Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metallica: Ride The Lightning

Ha a Metallica csúcslemezéről esik szó, általában mindenki más véleményen van, ami a zenekar hatalmas és ehhez mérten sokszínű rajongótáborát tekintve egyáltalán nem csoda. A korai – értsd: első négy lemezes – korszakot illetően úgy vettem észre, általában a Master Of Puppets szokott a közös nevező lenni, én azonban a magam részéről mindig is a Ride The Lightningra szavaztam, ha csak egy albumukat lehetett megjelölni. Nyilván nálam sem utcahosszal vezet az 1986-ossal szemben – ha mondjuk ezt 100-nak tartom, akkor a Mastert is legalább 99-nek –, ám a mai napig is úgy látom: a Metallica erre az anyagra érett össze igazán a másként jó, ösztönös és nyers Kill 'Em All debüt után. A Masteren tovább haladtak ezen a vonalon, abszolút méltó utódot készítettek a Ride-hoz, az 1984-es mesterművet azonban még így sem sikerült felülmúlniuk vele.

megjelenés:
1984. július 27.

kiadó:
Megaforce / Music For Nations / Vertigo
producer: Metallica & Flemming Rasmussen

zenészek:
James Hetfield - ének, gitár
Lars Ulrich - dobok
Cliff Burton - basszusgitár
Kirk Hammett - gitár

játékidő: 47:27

1. Fight Fire With Fire
2. Ride The Lightning
3. For Whom The Bell Tolls
4. Fade To Black
5. Trapped Under Ice
6. Escape
7. Creeping Death
8. The Call Of Ktulu

Szerinted hány pont?
( 142 Szavazat )

1984-re az amerikai undergroundban – nagyrészt a Kill 'Em All sikerének és húzóerejének köszönhetően – felpörögni látszott az a minden korábbinál vadabb, gyorsabb és féktelenebb stílusirányzat, amely a thrash nevet kapta az istentelenségben. 1983 decemberében kiadta bemutatkozó albumát a Slayer és az Anthrax, keleten beindult az Overkill, a kaliforniai klubokban már jól futott az Exodus, a Testament elődjének számító Legacy és a Dark Angel, és már szárnyait bontogatta a Megadeth is. Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy a thrash a teljes amerikai metaltérképet átrajzolja majd, James Hetfieldék pedig a javában zajló „ki tud gyorsabban riffelni" verseny közepette igen hamar rájöttek, hogy a hullám vezérhajójaként valami többet, valami mást kell mutatniuk a kollégáknál. Ebből fakadóan már a második lemezükön is más irányba léptek, mint a pályatársak többsége. Meggyőződésem, hogy mindez tudatos lépés volt – és a lehető legjobb eredményre vezetett.

A Metallica először a Venom nyitóbandájaként turnézott Európában, ahol estéről estére alaposan megnehezítették az ekkoriban már karrierjének leszállóágába lépett főbanda dolgát, a második nagylemez felvételei pedig nem sokkal ezután Dániában indultak meg Flemming Rasmussen producer irányítása alatt, 1984 elején. „Azután kerestek meg, hogy hallották a Rainbow Difficult To Cure lemezét", emlékezett vissza később a producer. „Nagyon tetszett nekik a hangzás, amit ott létrehoztam, ezért szerettek volna velem dolgozni. Egészen addig nem is hallottam a bandát, amíg komolyan le nem ültünk tárgyalni. Lejátszották nekem a Kill 'Em Allt, hogy kielemezzük az ottani hangzást. Őszintén szólva a megszólalás és a hangszeres játék egyáltalán nem döntött le a lábamról, az albumból áradó energiát azonban elsöprőnek találtam. Olyannyira dinamikusak voltak, hogy az egyszerűen elhomályosította a hiányosságokat." A zenekar a visszaemlékezések szerint nagyon is határozott elképzelésekkel érkezett a stúdióba: nemcsak túl akarták szárnyalni a bemutatkozást, de egyúttal újat is szerettek volna mutatni.

A Kill 'Em All-on az agresszión, a féktelenségen volt a hangsúly, bár bizonyos elemek már ott is messze túlmutattak a Motörhead, a Venom és a Discharge nyomdokain haladó vágtázásnál. Az időközben megszületett dalokban már bizonyos új törekvések is kiteljesedhettek. Hetfield: „Ha megterveznek egy hangzást, abból hiányzik a szív. A természetes dolgok az igaziak, nekünk pedig a természetünkből fakadt a gyors és agresszív muzsika. Los Angelesben nőttünk fel, ahol csakis úgymond szép rockzene szólt a rádiókban, amit tiszta szívünkből utáltunk, és azt akartuk, hogy ezt mások is megtudják. Óriási hatással voltak ránk a brit heavy metal új hullámának bandái, elsősorban a Diamond Head, amely teljesen egyedi hangzású csapat volt. Nem hagyományos dalszerkezetekben gondolkodtak, nem ebben a verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén dologban, hanem telerakták a nótáikat váratlan kiállásokkal, és a legfurcsább helyeken teljesen eszement riffekkel hozakodtak elő. Korábban még csak hasonlót sem hallottam. Elindultál valahol a nótájukkal, és a végén egy egészen más helyen értél földet. Ugyanez fokozottan igaz volt a Mercyful Fate-re, akiktől szintén rengeteget tanultunk. Ők is teljesen egyéni módon közelítettek a zenéhez. Mondjuk a nóta elején elnyomtak egy iszonyatosan gyilkos riffet, és aztán soha többet nem hozták elő újra. Csak vártad és vártad, hogy mikor jön vissza az a jó kis téma, de soha nem jött. Elsősorban tőlük tanultuk meg, hogy egy szám nemcsak néhány témából állhat, hanem rengetegből is. Olyan, látszólag nem összefüggő témákból, amelyek akár önállóan is megállnák a helyüket. Egy Mercyful Fate nótából minimum négy-öt óriási hagyományos dalt lehetett volna összerakni. Olyan produktívak voltak, hogy az valami félelmetes, sosem spóroltak a riffekkel. A Metallica saját hangzása viszonylag hamar kialakult, de elméleti síkon még hosszú évekig érezni lehetett a lemezeinken a Mercyful Fate hatását. A megközelítésünk gyökerei egyértelműen hozzájuk vezettek vissza."

A dalok hosszabb, komplexebb jellegét tehát bevallottan a Diamond Head és a Lars földijeinek számító Mercyful Fate hatásának tudhatjuk be, ám egyesek szerint a lassabb, súlyosabb megközelítés is nagyon tudatos döntések hatására érlelődött meg, és óriási szerepe volt benne Hetfield egyik kedvenc bandájának, a Trouble-nak. Eric Wagnerék ugyan csak 1984-ben adták ki első lemezüket, ám a chicagói doomsterek később több interjúban is elejtették: közvetlenül mielőtt elrepültek volna Koppenhágába felvenni a Ride-ot, James Hetfield és Kirk Hammett egy kaliforniai Trouble koncert után igen hosszú időt töltöttek a színpadon a Trouble gitárbeállításainak tanulmányozásával. Mindez persze ennyi idő távlatából akkor is halálosan lényegtelen, ha igaz. A lényeg annyi, hogy a készülő dalok olyan zeneiséget vonultattak fel, amilyenről az ekkortájt startoló thrash zenekarok még nem igazán tettek tanúbizonyságot, és ennek fő oka Cliff Burton személyében keresendő. A basszer a Kill 'Em All dalok többségének megszületésekor még nem volt a banda tagja, itt azonban már a Metallica zenei fókuszpontjában állt, és a nyolc nótából hatban társszerzőként szerepelt.

A Ride The Lightning 1984. július 27-én jelent meg, szinte napra pontosan egy évvel a Kill 'Em All után. Már eleve az elődjénél vastagabb és sűrűbb hangzás is sokakat meglepett, az azonban még inkább, hogy nem még gyorsabb és kegyetlenebb, hanem változatosabb és összefogottabb anyagot tartalmazott. Mindez természetesen nem azt jelentette, hogy szakítottak volna a gyökereikkel: az akusztikus bevezetőből kibontakozó Fight Fire With Fire nyitás például helyből minden idők legbrutálisabb és leggyorsabb Metallica dala, de ugyanígy a darálós riffre épülő Trapped Under Ice vagy a letaglózó erejű, döngölős középrészű Creeping Death is vérbeli thrash szerzemények. A másik oldalt képviselő címadó szám, a középtempósan menetelő, kíméletlen For Whom The Bell Tolls és a döngölős, de refréncentrikus Escape azonban éppen lassabb alapjaik miatt hordoztak kíméletlen súlyt.

A Ride The Lightning két legmeglepőbb és legelőremutatóbb felvétele azonban nem ezek közül került ki. A Fade To Blackben a zenekar sokak óriási meglepetésére nem riadt vissza attól, hogy klasszikus értelemben vett lírai elemekkel kísérletezzen: a thrash műfaj első power balladája finom, akusztikus verzéivel, félelmetes erővel berobbanó refrénjével azonnal iskolát teremtett. A Burton morgó basszusfutamaira épülő hosszú instrumentális téma, a The Call Of Ktulu a maga meglepő húzásaival szintén egyértelműen megmutatta, hogy a Metallica nem fog leragadni egy bizonyos hangzásnál, és nem félnek kipróbálni új dolgokat. Burton egyébként az egész anyagot beragyogja: játéka tényleg kivételes és minden pillanatban megkerülhetetlen. Stílusának formabontó jellegére mi sem jelent egyértelműbb bizonyítékot, minthogy sokan a mai napig nincsenek tisztában vele: a For Whom The Bell Tolls elején azokat a bizonyos jellegzetes díszítéseket az ő Rickenbackere hozza, nem pedig a szólógitár...

A lemezanyag bizonyos részei egyébként már korábban összeálltak. A Trapped Under Ice és a Creeping Death alapjait Hammett eredetileg még az Exodus számára írta, a címadó dal és a The Call Of Ktulu pedig még olyan ötleteket is felhasznált, amiket annak idején Dave Mustaine hozott, bár ő maga természetesen azt állította, szinte mindegyik dalban benne volt a keze. A banda egyébként szintén tudatosan igyekezett mindent megtenni harsány ex-kollégájuk ellensúlyozására, aminek hallható eredménye is volt. Kirk: „Bármennyire is szeretné Dave mindenkivel azt elhitetni, hogy lemásoltam a szólóit, mindez nem igaz. A Kill 'Em All felvételei előtt valóban kevés idő állt a rendelkezésemre, hogy megírjam a kész nóták új szólóit a lemezre, de mivel teljesen más stílusban játszunk, még ezalatt is jelentős és alapvető változtatásokat eszközöltem. Én a jól megszerkesztett, alaposan felépített szólók híve vagyok, és nem szeretek úgy maszturbálni a gitáron, mint ő, aki rendszerint ezer hangot zsúfol bele a szólóiba. Amikor a többiek először meghallották, miket találtam ki a Creeping Death-hez és a címadó dalhoz, egyből megjegyezték, hogy teljesen más aspektusból közelítettem a munkához, mint amihez előzőleg hozzászoktak. Dave mindig gyorsan pengetett, én viszont dallamosan játszom, olyan részekből állítom össze a szólóimat, hogy azok a lehető legfogósabbak legyenek."

A Metallica nemcsak zeneileg ért el új szintekre a Ride The Lightninggal: a lemez gyorsan felkerült a Billboard 200-as listájára, és majdnem egy évig ott is maradt, méghozzá mindenféle rádiós támogatás nélkül. Amerikában ekkor már hódított az MTV is, ostromolták is őket miatta rendesen, ám a banda nem volt hajlandó klipet forgatni, mondván, az ellentétes az elveikkel. Az album olyan komoly hullámokat vert a szakmában, hogy a banda egyik 1984-es szeptemberi koncertjére már az Elektra kiadó A&R főnöke, Michael Alago, illetve a Q-Prime Management egyik főnöke, Cliff Burnstein is letévedtek. Mindkettejüket letaglózta, amit tapasztaltak, így a csapat hamarosan aláírt a két élvonalbeli céghez. Innentől fogva nem lehetett kérdés, hogy csakis rajtuk múlik, meddig juthatnak el.

A zenekar hamarosan lefolytatta első európai headliner-turnéját a brit Tank vendégeskedésével: az átlagos nézőszám ezer fő felett volt, innentől kezdve mindenkinek számolnia kellett a metal színtér új üstökösével. Amerikának már nagy cimboráik, az Armored Saint társaságában futottak neki (ugyebár innen akarták eleinte elszipkázni John Bush énekest, aki a '90-es években aztán az Anthrax torka lett), amikor pedig meghívást kaptak az 1985-ös doningtoni Monsters Of Rock fesztiválra, már egyértelmű volt: a Metallica megkerülhetetlen tényezővé vált. A lemez körülbelül egy év leforgása alatt mintegy félmillió példányban kelt el világszerte – mára természetesen ennél jóval több talált gazdára, csak az Egyesült Államokban több mint 5 milliót adtak el belőle.

A Ride The Lightning erejéről tulajdonképpen mindent elárul, hogy a ritkán játszott Trapped Under Ice, a méltatlanul mellőzött Escape és a nem kifejezett koncerttéma The Call Of Ktulu kivételével ezek a dalok a mai napig a csapat koncertjeinek nélkülözhetetlen részét jelentik. Zseniálisan megformált riffek, szikrázó szólók, tökéletesen megírt dalok gyűjteménye ez az anyag, amiből elsöprő energia és csillapíthatatlan éhség árad, vészterhes, sötét hangulata pedig úgyszintén utánozhatatlan. Csak ismételni tudom magam: számomra egyértelműen ez a Metallica csúcsalkotása, amely egyben a metal műfaj egyik bevehetetlen hegycsúcsát is jelenti.

 

Hozzászólások 

 
#11 Gyuszi 2019-07-15 00:01
A Creeping Death-től a mai napig bedurran a cerkám, na az maga a tökély, ha nagybetűs Metalról beszélünk. Szuper alapriff, sodró lüktetés és az aranymetszésnél az epic "Die!" kórus minden idők egyik leghátborzongat óbb riffjével a háttérben...
Idézet
 
 
+4 #10 pelu 2017-04-14 11:57
Eszméletlen album! Nagyon bejön, h a Masterhez képest még nyers a hangzása, de zeneileg mégsincs elmaradva tőle. Azt meg nehéz felfogni, ahogy hangulatilag még überelni tudnak egy For Whom The Bells-t a Fade To Black-kel!
Idézet
 
 
+5 #9 Dead again 2016-07-27 15:07
Nálam is Ride > Master. 10/10.
Idézet
 
 
+14 #8 Edward_Richtofen 2013-10-03 16:24
Herczeg88, a szavaiddal, és a kritikával is teljesen egyetértek, számomra is ez a Metallica legjobb lemeze. Tökéletes minden szempontból, hibátlan arányban osztották le a dalokat, a Fade to Black a 3 korai lírájuk közül a legszenvedélyes ebb, ezzel szembeállítva pedig a csapat legszikárabb, legkeményebb oldala (Fight Fire, Trapped) is abszolút adott. Igazából az első négy lemez mindegyikét szeretem, de ez az egyetlen, ahol ha visszakérdeznén ek, hogy ugyan van-e benne olyan, amit nem kedvelek, akkor egyből rávágnám, hogy nincs. Viszonyítva adott tényezőket: Lehet, pl. a Master komplexebb és érettebb ,de ettől számomra pont, hogy nem jobb, a Ride tökéletes fúziója a Kill nyers vágtájának, és a Master/Justice technikás, átgondolt formulájának, ami együtt egyszerűen kivédhetetlen. Az Orion önmagában tényleg jobb a Ktulu-nál, de az a dal ott, a Ride végén annyira betalál a lemez egészéhez tökéletesen passzoló hangulatával, ami az Orion progos, misztikus ízvilágával talán ennyire nem. Talán túlzás és indokolatlanság is ennyire belemélyedni, hogy ezek közül az óriás klasszikusok közül melyik a jobb, de ma ismét előszedtem a Rideot, és egyszerűen végig azon gondolkodtam ,hogy miért tetszik jobban, mint a szintén zseniális Master, vagy épp a Justice. Ezentúl persze vannak még szubjektívebb dolgok is, pl. a Creeping szólója talán a Onet leszámítva Hammett legjobbja, amit valaha felpengetett lemezre, a For Whom intrója meg az egyik legfogósabb téma, amit metalban valaha basszusgitáron játszottak. Cliff egyértelműen a lemez titkos fegyvere, szintén egy olyan elem, ami a Masteren nekem nem jön át ennyire egységesen. Persze, ott az Orion nettó zsenije pl., de itt, ahogy a kritika is írja: "Burton egyébként az egész anyagot beragyogja: játéka tényleg kivételes és minden pillanatban megkerülhetetle n." Szóval összegezve, sokszázadjára is megérte újra elővenni ezt a lemezt.
Idézet
 
 
+18 #7 Herczeg88 2013-07-09 10:30
Nekem egyértelműen a kedvenc Metallica lemezem, a legjobb lemez amit valaha kiadott a csapat. Szinte még most sem hiszem el, hogy találtam egy kritikát ahol, a Ride the Lightning-et mondák a legjobbnak annyira ritka az ilyen, úgyhogy kimondhatatlanu l örülök ennek a kritikának, minden szavával egyetértek, az egész lemeznek a lényegét, a formabontó lényegét, tökéletesen leírja, hogy miért is korszakalkotó ez a lemez. Igenis jobb a Masternál, fogósabbak a dalok, a riffek, az intrókról nem is beszélve, ez utóbbik a mai napig egyet jelentenek nekem a Metallica-val, legyen a Fight Fire with Fire, a címadó dal, vagy a From Whom the Bell Tollls. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy itt látszik leginkább Cliff keze nyoma ahogy a kritika is írja. Plusz nagyon eltalálták a hangulatát is amit a kritika tökéletesen meg is fogalmaz: „vészterhes, sötét hangulata".
Ahogyan azt is, hogy ennél az albumnál születtek meg az első mérföldkövek, legyen szó akár az első líráról, vagy az első teljes értékű instrumentális nótáról. Számomra a Master már csak ezt a megkezdett ösvényt járja tovább, azt persze nem tagadom, hogy komplexebb lett, főleg az előtérbe helyezett dob miatt, tördelősebb lett, de nekem jobbnak nem jobb, a Ride az ami mindezt egyáltalán elindította. Akárki akármit mond szerintem méltatlanul van elhanyagolva a Ride a Master mögött, hol a Justice-t mondják még a legjobbnak, hol a Fekete albumot, ahogy én látom ezekhez képest a Ride-ot kevesebben, de persze azért szerencsére neki is van egy masszív rajongótábora.
Mégegyszer le a kalappal a kritika előtt, ez igen, jó tudni, hogy vannak még Ride rajongók. :)
Idézet
 
 
+13 #6 GTJV82 2013-04-02 22:29
10/10-es klasszikus! Nekem az tűnt még fel, hogy mindösszesen 1 évvel a Kill 'Em All után milyen nagyot fejlődött Hetfield hangja is. És hát a zene.. megunhatatlan.
Idézet
 
 
+21 #5 Soo85 2012-11-03 12:41
A Ride The Lightning olyan alap helyből, mint a Kill 'Em All nekifutásból!
Eszembe se jutna a Master-t kóstolgatni, de nekem a Ride pont azért a "vészterhes, sötét hangulatért" tetszett jobban!
A Sanitarium és a One zseniális számok, de szerintem a Fade to Black-hoz nem érnek fel! Szerintem több hangulatot tudtak belecsempészni! Sötét, komor szerzemény amely, -ha érzékeny vagy a Metal muzsikára- egyből megfog! Itt nem lehet már szarral gurigázni! A Black Album-ról valahol azt írták hogy -Nem lehet rá ilyeneket mondani hogy alap meg klasszikus, legalábbis nincs értelme, a Fekete Lemez VAN!- Szerintem ez a lemez is ilyen! A hatása felmérhetetlen, felbecsülhetetl en! Ja! És egy kurva jó hallgatni való! Alap! :)
Idézet
 
 
+9 #4 AntiCimex 2011-10-01 12:27
Masterpiece!!!! !!!!!!!!!!!!!!! !!!!!!!
Idézet
 
 
+8 #3 Draveczki-Ury Ádám 2011-09-29 07:50
Jaj! :) A nyugat javítva keletre! :)
Idézet
 
 
+13 #2 Don D 2011-09-28 13:37
Nagyszerű kis írás! Elég nagy Metallica mindenevő vagyok, de így is kaptam új infokat és ez örömteli. Még ha nem is értek vele egyet, de általában és most is (tényleg) tetszenek az ilyen határozott megdönthetetlen nek tűnő állítások, hogy:"az akusztikus bevezetőből kibontakozó Fight Fire With Fire nyitás például helyből minden idők legbrutálisabb és leggyorsabb Metallica dala,..." Minden tiszteletem kijár az ilyen határozott véleményeknek!
Kicsi hiba:"nyugaton beindult az Overkill,"
Idézet
 
 
+22 #1 kamikaze 2011-09-27 15:43
Szerintem is ez a banda legjobb lemeze. A definitív album, ha ennek a jelzőnek egyáltalán van még valami értelme velük kapcsolatban a sok irányváltás miatt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.