Shock!

január 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sonisphere Fesztivál - Milovice, 2010. június 19.

Ez volt az a fesztivál, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni, és nemcsak azért, mert az ember tartozik annyival a 14-15 éves önmagának, hogy elmegy rá… Habár a nagy négyes mögötti agytrösztök állítólag már egy 2011-ben esedékes komplett világ körüli turné előkészítésén dolgoznak, jelenleg még képlékeny a jövő, így nem csoda, hogy a Sonisphere fesztiválok ’80-as évek négy legfontosabb amerikai metal bandáját felvonultató hat kelet- és dél-európai állomására a világ minden tájáról érkeztek rajongók, Brazíliából és az Egyesült Államokból éppúgy, mint Magyarországról is szép számmal.

időpont:
2010. június 19.
helyszín:
Milovice, Csehország
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )
A Prágától nagyjából fél órára lévő milovicei katonai bázis repülőterét persze nem volt egyszerű menet megközelíteni: a teljes káosz elkerülése miatt egyirányúsított környékbeli utakon lépésben haladt a kocsisor, így még korai indulással sem maradt esélyünk elcsípni a Devildrivert vagy a Volbeatet. Ez legyen persze a legnagyobb gond, hiszen Dez Fafaráék másnap Budapesten is felléptek, a dánokat meg lassan gyakrabban látom, mint az arcomat a tükörben… A fesztiválon szerencsére az időjárás is megkönyörült, az elmúlt napok zivataros szürkeségét kellemes enyhe napsütés váltotta fel, nem ment át össznépi sárdagasztásba a program.

AnthraxA tavalyi évvégi összefoglalómban még csak viccelődtem azzal, hogy Scott Ianék a Big Fourt felvonultató koncertek kedvéért újból előáshatják valahonnan Joey Belladonnát, az Anthrax azonban ismét rezzenéstelen arccal bizonyította: mindig van még lejjebb. Ha már azonban nagy négyes, nyilvánvaló, hogy látni kellett őket, főleg, hogy a kisebbik színpadon éppen a hasonlóan hiteles Fear Factory játszott velük párhuzamosan. A négyesfogat mára legkevésbé vonzó nevű képviselői halálpontosan, negyed ötkor kezdtek az Apollo Stage-re keresztelt főszínpadon, így az első két dalt, a Caught In A Mosh-t és a Got The Time-ot még bejövetel közben, a kivetítőn sasoltuk, de a program nagy részét már szerencsére testközelből sikerült végignézni. Valahol szívesen írnám azt, hogy Charlie Benantéék nevetségesek voltak, de ha a körítést leszámítjuk, még annak ellenére sem tudok rosszat mondani a produkcióról, hogy az utóbbi fél évtized kavarásai miatt soha az életben nem fogok már tudni úgy lelkesedni értük, mint azelőtt. Az Anthrax mindig is a legjobb koncertbandák közé tartozott, és most is vadállat módon játszottak. Persze a világ egyik legjobb metal dobosával és ritmusgitárosával nehéz is lenne másként.

Anthrax setlist:

01. Caught In A Mosh
02. Got The Time
03. Madhouse
04. Be All, End All
05. Indians / Heaven And Hell
06. Medusa
07. Antisocial
08. Only
09. Metal Thrashing Mad
10. I Am The Law

A Mezőtúrt is megjárt Among The Living felálláshoz képest jelenleg annyi az eltérés, hogy Dan Spitz helyén ismét Rob Caggiano pengeti a szólógitárt, de a program egyetlen kivétellel most is a ’80-as évek nagy Anthrax dalaiból állt, ezekkel pedig nem igazán lehet tévedni. Talán a Medusa helyett bírtam volna elviselni valami mást (Efilnikufesin, Among, A.I.R., In My World, mit tudom én), ez élőben kevésbé ütött, de ettől eltekintve perfekt volt a banda rendelkezésére álló szűk egy óra. A műsor összeállítása ugyanakkor óhatatlanul is azt vonta maga után, hogy a kvartett tagjai közül egyedül New York nagyjai keltették totális nosztalgiacsapat benyomását. Nem lett volna hülyeség legalább egy új dalt begyakorolni Joey-val a Dan Nelsonnal felvett, jelenleg épp páncélszekrényben porosodó Worship Music lemezről, innen úgyis használni akarnak majd párat a következő albumon. Így legalább látszott volna, hogy az Anthraxnek dicső régmúltja és szánalmas közelmúltja mellett komolyan vehető jövője is van…

Belladonna egyébként összességében kitett magáért, a hangja kifejezetten jó formában volt, szinte mindent hibátlanul hozott – még a Ronnie James Diónak dedikált Heaven And Hell részletet is –, és láthatóan örült annak, hogy itt lehet. Utóbbiért nem is hibáztatom, hiszen nem sok értelmeset csinált, miután a ’90-es évek elején kitették a szűrét a csapatból. Most azonban megint kedvére rohangálhatott, hergelhette a nézőket, sőt, az Indians végén még a legendás tollas fejdísz is előkerült. Scotték utólag ezért is bőszen fikázták annak idején, de ezen már fent sem akadok… Az egyetlen John Bush-féle dalként játszott Onlytól előzőleg tartottam egy kicsit, Joey azonban teljesen jól énekelte, szóval rajta biztos nem múlik majd a folytatás, bár ki tudja, az Anthraxet irányító Ian – Benante tengely milyen újabb húzásokkal igyekszik még tovább alázni a banda megtépázott hírnevét a következő lemezig.

A hangszeresek amúgy Frank Bellót leszámítva kissé visszafogottabbnak tűntek a megszokottnál, Scott például csak helyben rohangált egy nagyon kicsit azzal a jellegzetes rajzfilmfigura-szerű mozgással, de az intenzitással így sem akadtak gondok. Charlie-t például újfent csak üveges szemekkel tudtam hallgatni, kizárt, hogy ember a figura, ennyire gyors lába egyszerűen senkinek sem lehet… Szerencsére teljesen jól is szóltak. A legzajosabb sikert minden idők legismertebb Anthrax himnusza, az I Am The Law aratta a végén, itt már egyenesen azon vettem észre magam, hogy nem villódzik a fejemben folyamatosan a hatalmas vérvörös „tök jól nyomják, de akkor is vállalhatatlan az egész” felirat. Nem mondom, hogy megfeszült idegszálakkal, tűkön ülve várom a folytatást, de azért kíváncsi vagyok rá.

MegadethDave Mustaine és David Ellefson könnyes kibékülése, illetve „a legjobb barátok vagyunk!” szövegei szintén az utóbbi évek legvállalhatatlanabb momentumai közé tartoztak, a kiszámíthatatlan vöröshajútól azonban nem is vár mást az ember, mint egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat és megfejthetetlen húzásokat. A céltalanul tökölődő és variáló Anthraxszel ellentétben ráadásul a Megadeth három baromi erős albumot is csinált a „feloszlunk-majd-lebegtetünk-és-visszatérünk” bohóckodás óta, amivel egy csomó egészen fiatal arcot is berántottak a táborukba a régiek mellé. Így aztán nem csoda, hogy őket nagyobb tömeg várta a hatalmas placcon, mint Scottékat, és nem is kizárólag harmincas-negyvenes arcokat lehetett látni közöttük.

Megadeth setlist:

01. Holy Wars… The Punishment Due
02. Hangar 18
03. Wake Up Dead
04. Headcrusher
05. In My Darkest Hour
06. Skin O’ My Teeth
07. A Tout Le Monde
08. Hook In Mouth
09. Trust
10. Sweating Bullets
11. Symphony Of Destruction
12. Peace Sells
13. Holy Wars (Reprise)

Mivel jelenleg éppen minden idők legnagyobb Megadeth klasszikusa, a Rust In Peace 20 éves jubileumi turnéját csinálják, baromira vártam, hogy elejétől végéig elnyomják a lemezt, de a varsói első Big Four bulival ellentétben Zürichben és Milovicében már sajnos nem került sor a nagy attrakcióra. A Holy Wars és a Hangar 18 elementáris, népünnepélybe torkolló nyitása után a Wake Up Dead sajnos lehűtötte a reményeimet, bánkódni azonban így sem volt okom, a zenekar ugyanis csúcsformát hozott. Habár a Mustaine – Ellefson – Friedman – Menza négyes tinédzserkorom talán legnagyobb kedvence volt, nem tartozom azok közé, akik túlfetisizálják a klasszikus felállást: nekem már legutóbb, három éve Bécsben sem hiányzott senki a színpadról. Shawn Drover persze nem olyan látványos dobos, mint Nick volt, de amit kell, azt tökéletesen hozza, Chris Broderick pedig még szebben is játssza Marty, Chris Poland és Jeff Young szólóit, mint Glen Drover. Junior visszatérése is leginkább csak azért indokolható, mert ő Junior: ha nagyon őszinte akarok lenni, James Lomenzo bizony többet tett bele a produkció zenei részébe azzal, hogy profi vokálokat tolt Mustaine jól ismert erőtlen nyekergése alá. Hiába, az a fránya hajmetalos múlt… Régi rajongóként ugyanakkor jó volt látni Ellefsont, ezt nem is tagadom, neki egyszerűen a másik Dave mellett van a helye.

Ha nem komplett Rust In Peace-t tolnak, majd biztos az Endgame-et erőltetik – gondoltam naivan, amikor a továbbra is zseniális Wake után belecsaptak a Headcrusherbe, de tévedtem: csak ez az egy nóta szólt a tavalyi albumról, utána biztos kézzel válogattak a régi nagy sikerdalok közül. Az In My Darkest Hour, az A Tout Le Monde, a Trust vagy a Countdown To Extinction MTV-s slágerei (Skin O’ My Teeth, Sweating Bullets, Symphony Of Destruction) nyilván adják magukat, az egyik titkos favorit Hook In Mouth-ra azonban egyáltalán nem számítottam, és igencsak örültem is neki. A közönség végig roppant jól vette a lapot, mindenki hangosan énekelt Dave-vel – akinek élőben igencsak el is kell a segítség –, Ellefson nagyokat pózolt és széles vigyorral integetett a több tízezer nézőnek, egyszóval minden a szokásos mederben zajlott. Mustaine sosem volt valami szószátyár figura a színpadon, most sem szövegelt sokat, a zene azonban önmagáért beszélt. Igaz, hogy láttam már őket jobb hangzással is, a gitárok és a lábdobok egyaránt tompábban szóltak a kelleténél, de a dolog simán élvezhetőnek bizonyult.

Alice In ChainsAz eredetileg kiírt programmal ellentétben a Megadeth után ismeretlen okokból az Alice In Chains következett. Jerry Cantrellék annak idején az amerikai Clash Of The Titans turnén még nyitóbanda voltak, azóta azért elég szépen kinőtték magukat… Tavaly novemberben már alaposan kiélveztem őket a PeCsában, így aztán szégyen vagy sem, csupán belenéztünk a műsoruk elejébe, ami alapján ugyanazt a lemezminőséget hozták, amit Budapesten, méghozzá állat hangzással. Különösen a vokálok szóltak megalázó tökéletességgel.

Természetesen alapos ok kellett ahhoz, hogy otthagyjuk őket, ez pedig nem volt más, mint a Saturn nevezetű kisebbik színpadon kezdő Stone Sour, akikhez még sosem volt szerencsém, és őszintén szólva nem is bántam meg a döntést. Corey Taylor és James Root bandája a Mission Statement címet viselő új nótával kezdett, ami igencsak biztató felvezetés a hármas album előtt, és élőben is kiválóan működött. A Stone Sour nem különösebben látványos banda, nyilván a Slipknot mellett Corey élvezi is, hogy itt viszonylag jellegtelen külsővel, csakis a dalok erejére támaszkodva nyomulhatnak, a jó egy órás műsorban pedig nem is lehetett hibát találni.

Stone Sour setlist:

01. Mission Statement
02. Reborn
03. Made Of Scars
04. The Bitter End
05. Blotter
06. Your God
07. Bother
08. Through Glass
09. Idle Hands
10. Digital
11. Come What(ever) May
12. Get Inside
13. Hell & Consequences
14. 30/30-150

A szeptemberben megjelenő Audio Secrecy lemezről a későbbiekben még két új dal került elő – The Bitter End és Digital volt a címük –, és ezek alapján a csapat nem változtatott a recepten: továbbra is azt az egyszerre riffes, groove-os és dallamos irányt követik, ami oly sok emberrel kedveltette meg az első két anyagot. A direkt, könnyen fogható, ám mégis roppant érzelemgazdag nóták ráadásul tökéletesen érvényesültek élőben az első hangtól az utolsóig.

Taylor és Root nem mentek át gyászcsapatba Paul Gray halála miatt, de a program azért nem múlhatott el emlékezés nélkül. Ennek aligha akadhatott volna méltóbb módja az énekes által egy szál akusztikus gitárral elővezetett Bothernél („this one goes out to my friend”), és ez volt az a pillanat, amikor tényleg lestem egy nagyot, Corey ugyanis lemezminőségben és egészen hihetetlen szenvedéllyel énekelte végig az évtized egyik leghatalmasabb akusztikus rockballadáját. És még ezt is képesek voltak tovább fokozni, utána ugyanis a Through Glass következett… Taylor hangja nemcsak magabiztos és kristálytiszta, de egyszersmind döbbenetesen erős is, nem ritkán a szájától jó harminc centire tartotta a mikrofont, és a hatás így is elementáris volt. Emellett olyan derűs, laza frontembernek bizonyult, hogy gyakorlatilag az egész fesztiválon nem akadt párja: viccelődött, ugrált, rohangászott és végig teljes természetességgel kommunikált a közönséggel, a csúcs azonban az volt, amikor az Idle Hands alatt bohóctáncot lejtett a tömegnek, valamint a színpad szélén figyelő Frank Bellónak és Rob Caggianónak. Ezt persze sem odafent, sem odalent nem lehetett röhögés nélkül kibírni. Száz százalékos buli volt ez egytől egyig baromi jó dalokkal, remélem, mielőbb megnézhetem őket egy kisebb, emberléptékűbb helyen is.

SlayerA nagyszínpad előtt éppen leszállni készült az este, amikor a tömeg már érezhetően besűrűsödött a Slayer programjának kezdetén. Mit is lehetne elmondani Tom Arayáékról, amit még nem mondtak el róluk ezermilliószor? Mint minden hasonlóan patinás csapatnak, nekik is akadtak kisebb-nagyobb ballépéseik, az 1990 utáni lemezeikről erősen meg is oszlanak a vélemények a táboron belül, az azonban biztos, hogy a nagy négyesből ők tartottak ki leginkább eredeti elképzeléseik mellett, és a hitelüket is ők tudták a legjobban megőrizni. Közhelyszámba megy, hogy senkinek sincs egyszerű dolga, aki utánuk következik, és Huntington Beach nagyjai fényesen igazolták is hírnevüket. A Slayer sosem kísérte teátrális előadásmóddal a zenét, csak kijön a színpadra négy muzsikus, és pusztán a dalok intenzitásával legyalulják a közönséget a démoni vörös fények közepette. Noha Arayánál derűsebb, szimpatikusabb zenészt keveset tudok elképzelni, riffek és tempók terén a Slayer sosem ismert tréfát, a hatás pedig most sem maradhatott el: lehet persze fanyalogni, hogy ők is öregszenek, őszülnek a hajak, nőnek a hasak, miegymás, de az embernek még akkor sincs kedve gúnyolódni rajtuk, ha az elhízott, lassan teljesen amorf alakú Jeff Hanneman trottyos, térdnél lógó seggű bőrgatyájára és hokis lábszárvédőjére néz.

Slayer setlist:

01. World Painted Blood
02. Jihad
03. War Ensemble
04. Hate Worldwide
05. Beauty Through Order
06. Disciple
07. Seasons In The Abyss
08. Hell Awaits
09. Mandatory Suicide
10. Chemical Warfare
11. Raining Blood
12. Aggressive Perfector
13. South Of Heaven
14. Silent Scream
15. Angel Of Death

Mint a fentiekből is sejthető, a Slayer természetesen ezen a fesztiválon is elvitte a bulit mindenki orra elől. Ugyan ők is nyomnak idén évfordulós bulikat a Seasons In The Abyss-szel, itt inkább vegyesen válogattak a régebbi és az újabb dalok közül. A bivalyerős tavalyi World Painted Bloodról a címadó, a Hate Worldwide és a Beauty Through Order kerültek elő, és utóbbi még a közmegegyezéses ’80-as évek-beli klasszikusok mellett is a buli egyik csúcspontjává tudott válni, ami azért valljuk be, nem gyenge. Ennyit arról, hogy a Slayer már megfáradóban van… A régi darabok közül a Hell Awaits-et vagy a Chemical Warfare-t élveztem hasonlóan, a leghatalmasabb meglepetés azonban a Raining Bloodból kibontott Aggressive Perfector volt, a banda lemezen megjelent első dala, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha is élőben hallhatom. Azon nem igazán döbbentem meg, hogy a Divine Interventionről és a Diabolus In Musicáról semmit sem játszottak, de a Christ Illusionről is csak a Jihadot reszelték el még a legelején, az utóbbi 20 év legerősebb Slayer lemezéről, a God Hates Us Allról pedig a Disciple fért bele a programba.

Arayán ugyan némiképp látszottak a hát- és nyakproblémák – nulla headbang, még a szokásosnál is kevesebb mozgás, visszafogottabb üvöltözés –, Dave Lombardo azonban vastagon kipótolt mindent: nem túlzok, őt soha életemben nem láttam még ilyen formában. Az milyen már, hogy a záró Angel Of Death elején még maga Tom is röhögni kezdett, és valami olyasmit szólt bele a mikrofonba, hogy lám, tudják gyorsabban is a lemezverziónál? És az csak egy dolog, hogy Lombardo végig feszesebb, gyorsabb tempót diktált a jól ismert stúdiós felvételekénél, de hogy emellett még többet díszített és pörgetett, az már valahol a pofátlanság kategóriájába tartozik. Mindezt persze rezzenéstelen arccal, látványos szenvedés, izzadás vagy kínlódás nélkül… Kerry King és Hanneman leginkább csak a szokásos sétálgatást hozták, de láthatóan ők is élvezték a koncertet, és persze az elvárható módon tekerték el a legendásan kattant szólókat is. King a döbbenetes méretű oldalláncok mellé még a százas szögekkel kivert csuklópántját is elővette az első pár nótára, Jeffnél pedig a sörös főszponzor logóival díszített gitárok nyújtottak extra látnivalót, Heineken helyett Hanneman feliratokkal. Emblémajelleg ide vagy oda, azért valljuk be, van valami pikáns pont az ő gitárjai fogólapján látni ötágú vörös csillagokat…

Kicsit reménykedtem benne, hogy az Alice In Chainsszel történt helycsere miatt esetleg teljes programot játszanak – főleg, hogy utána a főattrakció is bő negyedórát késett –, de erre végül sajnos nem került sor, jó egy óra után befejeződött a műsor. Nem mintha ezután bárkinek is oka támadt volna fanyalogni… A Slayer még mindig a világ legelsöprőbb koncertbandája, Lombardónak pedig hiába akadt sok trónkövetelője az elmúlt két évtizedben Igor Cavalerától Dave McClainig, Joey Jordisontól Chris Adlerig, téged se tévesszen meg semmi: továbbra is ő a legnagyobb.

MetallicaHa rosszmájú lennék, hosszasan ecsetelhetném a különbségeket a másik három zenekar és a Metallica feszessége, precizitása között, különös tekintettel a dobosokra, de nem érzem szükségét, James Hetfieldék ugyanis most is nagyon jók voltak. Lars Ulrich nyilván baromi messze van Lombardo vagy Benante szintjétől, de ez szerintem úgy 1986 körül sem lehetett nagyon másként, csak akkoriban még valahogy nem illett erről beszélni. A dolog másik része pedig az, hogy játszhat Lars akárhogy, a világ legnagyobb metal bandája ezekkel a dalokkal egyszerűen nem tud hibázni egy fesztiválon, akármit csinálnak, mindenképpen nyert ügyük lesz. Azt azért ők is érezhették, hogy közvetlenül a Slayer után nem igazán lehet lazáskodni, láthatóan a dán dumagép is igyekezett összekapni magát, a többieknek meg eleve nem szokása bénázni. Maga a koncertprogram nem tért el olyan nagyon az egy hónappal korábbi budapesti fellépésétől, de szerintem most egyértelműen jobb formában voltak, mint akkor. Emellett Hetfield átkötőiből is határozottan úgy tűnt, hogy a Metallicának is kedvére valók ezek a Big Four bulik, pedig a négy csapat közül egyedül nekik nem jelentenek lényeges eltérést az átlagos menetrendtől vagy a megszokott méretektől.

Metallica setlist:

01. Creeping Death
02. For Whom The Bell Tolls
03. Disposable Heroes
04. Harvester Of Sorrow
05. Fade To Black
06. That Was Just Your Life
07. Cyanide
08. Sad But True
09. Welcome Home (Sanitarium)
10. My Apocalypse
11. One
12. Master Of Puppets
13. Battery
14. Nothing Else Matters
15. Enter Sandman
---
16. Helpless
17. Motorbreath
18. Seek & Destroy

Akárcsak a Puskásban, itt is a Creeping Death és a For Whom The Bell Tolls volt a kezdés, ezek után azonban kedvenc Master Of Puppets számom, a Disposable Heroes következett, aminek a reakciókat elnézve nemcsak egyedül én örültem. Kuriózumnak nem feltétlenül nevezném ezt a dalt, hiszen rendszeresen elő szokták szedni, de hogy nagyon jól esett, az egészen biztos. Igazi meglepetést egyébként későbbre sem iktattak a programba, inkább igyekeztek biztosra menni a kötelező klasszikusokkal és néhány Death Magnetic dallal. A Through The Never – Disposable csere mellett a pesti koncerthez képest további eltérést jelentett, hogy itt befért a műsorba a Welcome Home (Sanitarium), a Blackened helyett pedig a Batteryt játszották. Mindkettő elképesztő népünnepélyt váltott ki odalent, tízezrek dörögték Hetfielddel a klasszikus sorokat. A Fade To Black itt még nagyobbat ütött, mint odahaza, Lars a végén a lábdoboknak is nekifeszült, és ugyan a pontosság nem volt éppen lombardói, azt azért sikerült megmutatnia, hogy ha nagyon akarja, még bírja nyomni a pedálokat. Sajnos a One-ra elfelejtette ezt a tudományát, itt is ez bizonyult az egyetlen olyan nótának, amire azt kellett mondanom, hogy ebben a formában gáz, és inkább nem kellene erőltetniük. Értem én, hogy közönségkedvenc, de a Deep Purple is simán elhagyta a Child In Time-ot, amikor Ian Gillan már nem tudta megfelelően elénekelni. Még mindig jobb némi rajongói fanyalgás, mint estéről estére istenesen szétbarmolni egy ekkora klasszikust Lars szánalmas gyötrődésével. Legalábbis szerintem…

Ami az új dalokat illeti, a That Was Just Your Life most is hengerelt, a Cyanide kevésbé, de a jelek szerint ezt már kénytelen leszek minden egyes Metallica bulin elviselni, mert valami miatt nem bírják kihagyni. Ugyanígy a My Apocalypse sem éppen a kedvencem az utolsó albumról, főleg, hogy Lars finoman szólva is kamura vette benne a dobtémákat, de most legalább szerencsére The Day That Never Comes nem volt. Arról kezdek letenni, hogy valaha is élőben hallhatom a favorit The Judas Kisst, mert valahogy nem akar összejönni, hogy éppen akkor kapjam el őket, amikor játsszák.

Mindent összevetve egyébként derűsen, rokonszenvesen hozták magukat és az összes szokásos show-elemet Robert Trujillo süllyesztett súlypontú kacsajárásától Kirk Hammett és Hetfield szembenállós gitározásáig, szóval tényleg nem érdemes minden apróságon kukacoskodni, főleg, hogy akármerre nézett az ember, csakis széles vigyorokkal találkozott. A Nothing Else Matters – Enter Sandman duó által felvezetett ráadás ugyanaz volt, mint nálunk, azaz a The Frayed Ends Of Sanity kezdő taktusai után a Helpless, a Motorbreath és a Seek & Destroy szóltak. Ilyen embertömegekre kalibrált bulikon a Metallicának nem nagyon akad párja, csípőből elszórakoztatnak egy vidéki városnyi közönséget is.

Összegzésként még annyit tennék hozzá, hogy a bejutási cécót leszámítva a cseheknek sikerült egy ilyen megaméretű fesztivált is mindenféle különösebb anomália nélkül megszervezniük és levezényelniük. Egyedül a melegkajás standok előtt tömörültek embertelen sorok, teljesen normális és elviselhető hosszúságú sorbanállás után lehetett sörhöz, üdítőhöz, pólóhoz, mobilvécés helyhez jutni, nem állt mindenütt a sár és a mocsok, a biztonsági emberek pedig mindenkivel udvariasan és készségesen viselkedtek, ha nem csinált olyat, amit nem kellett volna. Nem vagyok biztos benne, hogy kíváncsi lennék, Magyarországon miként zajlott volna le egy ehhez hasonló kaliberű esemény… A nagy négyes pedig induljon csak közös turnéra, nemcsak történelmi, de roppant szívmelengető élmény is volt őket így együtt látni.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #2 Draveczki-Ury Ádám 2013-06-11 13:53
Eszemben sincs magyarázkodni, csak megjegyzem: amit lerendeztek az énekesekkel, azután szerintem teljesen jogos volt a szkeptikus hozzáállás (rosszindulatró l azért szó sem volt). De rácáfoltak a koncerttel, és utána hálistennek a lemezzel is, szóval megint jóban vagyok velük. :)
Idézet
 
 
0 #1 FJ Laszlo 2013-06-11 13:25
Pfúúúúúú...még csak most, 3 év elteltével olvasom ezt a cikket. Én is ott voltam ezen a fesztiválon, és remekül éreztem magam. Azért az elég bosszantó, hogy az Anthrax-ről ilyen roszindulatúan írjon valaki. Kedves Ádám, amúgy csípem az írásaidat, de ez most "ülj le fiam, 1-es!" Bocs, de ez a zenekar többet érdemel ennél...emiatt félbe is hagytam a cikked olvasását....a "vállalhatatlan" felirat villogott nálam is, veled kapcsolatban. Nem kell megmagyarázni, jogod volt így vélekedni, ahogyan nekem is emígyen :) Üdv!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.