Shock!

július 09.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bon Jovi: Keep The Faith

Bevallom, egyáltalán nem terveztem Bon Jovi albumról írni ebben a rovatban, mivel a zenekar utoljára több mint másfél évtizede jelentetett meg olyan lemezt, amit igazán jónak tartok, másrészt Jonék többé-kevésbé el is hagyták már a Shock! elsődleges profiljába tartozó közeget. Az elementáris bécsi koncert láttán azonban revideálnom kellett az álláspontomat, ott ugyanis bárki meggyőződhetett róla, hogy a Bon Jovi nem véletlenül tudta ennyi időn át megőrizni pozícióját a világ legnépszerűbb előadói között. Nekik is akadtak persze olyan periódusaik, amikor gyakorlatilag mindenki leírta őket – de ilyenkor is mindig győztesen keveredtek ki a csatából. A legfényesebb győzelem pedig kétségtelenül az volt, amikor állva bírtak maradni a '90-es évek elején.

megjelenés:
1992. november 3.

kiadó:
Mercury
producer: Bob Rock

zenészek:
Jon Bon Jovi - ének, gitár
Richie Sambora - gitár
 Alec John Such - basszusgitár
David Bryan - billentyűk
Tico Torres - dobok

játékidő: 65:10

1. I Believe
2. Keep The Faith
3. I'll Sleep When I'm Dead
4. In These Arms
5. Bed Of Roses
6. If I Was Your Mother
7. Dry County
8. Woman In Love
9. Fear
10. I Want You
11. Blame It On The Love Of Rock & Roll
12. Little Bit Of Soul

Szerinted hány pont?
( 59 Szavazat )

A '80-as évek leghatalmasabb pop metal zenekara gyakorlatilag átaludta a következő évtized elején bekövetkezett őrségváltást, hiszen az 1988-as New Jersey turnéit követően a Bon Jovi évekre szétszéledt. Ekkoriban nyílt titok volt, hogy a két főember, Jon Bon Jovi és Richie Sambora között tetemes feszültség halmozódott fel, nem véletlenül készítettek mindketten szólólemezt: Jon 1990-es Blaze Of Glory anyaga eredetileg a Young Guns II film zenealbumának készült, ám végül messze túlnőtt a feledhető mozin, és közel akkora sikert aratott vele, mint az anyazenekarral. Mindez csak azokat a pletykákat erősítette, hogy a Bon Jovi az utolsókat rúgja, főleg, hogy a zenekar tagjai közül senki sem vendégszerepelt a banda kiadványainál akusztikusabb, kísérletezőbb megközelítésű anyagon. 1991 őszén Richie Sambora is megjelentette a Stranger In This Town lemezt, a tagság tehát látszólag külön utakon járt, ám ekkor már megindultak az erőfeszítések a helyzet rendezésére.

A háttérország újjászerveződött: a zenekar megvált Doc McGhee sztármenedzsertől, és Jon vezetésével a saját kezükbe vették a dolgaikat, majd az év októberében egy festői karibi szigeten, St. Thomason rendezték a problémákat. Sambora: „A New Jersey turnéi után tényleg nem volt túl rózsás a helyzet a bandában, de ezen nem is érdemes csodálkozni. Ha hosszú hónapokra összezárnak öt felnőtt embert, abból adott esetben igen csúnya szituációk születhetnek, azonban minden hosszúéletű zenekarban játszó muzsikus valahol jó diplomata is egyben. Az első nagy sikerek idején mi is kicsit nehezen dolgoztuk fel a történteket, és egyáltalán nem hallgattunk egymásra. Aztán a New Jersey periódus után tartottunk egy kisebb pihenőt, ami alatt mindenki átgondolhatta magában a történteket. Ez a szünet is hozzájárult ahhoz, hogy végül együtt tudtunk maradni. Egy családnak mindig egységesnek kell mutatnia magát kifelé. Mi akkor is nagyon egységesnek látszottunk, amikor éppen nem voltunk azok. A legfontosabb, hogy a válságos periódust követően is igazi jóbarátok tudtunk maradni. A körülbelül két évig tartó nehéz időszak alatt mindannyiunk számára világossá vált, mennyire fontos néha szünetet tartani, eltűnni a világ szeme elől, és elfelejteni azt az őrületet, ami a zeneiparhoz kapcsolódik. Bizonyos híresztelésekkel ellentétben a Bon Jovi zenekar sosem oszlott fel, és soha nem is került közöttünk szóba ilyesmi, csupán egy kis időre volt szükségünk ahhoz, hogy újra élvezni tudjuk a zenélést. Ma már egyikünk számára sem létszükséglet a lemezkészítés és a koncertezés, kizárólag csak a zenélés öröméért muzsikálunk."

A zenekar ezután nekikezdett a következő lemez munkálatainak, a világ zenei ízlése azonban ekkorra gyökeresen megváltozott. A Def Leppard, a Bon Jovi és a Europe világméretű sikerei nyomán fullosra járatott hajmetal-korszak végérvényesen befejeződött, és kezdetét vette a seattle-i grunge tündöklése. A Bon Jovi 1992 januárjában tűnt el a vancouveri Little Mountain stúdió mélyén, hogy Bob Rock segítségével összerakja ötödik soralbumát: nagyjából éppen akkor kezdték tehát a munkát, amikor a Nirvana Nevermindja letaszította Michael Jacksont az amerikai listák éléről. Rock az előző két albumon még csak Bruce Fairbairn producer jobbkezeként segítette a munkát, azóta azonban a világ egyik legkeresettebb rockproducerévé vált. Olyan többmillió példányban elkelt lemezek fűződtek a nevéhez önállóan is, mint a The Cult Sonic Temple-je, a Mötley Crüe Dr. Feelgoodja és legfrissebb referenciaként a Metallica minden képzeletet felülmúlóan sikeres fekete albuma, így az elejétől fogva vele akartak dolgozni. A két legizgalmasabb kérdés persze ezzel együtt is úgy hangzott, hogy zeneileg vajon merre indul majd el a zenekar a '90-es évek megváltozott körülményei között, és mit szól mindehhez a közönség.

A Bon Jovi természetesen tisztában volt vele, hogy bizonyítaniuk kell: sem pénzt, sem időt, sem energiát nem sajnáltak, több mint fél éven át dolgoztak erejüket megfeszítve az ekkor még Revenge munkacímen futó albumon, amely aztán – már Keep The Faith-ként – az év őszén került a boltokba. Előzőleg még a CNN hírei közé is bekerült, hogy a rockszíntér legfőbb samponreklámjának számító Jon némileg visszavágatta a haját, de emellett a cseppet módosított zenekari logo is egyértelműen jelezte, hogy az album új korszak kezdetét jelenti a banda életében. Mindez persze senkinek sem okozhatott különösebb meglepetést, és maga a csapat is tisztában volt vele. Sambora: „Egyszerűen nem hagyhattuk figyelmen kívül azokat a hatalmas, mondhatni gyökeres változásokat, amelyek a rockzenében végbementek. Ha az ember 1992-ben körülnézett, sehol sem látta a korábbi nagy sztárokat. A Poison és a Warrant helyett mindenütt a Pearl Jam és a Nirvana neve hallatszott. Én a magam részéről megszerettem ezt a fajta muzsikát, de nagy hülyeség lett volna azzal kísérletezni, hogy abba az irányba haladjunk, mert ahhoz a mi világunknak semmi köze sincs. Ugyanakkor azt is éreztük, hogy nem akarjuk megírni a Slippery When Wet '92-es változatát sem. Számomra már végérvényesen elmúltak azok az idők."

A Bon Jovi a '80-as években sok gúnyos megjegyzést kapott amiatt, hogy a slágerszerző Desmond Childdal kooperálva hozták össze legnagyobb sikerdalaikat (pedig a Slippery When Wet és a New Jersey sem kizárólag a Child kreálta himnuszokról szólt). A Keep The Faith-en hallhatóan ettől a bélyegtől is szabadulni akartak: a dalkovács mindössze két témában működött közre, de a lemez ezzel együtt is szakított a korábbi vonallal. A habkönnyed, azonnal befogadható arénarock helyét érettebb, letisztultabb hangzásvilág vette át – ez a rockbandák többségénél általában nettó poposodást szokott jelenteni, a Bon Jovi esetében azonban pont szerteágazóbb, zeneibb irányt jelentett. (Persze bárki jogosan mondhatja, hogy a Livin' On A Prayernél poposabban aligha lehetett volna fogalmazni, vagyis nekik alapvetően nem is nagyon volt honnan bepuhulniuk.) Mindehhez egyébként nemcsak Jon egyre inkább elhatalmasodó Bruce Springsteen- és U2-mániája járult nagyban hozzá (hiszen ez már a New Jersey bizonyos dalaiban is érezhető volt), hanem az a több hónapos motoros körút is, amelyet észrevétlenségbe burkolózva, gyakorlatilag teljesen egyedül tett meg az Egyesült Államok vadregényes déli vidékein. „Ha nincs ez az út, soha az életben nem tudtam volna olyan dalokat írni, mint a Dry County vagy a Bed Of Roses", nyilatkozta később.

A Keep The Faith sok tekintetben más volt, mint a korábbi Bon Jovi lemezek, de meg sem kísérelte magába olvasztani a grunge-os hangzásokat. Jonék alighanem tisztában voltak vele, hogy ha valakik, hát ők aztán tényleg nevetségessé teszik magukat, ha ilyesmivel kísérleteznek. A lemez ehelyett új tartalmat adott a jól ismert Bon Jovi hangzásnak, de a jellemző elemek megőrzése mellett, lényegesen komolyabb, itt-ott borúsabb hangvételben. A dalok jelentős részében azok a megoldások váltak dominánssá, amelyek csírája már a New Jersey-n is felfedezhető volt, ott azonban még nem ezekre került a hangsúly, az optimista kicsengés pedig így is megmaradt. A jellegzetes dallamvilág sem szenvedett csorbát, a hangszerelés pedig a bandától azelőtt sosem hallott finomságokat rejtett. Utóbbi tekintetben elég egyértelmű, hogy mind a Blaze Of Glory, mind a Stranger In This Town tapasztalatait hasznosították a friss szerzeményekben. Bob Rock emellett sokkal földközelibb, lélegzőbb megszólalást biztosított az albumnak a korábbiaknál.

A nyitó I Believe – Keep The Faith kettős helyből a Bon Jovi-meets-U2 irányt követte, Jon dallamait azonban még a jellegzetesen pulzáló basszustémák dacára sem lehetett összekeverni semmi mással. Mivel eltávolodtak a '80-as évek szanaszét zengetett, gigantomán megközelítésétől, még a hagyományosabb Bon Jovi-ízű dalok is új köntöst kaptak, az azonban szerintem ennyi év távlatából sem helytálló vélekedés, hogy a csapat még tovább lágyult volna ezen az albumon. Sőt, a Rock-féle utcaibb, természetesebb hangzás révén az If I Was Your Mother, a Woman In Love vagy főleg a Fear tulajdonképpen minden korábbi daluknál dinamikusabban dörrentek meg, a megarefrénű In These Arms, a Blame It On The Love Of Rock & Roll vagy a Little Bit Of Soul pedig az egy fokozattal könnyedebb vonalon hoztak maradandót. Az sem igaz, hogy a Keep The Faith balladagyűjtemény lett volna: a lemezen mindössze két hagyományos lírai szerzemény kapott helyet, a Bed Of Roses és az I Want You. Előbbi még annak ellenére – vagy talán éppen azért – is az addig írt talán legerősebb Bon Jovi lassú tudott maradni, hogy Jon az alapjait másnaposan írta egy hotelszobában. A korábbi partihangulat nyomai talán egyedül az akusztikus alapú I'll Sleep When I'm Deadben köszöntek vissza. A legmeglepőbb, legkevésbé nyilvánvaló darab azonban egyértelműen a Dry County volt, egy majdnem 10 perces, tökéletesen építkező dalóriás, ami a '70-es évek nagyjainak gigantikus eposzait idézte hatalmas ívével és egymásból következő fejezeteivel. A mágikus hangulatú dal mindenképpen a zenekar történetének egyik, ha nem egyenesen a legjobb szerzeménye – aki ennek hallatán nem ismeri el Jon Bon Jovi és Richie Sambora dalszerzői vénáját, az tényleg menthetetlenül elfogult velük szemben.

A hard rock/metal magazinok jelentős része a maga korában leplezetlen és heves ellenszenvvel fogadta a Keep The Faith-et – a magyar Metal Hammerben is csak 6 pontot kapott –, az amerikai sajtótól pedig ekkor már semmi jóra nem számíthattak. A '80-as évek hard rock bandáinak teljes újkori kudarcát látván nem okozott meglepetést, hogy az előző két listavezető albummal ellentétben csak a Billboard 200-as listájának ötödik helyén indító lemez mindössze egy hetet töltött az amerikai Top 100-ban. Ez a korábbi otthoni eredményekhez képest úgyszólván semmi volt, a világ többi részén azonban példátlan lelkesedés fogadta a visszatérő zenekart. A Keep The Faith Németországban már megjelenésének hetében több mint 250 ezer példányban kelt el, és mind Japánban, mind Nagy-Britanniában hosszú hetekig vezette a listákat. Mindeközben a címadó dal beférkőzött a rádiók hullámhosszára, a csapat pedig belevágott újabb monstre turnéjába.

Amerikában eleinte hatalmasakat köhögve indult be a gépezet, de a Bed Of Roses klipesítését követően a tengerentúli helyzet is változni kezdett. A második single az amerikai listák tizedik helyéig verekedte magát, ami a korábbi kislemezsikerek fényében nem tűnt valami nagy eredménynek (a New Jersey öt klipnótája mind jobb pozíciót ért el), ahhoz képest azonban, hogy a Bon Jovi ekkor már kegyvesztettnek számított Amerikában, nagyon is. Jon: „A turné elején az Egyesült Államokban félházak előtt játszottunk. Sokszor úgy mentem ki a színpadra, hogy nem mertem felnézni, mert tudtam, hogy a lelátók üresek lesznek. A nagy amerikai zenei magazinoktól persze semmi jót nem várhattunk, mert nem vettük alternatívra a fazont, és eleve összekapcsoltak minket a korábbi időkkel. Egyébként nekem is bejött némelyik grunge banda, a Pearl Jam egyes nótáit akár a sajátomnak is elfogadtam volna, de hát én nem Seattle-ből jöttem, nem lett volna őszinte olyasmit játszanunk. Nagyon nehéz periódus volt az a zenekar életében, de amikor átmentünk Európába és Japánba, láttuk, hogy az embereket nem tudják mindenütt megetetni az aktuális divatokkal, a második körben pedig már az amerikai stadionok is megteltek. Végső soron a Keep The Faith-tel az Államokban talpon maradtunk, a világ többi részén pedig tovább erősödött a csapat státusza. Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhattunk volna, hiszen rengeteg korábbi pályatársunk belehalt az őket a '90-es évek elején övező hatalmas érdektelenségbe."

Mire a zenekar az aktuális turné keretében 1993. szeptember 1-jén karrierje során első ízben végre eljutott Budapestre, az MTK Stadionba, egyértelmű volt, hogy megnyerték a csatát. Hazai pozícióikból veszítettek ugyan, Európában és Ázsiában azonban még erősítettek is státuszukon, és az ellenséges légkörben is meg tudtak maradni sikercsapatnak. A Keep The Faith végül hat sikerdalt fialt, kétszeres platinalemez lett Amerikában, világszerte összesen pedig több mint 12 millió példányban kelt el napjainkig. A banda ráadásul hihetetlen mértékben volt jelen mindenhol ebben az időszakban: a klipeknek és az intenzív turnéknak köszönhetően gyakorlatilag két teljes éven át, a Cross Road válogatás megjelenéséig folyamatosan tartott a lendület. Tico Torres: „Ha valaki négy év szünet után tér vissza a zenei életbe egy újabb lemezzel, magától értetődően nem játszhatja ugyanazt, amit régen. A Keep The Faith hamisítatlan Bon Jovi album volt, de mégsem hasonlított a Slippery When Wetre vagy a New Jerseyre. Így utólag úgy érzem, akár hatalmasat is bukhattunk volna vele, mert volt rajta jópár olyan megoldás, ami elég furcsán hatott tőlünk, de végül szerencsére nem így történt." Valóban nem: a Keep The Faith-et ekkoriban gyakorlatilag nem lehetett megkerülni, akárhová is ment az ember. Személyes emlékeim szerint a Guns N' Roses két Use Your Illusion albuma, a Metallica fekete lemeze és az Aerosmith Get A Gripje mellett gyakorlatilag ez volt az a lemez, amiből voltaképpen minden háztartásban akadt egy példány ezekben az években (a korszellemnek megfelelően elsősorban persze nem eredetiben, hanem inkább másolt kazettán, a tokban újságból kivágott Bon Jovi fotóval, netán annak fénymásolatával).

A Cross Road megjelenésével párhuzamosan Alec John Such basszusgitáros elhagyta a fedélzetet, a zenekar csillaga azonban az Always ballada sikere révén még magasabbra szökött (a maxiból majdnem 5 milliót, a válogatásból 18 milliót vettek meg). Az 1995 nyarán kiadott These Days album megjelenésekor már senki előtt sem lehetett kérdés, hogy a Bon Jovi az új közegben is a világ egyik legnagyobb rockzenekara tudott maradni. Utóbbi lemez az én ízlésemnek már túlságosan is líraira sikeredett, ha azonban csak a dalok színvonalát nézzük, szerintem is ez volt a csapat utolsó – ha fogalmazhatok ilyen hülyén – művészileg igazán ihletett produkciója. Az öt stúdióalbumból, amit azóta csináltak, összességében talán egy erőset tudnék összerakni, amint azonban arról Bécsben megbizonyosodtam, élőben továbbra is elképesztően jók, lelkesek és fűti őket a tűz.

A Keep The Faith mai füllel hallgatva egyáltalán nem lóg ki a Bon Jovi lemezek sorából: benne van minden, amitől ez a zenekar a '80-as években olyannyira népszerűvé vált, még ha az érzésvilág már egy új korszakot is jelölt. Hiába utálom azt mondani valamire, hogy érettebb, intelligensebb a korábbiaknál, itt még akkor is valóban értelmet kapnak ezek a kifejezések, ha a rock/metal tábor igen jelentős hányada soha nem volt képes elfogadni ezt a lemezt. Azóta azonban eltelt majdnem húsz év – ezt még leírni is brutális! –, vagyis lehet, hogy megéri ismét megpróbálkozni vele. Az első két lemez hangulatilag verhetetlen, a Slipperyvel és a New Jersey-vel a mindenki által kívülről fújt slágerek miatt nehéz konkurálni, pusztán zeneileg azonban nálam egyértelműen ez Jonék legjobb, legerősebb és legizgalmasabb munkája.

 

Hozzászólások 

 
+1 #6 Nora 2011-08-17 00:32
Korrekt cikk:)

Szerintem viszont alkottak jó számokat a KFT után is és ha a dalszovegeket nézem, akkor egyértelműen érési folyamat figyelhető meg.
Nekem az egyik kedvenc albumon a Have a nice day az újak közül és nem hasonlitgatom a New Jerseyhez - mindkettő egészen más, de mindkettőben benne van az, amitől jovi a jovi:)
Idézet
 
 
+5 #5 kamikaze 2011-08-09 09:40
Évek óta nem hallgatok Bon Jovi-t, de most a zseniális koncertbeszámol ó és ez az ismertető hatására talán újra előveszem a Keep-et, ami nekem anno a banda utolsó jó albuma volt. (A legjobb nálam magasan a New Jersey). Szigorúbb vagyok velük szemben, ezért az ezt követő lemezeit már nem kedvelem, bár egy-két jó szám még valóban volt a These Days-en is. Az utolsó nagy dobásuk számomra az Always, ezt a Bed Of Roses-al együtt gyakran játszottuk akkoriban egy rock-kocsmában, ezekre jöttek ugyanis be főleg a csajok, egyszerűen nem lehetett kihagyni. Mellettük valóban a Guns, Metallica, Mötley, AC/DC, Twisted, Kiss, Skid Row és a Get a Grip volt a sláger, magyarok közül a Sex Action és a Tankcsapda Legjobb méregje vitte a pálmát. Mindkét Jovi-ról szóló írás kiváló, gratula.
Idézet
 
 
+4 #4 Cseper 2011-08-05 08:27
Ismét gratula, remek cikk, kedvelem, hogy kerülöd a túlzásokat.

Sajnos azzal is egyet kell értenem, hogy az utóbbi albumok számaiból talán egy igazán jó lemezt lehetne összerakni.
Híresztelések szerint Jon és Richie is önálló lemezt tervez, különösen utóbbiét várom érdeklődéssel.
Idézet
 
 
+7 #3 Joel Simoni 2011-08-03 18:58
Jó néhány évbe telt mire megbarátkoztam ezzel a lemezzel, anno tényleg sokan lehúzták, meg persze Jon új séróját is sokan "sérelmezték" :), de nálam is klasszikus lett idővel az album. A These Days az utolsó jó lemezük, onnantól valahogy már nem az igazi számomra.

Érdekes, hogy Szűcs Elek Jánosról azóta nem sokat lehetett hallani, egy régi Hammer interjú volt talán '94-'95 körül, aztán eltűnt.

Egyébként gratula a cikkhez, és a koncertbeszámol óhoz is, nagyon jó volt olvasni mindkettőt!
Idézet
 
 
+4 #2 Draveczki-Ury Ádám 2011-08-03 15:29
Ez valóban így volt, de akkoriban elég ízlésesen menedzselték le a dolgot, egyik fél sem anyázta a másikat.
Idézet
 
 
+7 #1 nemezamaz 2011-08-03 15:13
Annyit hozzátennék, hogy alec nem elhagyta a bandát, hanem kirúgták mint macskát ürülni, az alkoholproblémá i miatt, ugyanis már nem csak próbákon hanem koncerteken is össze-vissza játszott. Utána évekig nem beszéltek vele, rossz is volt a lelkiismeretük miatta, de nem kallódott el, chopper boltot nyitott new yorkban asszem. Aztán most már jóban vannak megint. csók.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.