Shock!

március 26.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metallica, Machine Head, The Sword - Bécs, 2009. május 14.

Nagy szerencse, hogy amikor elkezdték árusítani a jegyeket erre a koncertre, még élénken éltek bennem az AC/DC-s tapasztalatok, és valóban: aki nem lépett azonnal, itt is lemaradt a jóról. A bécsi Stadhalle körülbelül feleakkora, mint amilyen méretű helyeken a Metallica játszani szokott, így gyorsan rá kellett startolni a belépőkre, amik aztán nem egészen egy nap leforgása alatt el is fogytak.

időpont:
2009. május 14.
helyszín:
Bécs, Stadthalle
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )
Nem kifejezés, hogy örültem a szerencsének, mint majom a farkának, a Death Magnetic lemeznek köszönhetően ugyanis évek hosszas kihagyását követően ismét Metallica rajongóvá avanzsáltam, ráadásul ehhez hasonló fedett arénás, pláne körszínpados turnét emberemlékezet óta nem csináltak Európában.

Az austini The Sword számára nagy lehetőség, hogy Lars Ulrichék már másodjára vitték el őket turnézni, ám önmagában a Metallica segítő keze sem érne sokat, ha nem lennének jók. De szerencsére azok, még ha a visszhangos, torz és kásás hangzás nem is állt az oldalukon ezen az estén. Habár a koncert előtt nem hallottam két eddigi albumukat, nagyjából tudtam, mire számíthatok, és mindez be is jött: a négyes nagy vehemenciával, lelkesen nyomult, erősen doomos heavy metaljuk – vagy heavy metalos doomjuk, ahogy tetszik – pedig még a rossz megszólalás ellenére is ütős volt. Az persze nemcsak a fejükön látszik, hogy fiatalok még. J.D. Cronise énekes/gitáros például abszolút nem használta ki a speciális színpad adta extra helyváltoztatási lehetőségeket, a közönséggel folytatott kommunikáció mennyisége pedig úgyszólván a nullával volt egyenlő, de a csapat így is meggyőzőnek tűnt. A súlyos riffeket, régisulis metal szólókat és feelinges jammelős betéteket rejtő dalok ereje még a rossz megszólalás ellenére is lejött a deszkákról, J.D. kissé szétcsapott, elszállós énekstílusa pedig azok számára is rokonszenvessé teheti a The Swordot, akik számára a zenében túl sok a tradicionálisan fémes elem. Összességében a látottak alapján ebből a bandából még akármi lehet, érdemes lesz rájuk odafigyelni.

A Machine Headnek leginkább amolyan tét nélküli jutalomjáték ez a kör, hiszen az utolsó két lemezzel magasabbra kerültek, mint valaha, és ahogy a ’94-es fazonját szinte teljes egészében megidéző, lóhajú-nagyszakállú Robb Flynn is utalt rá, most csupán jól akarják érezni magukat egy kicsit. Ez láthatóan össze is jött, de ez az este sajnos nem az övéké volt. Az oaklandi négyes a világ legolajozottabb metal gőzhengerei közé tartozik, a megszokott dinamikával és precizitással hozták magukat a rendelkezésükre álló háromnegyed órában, a rövid program összeállítása is hibátlan volt, de ilyen színvonalú koncerthelyszínen ennyire rossz megszólalást szerintem soha életemben nem hallottam még. A The Swordnál mindez nem volt végzetes probléma, a Machine Head zenéje azonban sűrűbb annál, hogy így is maradéktalanul érvényesüljön: a gitárokból végig csak valami pincemélyen rezonáló, meghatározhatatlan, visszhangos kása hallatszott, Adam Duce basszusgitárjából pedig még ennyi sem… Robb és Phil Demmel briliáns összjátéka, a fineszes riffek és váltások így gyakorlatilag teljes egészében a pocsék sound martalékává váltak, a Clenching The Fists Of Dissent és az Imperium kíméletlen betonozásaitól az Aesthetics Of Hate témahajigálós középrészén át egészen a záró Davidian zúzásáig. Talán még a Halo lényege jött át valamennyire az értelmezhetetlen, torz hangmasszán, de a legkomolyabb beindulást egyértelműen a Hallowed Be Thy Name gépfejesített verziója okozta. Az eltérő hangolás miatt persze érdekesen és szokatlanul szólalt meg a nóta, Robb viszont minden túlzás nélkül baromi jól énekelte – ezt a hangját nem is hallottam még –, Dave McClain pedig olyanokat dobolt benne össze, hogy csak úgy lestem ki a fejemből. A Goofy kutyát idéző alkatú és tartású figura egyébként is a banda egyik legnagyobb erőssége. Végig lélegzetelállítóan játszott, még a metal dobosok abszolút elitjében is csak kevés párja akad.

Machine Head setlist:

Clenching The Fists Of Dissent
Imperium
Aesthetics Of Hate
Hallowed Be Thy Name
Halo
Davidian

A texasi srácokkal ellentétben a Machine Headből persze üvöltött a harcedzett veteránok rutinja, nemcsak bemozogták a színpad minden zugát, de Robb is alaposan felkorbácsolta a hangulatot. Különösebben nehéz dolga szerencsére nem is volt, hiszen a koncertre alapvetően csak a mindenféle embert rejtő ’tallica tábor korán ébredő, fanatikusabb és metalosabb hányada jutott be, így nem az a hideg közöny fogadta őket, ami Hetfieldék előzenekarait általában szokta. A megjelentek számára láthatóan nem volt ismeretlen a csapat, kaptak éljenzést, ovációt és mesínfákinhed kórust is rendesen, de ha valaki netán mégis most szembesült velük először, az e fellépés alapján aligha rohant másnap beszerezni a komplett diszkográfiát. A zenekar ereje és fölényes tudása minden körülmények között egyértelmű, a bekapcsolt belső magnó révén többé-kevésbé tudtam is élvezni a bulit, de jóllakni ilyen sounddal semmiképpen sem lehetett velük. Majd a Hegyalján, ahol remélhetőleg az állat kapucnis pulcsikat sem 75 euróért vesztegetik majd…

A megszokott Morricone intro után a That Was Just Your Life-fal berobbanó Metallica hangzása az első dal alatt sajnos hasonlóan rossz volt, mint az előzenekaroké, James Hetfield gitárjából gyakorlatilag semmit sem lehetett hallani, de a szinte tök sötétben elnyomott, impozáns lézershow-val kísért dal legvégére végre összeállni látszott a kép, és mire – már felgyújtott fények mellett – a négyes végigrongyolt a The End Of The Line-on, teljesen élvezhetővé vált minden. A látvány szimpla volt, ám igen meggyőző: a körszínpad fölé négy kisteherautónyi méretű, fémkoporsót formázó reflektortartót lógattak be combnyi vastagságú láncokon – ezekből további kettő-kettő lógott a nézőtér felett is –, amiket aztán hol lejjebb, hol feljebb engedtek. Középen állt Lars Ulrich cucca, a hátranyalt hajú, egyre durvábban kitetovált Hetfield, Kirk Hammett és Robert Trujillo pedig szünet nélkül mászkáltak fel-alá a számos mikrofonállvány között. Komolyan, teljesen olyan volt az egész, mint a klasszikus régi videókon… Nyilván az összes akciót még a lelátókról sem feltétlenül lehet látni ilyenkor, de ennek ellenére lentről, a színpadtól úgy 8-10 méterre sem támadt hiányérzetem, mert figyeltek arra, hogy mindig legyen valaki az egyes fertályokon.

A két évvel ezelőtti szintén gyilkos bécsi buli tapasztalatainak fényében egy percig sem lepett meg, mennyire feszesen és fénykorukat idézően nyomultak: a fő izgalmat ezúttal leginkább az jelentette, vajon miket húznak majd elő, hiszen az egész turnén össze-vissza variáltak a programon, itt-ott egészen megdöbbentő kuriózumokat is előszedve. A két gyilkos friss nóta után itt a menetrendszerű Harvester Of Sorrow és a kevésbé nyilvánvaló Of Wolf And Man következtek, majd a hatalmas, néhol színesített, zöld, kék és fehér tüzekkel kísért One. Nem kell külön magyarázni, mit okozott ez a hármas a nézőtéren… Persze a Death Magnetic dalainak fogadtatására sem lehetett panasz, az egyik favorit Broken, Beat And Scarred szövegét ugyanígy végig teli torokból üvöltötték a megjelentek, ami ékesen igazolta, hogy a tavalyi album – zajos keverés ide vagy oda – tényleg sokak szerint jelenti új korszak kezdetét a zenekarnál. Az a kyussos porszívó-riff bizony itt is gyilkolt, és a jellegzetes mozgásával a látványt is nagyon felturbozó Robert is roppant ízes futamokat pengetett a háttérben. Továbbra is úgy gondolom, hogy a Cyanide-ból simán ki lehetne vágni két percet, de élőben ez is ütős volt, bár az igazi energiák azért mégis a Sad But True doomos témái alatt szabadultak fel a nézőtéren. A fekete album legsúlyosabb nótáját mindenki vállvetve ordította a látványosan makkegészséges és derűs Jamesszel.

Nem is csoda, hogy ezután kis pihi következett a rinyáló rocksztárok balladájával, a Turn The Page-dzsel. Kedvelem ezt a dalt, jól is áll a bandának, de élőben nem működött annyira, mint annak idején a Garage Inc. lemezen. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy sokan sörbeszerzésre használták ki e perceket, bár kérdés, mennyi értelme volt ennek pont az egyik legzúzósabb új téma, a kegyetlen All Nightmare Long előtt, ami alatt szintén lehetetlen volt kibírni mozdulatlanul… Habár egyes koncertfelvételek alapján tartani lehetett attól, hogy James nem bírja majd torokkal ezt a nótát, az előzetes aggodalmak végül alaptalannak bizonyultak, igazi csúcspont volt. Hetfield hangja a koncert második felére egyébként érezhetően fáradni kezdett, de egy pillanatra sem ment át fárasztó gajdolásba, és szerencsére nem is próbálta meg túlénekelni önnön korlátait. A zenekar legkritikusabb pontja, Lars Ulrich persze ott kamuzott és egyszerűsített, ahol csak tudott, de mindez egyáltalán nem volt zavaró, sőt, néhol olyan művészien elegáns módon csalta el a kétlábdobos részek nem kis hányadát, hogy arra nem lehetett nem csettinteni: az ütemeknek nem egyszer közük nem volt a jól ismert dobtémákhoz, mégsem támadt hiányérzete az embernek. Emellett ő is beleadott apait-anyait, igazán nem lehetett rá panasz.

Metallica setlist:

That Was Just Your Life
The End Of The Line
Harvester Of Sorrow
Of Wolf And Man
One
Broken, Beat And Scarred
Cyanide
Sad But True
Turn The Page
All Nightmare Long
The Day That Never Comes
Master Of Puppets
Fight Fire With Fire
Nothing Else Matters
Enter Sandman
---
Jump In The Fire
Motorbreath
Seek & Destroy

Az általam kevésbé kedvelt The Day That Never Comes alatt ismét lehetett szusszanni egy kicsit. Itt különösen az erősen kihúzott szemű, de ettől eltekintve totálisan klasszikus formáját hozó Kirk alakított nagyot, és noha jobban örültem volna helyette a The Judas Kissnek, élőben azért ezzel a dallal sem volt gond. Az egész koncert legnagyobb őrjöngését eredményező Master Of Puppets hallatán úgyis rögtön mindenki elfelejtett minden mást, főleg, hogy utána még meg is fejelték minden idők legbrutálisabb Metallica nótájával, a Fight Fire With Fire-rel… Számomra ez volt a buli abszolút fénypontja, ha ezután végig elnyomják a St. Anger lemezt, akkor is megvettek volna, de azért jobban örültem, hogy mégis a Nothing Else Matters – Enter Sandman kettős következett. Ezeket otthon ma már be nem tenném magamtól az iszonyatos túljátszottság miatt, itt azonban nagyon is jól estek, főleg a Sandman danziges riffje gyalult kíméletlenül, akárcsak két évvel ezelőtt is. Az viszont igen kultikus húzás volt, hogy a két nagy sláger után a ráadást három Kill ’em All-os ősnóta képezte. A meglepetéskedvenc Jump In The Fire és a szintén nem túl gyakran előkapott Motorbreath után felkapcsolt lámpák mellett elnyomott Seek & Destroy már inkább csak amolyan fiesztás bónusz volt megaméretű fekete strandlabdákkal, ökörködéssel, tengelye körül pörgő Trujillóval és nagyokat vigyorgó Larsszal, aztán jött a hosszas oda-vissza ünneplés, pengető- és dobverőosztás, mikrofonhoz vándorlás és a többi szokásos záróakkord.

A Metallica a ’90-es évek második felében önszántából hagyta ott a trónját, mára azonban visszatért a józan eszük, és ismét ugyanolyan kirobbanthatatlanul ülnek pozíciójukban, mint azelőtt. Az évtizednyi tökölődést nyugodtan és remélhetőleg végérvényesen el lehet felejteni, a világ legnagyobb metal bandája ismét a régi. Nagyon bízom benne, hogy a következő körben már Budapest sem marad ki a szórásból, mert rettentően ránk férne egy ilyen koncert!

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.