszelény:
Az Overkill mindenben veri a Metallicát

Idézet
 
 
#50 queensryche999 2023-08-27 06:39
Idézet - Rapid Fire:
Idézet - queensryche999:
Idézet - Rapid Fire:
Magas labda? Hogy poénkodj rajta ? Még szerencse, hogy így megmagyaráztad...


Beszédes reakció. ;)


Persze.Túl nagy volt a kísértés....Felesleges kritizálni a Metallica működését, az okosok kimondták, hogy a legnagyobb metal banda és kész.


Szerinted így néz ki egy Metallica-kritika? A tucatnyi hagyományos olvasói lista átfutása után csináltam egy nem hagyományosat. Felesleges többet belelátni.

Megértem, ha valakinél "nem talál be" a dolog, nekik szólt a legelső mondat, miszerint "ne vedd komolyan".

Túl lett ez ragozva, de természetesen a többséghez hasonlóan rám is óriási hatással volt a zenekar tizenévesen. Láttam őket élőben is - gondolom szintén a többséghez hasonlóan.
Idézet
 
 
#49 Draveczki-Ury Ádám 2023-08-27 04:17
Idézet - Rapid Fire:
Idézet - queensryche999:
Idézet - Rapid Fire:
Magas labda? Hogy poénkodj rajta ? Még szerencse, hogy így megmagyaráztad...


Beszédes reakció. ;)


Persze.Túl nagy volt a kísértés....Felesleges kritizálni a Metallica működését, az okosok kimondták, hogy a legnagyobb metal banda és kész.

Hadd kérdezzem már meg, hogy pusztán a méreteket tekintve szerinted ki a legnagyobb metálbanda a világon, ha nem a Metallica? Mert a bevezetőben lévő kitétel kizárólag erre utal. Kritizálni lehet a működésüket, mi is megtettük a fenti cikkben számos ponton. De ezt elvitatni szimpla baromság.
Idézet
 
 
#48 Horváth György 2023-08-26 21:48
Számomra a Master 1000,Ride 100,Justice 10 ü+pontos...de imádom Hetfield minden mozdulatát,konc ereten verhetetlen gépezet a Metallica...az álom egy lemez lenne Mustaine szereplésével....Ugye most már a következő a FUCKING SLAYER (minden idők mindene)lesz????
Idézet
 
 
#47 Rapid Fire 2023-08-26 21:44
Idézet - queensryche999:
Idézet - Rapid Fire:
Magas labda? Hogy poénkodj rajta ? Még szerencse, hogy így megmagyaráztad...


Beszédes reakció. ;)


Persze.Túl nagy volt a kísértés....Felesleges kritizálni a Metallica működését, az okosok kimondták, hogy a legnagyobb metal banda és kész.
Idézet
 
 
#46 Gábor 2023-08-26 07:47
Idézet - Levélsodró eszelény:
Az Overkill mindenben veri a Metallicát


A legendás Overkill-Metallica rajongói vita :)
Idézet
 
 
#45 queensryche999 2023-08-26 06:06
Idézet - Rapid Fire:
Magas labda? Hogy poénkodj rajta ? Még szerencse, hogy így megmagyaráztad...


Beszédes reakció. ;)
Idézet
 
 
#44 Rapid Fire 2023-08-26 00:52
Idézet - queensryche999:
Idézet - Equinox:
Ha megszorzom (-1)-gyel, nagyon hasonlít arra, amit gondolok :)


Nagyjából stimmel a dolog, az alsó-felső hármasnál biztosan, sőt az alsó ötös csoportot sem nagyon tudnám máshogy variálni. (Oké, a Lulu nem szigorúan vett 'tallica lemez, de túl magas labda.)


Magas labda? Hogy poénkodj rajta ? Még szerencse, hogy így megmagyaráztad...
Idézet
 
 
#43 BS11 2023-08-25 19:59
Piszok jó cikk, ismét! Nekem a Ride és a Master az örök kedvenc! A Justice ott van mögöttük. A St.Anger kurva gyenge, a dalok és a hangzás is. A 91es albumot megjelenésekor utáltam, csak az utolsó 3 dal fogott meg igazán. A Load-ot viszont szerettem, sokszor pörgött. Az elmúlt 20 évet is végig hallgattam, tetszik, de semmi extra. De mint sokunknál a Moth és a Spit csúcs alkotás
Idézet
 
 
#42 queensryche999 2023-08-25 19:10
Idézet - Equinox:
Ha megszorzom (-1)-gyel, nagyon hasonlít arra, amit gondolok :)


Nagyjából stimmel a dolog, az alsó-felső hármasnál biztosan, sőt az alsó ötös csoportot sem nagyon tudnám máshogy variálni. (Oké, a Lulu nem szigorúan vett 'tallica lemez, de túl magas labda.)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.