Shock!

április 27.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metallica: Reload

1997 derekán már mind tudtuk, hogy a Metallica olyannyira várt, egy évvel korábbi visszatérése finoman szólva is ellentmondásos eredményekkel járt, és tisztában volt ezzel maga a zenekar is. Mivel a Load kiadása után elég gyorsan nyilvánvalóvá tették, hogy záros határidőn belül közzéteszik a megmaradt dalokat, valamivel addig is muszáj volt betömni a hőbörgő régi metallicások száját. Így miközben Lars Ulrich minden lehetséges fórumon az érett zeneszerzés szépségeiről, a Metallica metalból való kinövéséről, netán saját bankszámlája vastagságáról értekezett, a többiek sajátos lebegtetésbe kezdtek a sajtóban: több olyan nyilatkozat is elhagyta a szájukat, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy a megmaradt számokat más megközelítéssel fejezik be, és némileg visszakanyarodnak a riffelősebb, metalosabb vonalhoz. Egyes helyeken még olyan pletykák is terjengtek, hogy a csapat ismét a Ride The LightningMaster Of Puppets – ...And Justice For All mesterhármast producerelő Flemming Rasmussen segítségét veszi igénybe a félkész dalok befejezéséhez, mások pedig azt vélték tudni, hogy az album végül nem az eredetileg meglebegtetett Reload, hanem Unload címen lát majd napvilágot, ezzel is jelezve az eltérő törekvéseket.

megjelenés:
1997. november 18.

kiadó:
Mercury
producer: Bob Rock

zenészek:
James Hetfield - gitár, ének
Lars Ulrich - dobok
Kirk Hammett - gitár
Jason Newsted - basszusgitár

játékidő: 76:00

1. Fuel
2. The Memory Remains
3. Devil's Dance
4. The Unforgiven II
5. Better Than You
6. Slither
7. Carpe Diem Baby
8. Bad Seed
9. Where The Wild Things Are
10. Prince Charming
11. Low Man's Lyric
12. Attitude
13. Fixxxer

Szerinted hány pont?
( 111 Szavazat )

Ne menjünk bele abba, mennyire csinált volna bohócot magából a Metallica egy efféle hátraarccal – szerintem teljesen, hiszen 1996 júniusában felvállaltak valamit, amiből nem lehetett csak úgy simán kifarolni, akár megégették vele magukat, akár nem. Mindenesetre amikor 1997 novemberében, egy héttel a teljes lemez előtt megjelent a Reload első maxija, és rajta a The Memory Remains, egyből nyilvánvalóvá válhatott bárki számára, hogy szó sincs hátraarcról. És akármit is mondtak, valószínűleg soha, egyetlen pillanatig nem is fordult meg a fejükben hasonló, mert tényleg hittek a zenében. Lars Ulrich: „Nem arról van szó, hogy első körben kiadtuk a jó témákat, és megmaradtak azok, amiket nem éreztünk elég erősnek... Úgy gondolom, a Load és a Reload nótái szabadon cserélgethetők egymással, hiszen egybe is tartoznak. Tudom, hogy sokan azt gondolják: a Reloadra a maradék került fel, de nem ez a helyzet. Nekem is le kellett ülnöm, és meggyőznöm magamat arról, hogy írtam huszonhét egyformán jó dalt, de bárki elhiheti: ha a tizenhetediket nem éreztem volna elég erősnek, akkor kihajítjuk, és eszünkbe sem jut felvenni. De az első pillanattól fogva hittem ezekben a dalokban, ezért is dolgoztunk rajtuk olyan sokat. Az eddigi albumoknál mindig abbahagytuk a melót, ha összejött tizenkét jó nóta, itt viszont tudtuk, hogy mind a huszonhetet érdemes kidolgoznunk, mert mindegyik megütötte a szintet."

A zenei irányvonalban tehát nem fújtak visszavonulót, a külcsín tekintetében ugyanakkor igen alaposan lenyestek a Load túlkapásaiból. James Hetfield és Jason Newsted elképzelései ellenére a borító koncepciója megegyezett az előző kiadványéval – azzal a különbséggel, hogy Andres Serrano itt felhasznált alkotásán nem ondó, hanem vizelet elegyedett marhavérrel –, de a booklet fotóiról már eltűntek a tollboás, szőrmebundás, szolidan homoerotikus beütésű fotók, és pőre koncertfényképeket rendeltek a helyükre Anton Corbijntól. A csapat az interjúkban emellett azt is igyekezett hangsúlyozni, hogy a két album még egyívású volta ellenére sem teljesen ugyanolyan. Lars: „A Reload direktebb a Loadnál. Szerintem valamivel töményebb és súlyosabb ez a lemez, mint az előző volt, ráadásul sokkal egydimenziósabb anyag is. Itt nincsenek olyan szélsőségek, mint mondjuk a Mama Said volt legutóbb, nem kerültek fel a lemezre tízperces eposzok, és még James is visszavett a countryzásból. Inkább a hagyományosabb megközelítésű, direktebb, négy-öt perces nóták dominálnak. Mivel azonban a két lemez dalai azonos időben születtek, az alapokat egy időben vettük fel, törvényszerű, hogy hasonló a hangzás és az érzésvilág. Azt pedig nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy a Reload nem a hetedik lemezünk, hanem a hatodik album második része."

Nem maradék, hanem egyenértékű testvér, direktebb, súlyosabb, de hasonló – ezek a szövegek ebben az esetben bizony mai fejjel is a blabla szintjén maradnak. Lars szavai ellenére a Reload sok szempontból ugyanolyan bizarrnak hatott a maga idejében a Metallicától, mint másfél évvel korábban a Load, ám bejött a képbe egy nem éppen elhanyagolható különbség: a dalok színvonala. E tekintetben ugyanis a második rész egyértelműen gyengébb az elsőnél. Színtisztán emlékszem, hogy ugyan félve, de bizakodással telve vettem meg az albumot megjelenése szürke hétfőjén: a suliból lógtam ki egy óráról a legközelebbi CD boltba, hogy minél előbb meglegyen, és még annak ellenére is számoltam vissza a perceket a hazaérkezésig, hogy a Load körítése miatt alaposan megingott a hitem a Metallicában. Aztán otthon betettem a lejátszóba, és még a vegyes várakozások ellenére is hatalmasat csalódtam. Utána pedig megint, és megint, és megint. És amikor pár nappal később legnagyobb szemellenzős metallicás cimborám – aki még a hajhálós fotókat és Lars nyilatkozatait is körömszakadtáig védte a megelőző időszakban – láthatóan zavartan ugyan, de bevallotta, hogy neki sem tetszik a lemez, már tudtam: valami végérvényesen befejeződött, és a Metallica nimbusza tényleg soha nem lesz már olyan, mint korábban.

Azóta eltelt tizenöt hosszú év, Hetfieldék is átestek nem egy állati rázós sztorin, és később bebizonyosodott, hogy korántsem a Reload volt náluk a mélypont. Ha ettől eltekintek, akkor is az a '97-es lemezről a legfontosabb és legigazságosabb kijelentés, hogy mai fejjel messze nem tűnik annyira rossznak, mint a megjelenése idején. Félreértés ne essék, igazán jónak sem: inkább valahol a kettő közötti mezsgyén egyensúlyozgat, és hol belezuhan a szakadékba, hol kikecmereg onnan.

A Reload két legmetallicásabb témája egyértelműen a nyitó Fuel és a harmadikként szereplő Devil's Dance. Előbbi a maga pattogós tempójával korrekt nyitás, hellyel-közzel a mai napig tartja is magát a csapat koncertprogramjában (szinte egyedüliként a lemezről), de csodaszámba azért nem megy, a Loadot nyitó Ain't My Bitch szerintem sokkal erősebb indítás volt. A Devil's Dance szaggatott, zakatolós súlyosság, megközelítésében a Sad But True-ra hajaz, és ugyan annyira azért nem izmos, még így is jócskán kiemelkedik ebből a mezőnyből. Ezt a masszívabb irányt követi a fekete album utódjának számító Better Than You (ami ugyan Metallica-ízű, csak éppen elég közepes), a mocskosan riffelő Bad Seed (ami pár loados megnyilvánuláshoz hasonlóan legalább annyira C.O.C. vagy Trouble, mint Metallica, de ettől még tök jó), illetve a rockos rezgésű, de tömény megszólalásának köszönhetően gőzmozdonyként húzó Attitude is. Az album egyetlen gyorsabb témája pedig a Prince Charming címet viseli, és azon két-három dal közé tartozott annak idején, amivel egyből összehaverkodtam a Reloadról. A thrash gyökerekhez gyakorlatilag köze sincs, inkább rockosan tempós ez is, azonban állati hatásos, és Hetfield riffjei is nagyon ülnek benne.

Ez tehát a Reload metallicás oldala. Ami a többit illeti, máig nem értem, miként mondhatta annak idején Lars, hogy ezen az albumon nem szerepelnek bizarr kísérletek, amikor már a felvezető single-ben is Marianne Faithfull rararázta telibe a hallgatót. Mick Jagger egykori szeretőjének szerepeltetése akkor is érthetetlennek tűnt, és ma is annak tűnik: semmit sem ad hozzá a The Memory Remainshez, viszont rengeteget elvesz belőle. Pedig a szám egyébként egyáltalán nem lenne rossz: sabbathosan radírozó, füstös riffelése baromi hangulatos, és Hetfield kifakult sztárokról szóló szövege is telitalálat. Ulrich: „Jamesnek jutott eszébe, hogy jól működne a dalban egy női hang, és egyből elkezdtünk gondolkodni rajta, kinek van elég karizmatikus orgánuma mindehhez. Valami patinás hangot kerestünk, amin hallatszik, hogy a gazdája elég sokat élt, látott és tapasztalt. Felmerült Carly Simon, Patti Smith és Joni Mitchell neve is, de aztán Marianne Faithfull tűnt a legjobb választásnak. Jamesszel felugrottunk egy gépre – semmi bébiszitter, semmi producer, semmi szarakodás. Együtt töltöttünk vele egy napot Dublinban, boroztunk, és tök jól éreztük magunkat." A borozás hallatszik is: a nótába szuszakolt dalolászást – mint egy szüreti bálon berúgott vén banya, hogy a klasszikusokat idézzem... – ugyanolyan idegesítőnek, mi több, röhejesnek tartom ma is, mint amikor először hallottam.

Nem Marianne Faithfull felbukkanása az egyetlen melléfogás az albumon. A másik nagyon súlyos malőr a The Unforgiven II, a fekete album egyik legmarkánsabb szerzeményének zenei és szövegi áthallásokat is rejtő folytatása, ami azonban meg sem közelíti az eredetit. Nem mondom, hogy meggyalázás (mai fejjel ez sem tűnik azért annyira rossznak, mint akkor), de ebben a formában akkor is kár volt bolygatni a dolgot... A további sápatag pillanatok közé sorolom a Slithert, ami néhol olyan hatást kelt, mintha csak az Enter Sandman riffjeit AC/DC-sítették volna benne, viszont ennek ellenére is jellegtelen és erőtlen marad, a Low Man's Lyric ír folkos ízeket is rejtő, hegedűs-verklis lírája pedig ugyanolyan idegen a Metallicától, mint egy körrel korábban a Mama Said. Ezt a dalt amúgy sosem tartottam rossznak – a szövege például kifejezetten erős –, de nagyon érződik rajta, hogy Hetfield beleásta magát a Leonard Cohenhez, Tom Waitshez hasonló öreg mesterek munkásságába, és ez finoman szólva is furcsa egy Metallica albumon. Lehetőleg senki se mondja azt, hogy de nyitottság így meg úgy, mert kábé annyira jellemző rájuk a dal, mint mondjuk egy gengszterrap téma... A címe miatt köpködött Carpe Diem Baby is határeset: rejlik benne valami nagyon erősen bluesos, de ott kísértenek benne a '90-es évek ködösebb ízei és Hetfield sabbathista mániájának nyomai is. Tökéletesnek nem nevezném, azt viszont dőreség lenne vitatni, hogy a verzék nagyon hatásosak és fülbemászóak.

Jason Newsted ötletei nagyrészt ezúttal is a kukában végezték a lemez készítése során: a basszer egy témában villanthatta meg dalszerzői tehetségét, ami a Where The Wild Things Are címet viseli. Ez a szám is csak félig-meddig 'tallicás, viszont nagyon jó: sajátos, álomszerű harmóniák és erősen Alice In Chains-ízű, úszós vokálokkal kábító riffelős részek váltogatják benne egymást, a hangulata pedig utánozhatatlan. A záró Fixxxer a maga több mint nyolcperces hosszával a Reload leghosszabb dala, és habár nem éri el a Load két nagyeposza, a Bleeding Me és a The Outlaw Torn szintjét, azért szorosan ott lohol mögöttük: meglehetősen depresszív, mély hangulati utaztatás ez a lélek legmélyéből előrángatva, ismét kiemelkedően hatásos szöveggel. Tudtak ők ekkoriban is, ha akartak...

A Load és a Reload egy lehetséges ideális egylemezes verziója

1. Ain't My Bitch
2. 2 x 4
3. The House Jack Built
4. King Nothing
5. Bleeding Me
6. Wasting My Hate
7. The Outlaw Torn
8. Devil's Dance
9. Bad Seed
10. Where The Wild Things Are
11. Prince Charming
12. Attitude
13. Fixxxer

A Reload az előzetes lebegtetések fényében még nagyobb csalódást okozott a híveknek, mint elődje. A Load kapcsán a rockmédia általában legfeljebb szokatlanságról és furcsaságról számolt be, de a dalok erejét ritkán vitatták: ezúttal azonban számos mértékadó orgánumban már a színvonalat is kritizálták, ami a Metallica története során korábban még sosem fordult elő. Az európai metal magazinok zöme kegyetlenül lehordta a lemezt, nem is beszélve a rajongótábor tetemes hányadáról: a Reloaddal már jónéhány olyan partizánfanatikust is sikerült maguk ellen fordítaniuk, akik még alig egy évvel korábban is tűzön-vízen át védték őket.

A zenekar tagjai természetesen most sem értettek egyet azokkal, akik hevesen fújoltak az új dalok hallatán. Hetfield: „Sokan elfelejtik, hogy a kezdet kezdetén a Metallica másból sem állt, csakis megfelelő hozzáállásból. A Reload egyik nótája, az Attitude pont erről szól. Ha ez a hozzáállás nincs, sosem szállhattunk volna szembe mindennel és mindenkivel. Rengetegen képtelenek elfogadni a Loadot és a Reloadot, de mi továbbra is csak azt fogjuk játszani, amit mi akarunk, és ha valakinek a '80-as évek Metallicája kell, akkor ne ezeket az albumokat hallgassa, hanem tegye fel a Master Of Puppetsot. Ha az emberek elvonatkoztatnának a rövid hajtól és túllépnének az egyes tagok sminkjén, tehát nem néznének, hanem a zenét hallgatnák, fel sem merülhetne a kérdés, hogy a Metallica metalt játszik-e vagy sem. Ez ugyanis továbbra is egyértelmű metal, csak éppen nem thrash, nem heavy, nem speed vagy ki-tudja-milyen metal, hanem olyasfajta, amely csakis ránk jellemző, és ebbe a metalba belefér a blues vagy a country is. Nem tűrjük magunk körül a zenei skatulyákat. Vagyunk annyira önzők, hogy elsősorban magunkat szórakoztatjuk. Butaság lenne állandóan csak a közönség kegyeit keresni, főleg, hogy ma már a közönségünk sem homogén, és egész más, mint mondjuk 1987-ben volt. Akkoriban szinte kizárólag a tizenhat-húsz éves, középosztálybeli fehér srácok hallgattak Metallicát, ma pedig bárki lehet rajongó kortól, nemtől, ruhától, frizurától és pénztárcától függetlenül. Úgy látom, hogy a mai tizenévesek ugyanúgy tudnak kapcsolódni a Kill 'Em All vad dühéhez, mint az akkoriak, és ezek a srácok talán éppen úgy a lemezeinkkel nőnek fel, mint az ősrajongók, mert érzik bennük az őszinteséget. Mi ugyanis mindig őszinték voltunk, minden lemezünk azt mutatja, hogy éppen akkor mit éreztünk. Ha valaki végignéz az albumainkon, pontosan nyomon követheti, hogyan nőttünk fel, és éppen ezért lenne teljesen értelmetlen visszamenni mondjuk a Master Of Puppets lemezhez, és megpróbálni újra olyan dalokat írni. Azok a nóták csakis akkor és ott születhettek meg." Kár, hogy a másik oldalon Lars Ulrich interjúi ezúttal is „a Metallica igazából nem is annyira metal, mint azt sokan hiszik" szlogen jegyében kerültek a magazinokba...

A Reload kedvezőtlen szakmai és rajongói fogadtatása eladási szempontból még visszaesést is csupán természetes szinten hozott. A lemez már megjelenésének hetében 435 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, amellyel helyből a Billboard-lista élére került, még Barbra Streisandot és Celine Diont is letaszítva a csúcsról, és ismét bevette a vezető pozíciókat a világ szinte összes országában. Az albumról kimásolt három single közül a The Memory Remains és az elsőhöz megtévesztően hasonlító videoklippel ellátott The Unforgiven II a régi rajongók heves fanyalgása ellenére is számos új hívet toborozott a Metallicának, a durvább Fuelt azonban már jóval kevesebbszer játszották az MTV-n és a rádiókban, mint a másik két kevésbé szigorú hangzású témát.

Európában nem kísérte önálló turné a Reloadot (csak néhány speciális promóciós fellépésre jöttek át a kontinensre), de az aktuális amerikai turné természetesen mindvégig teltházas volt. A csapat ezúttal félretette a hihetetlen látványosságokat, és igyekeztek kizárólag a zenére koncentrálni – sokak szerint kissé talán túlságosan is, mivel a koncerteken számos régi klasszikus akusztikus verzióban szólalt meg, köztük olyan alapművek is, mint a The Four Horsemen vagy a Motorbreath. A meglepő húzás ismételten megosztotta a rajongótábort, hiszen a Metallica korábban mindig fogadkozott, hogy sosem csinálnak majd hasonló blokkokat vagy MTV-s unplugged show-t. A csapat a körülöttük zajló viták ellenére ismét olyan egységesnek tűnt, mint a régi szép időkben.

A lemez utálói közül sokan szeretik magukat azzal masszírozni, hogy a Reload úgyis bukta volt, ez azonban igen távol áll a valóságtól. Az albumot kicsivel tényleg kevesebben szerezték be, mint a Loadot, de ez nem jelentett törést: az Egyesült Államokban négyszeres platina lett, világszerte összesen pedig több mint 9 millió példányban talált gazdára. A zenekar ugyanakkor nem erőltette túl sokáig az albumot: 1998 novemberében kihozták a forgalomból rég kivont, 1987-es The 5.98 $ Garage Days Re-revisited feldolgozás-EP anyagát, felbikázva azt egy újabb teljes lemeznyi frissen rögzített feldolgozással. A dupla Garage Inc. gyűjteménnyel valamennyire igyekeztek ismét betáncolni középre – a Black Sabbath és Discharge feldolgozások, vagy a grandiózus Mercyful Fate egyveleg elég markáns állásfoglalásnak tűntek ebből a szempontból –, ám a Load / Reload periódust igazából az 1998 decemberében kiadott, a turnét megörökítő Cunning Stunts koncertvideó zárta le. Utóbbi emlékeim szerint az első hard rock/metal videó volt, amely már DVD-n is kijött.

Könyveket lehetne megtölteni azzal, mi minden történt azóta a Metallicával, hiszen ma már jól tudjuk, hogy a Garage Inc. nem valamiféle felívelés kezdetét jelentette: a csapaton belül az évtized végére eszméletlen mennyiségű feszültség halmozódott fel, és aki a '99-es, reménytelenül szétesett budapesti koncert láttán nem vette észre, hogy baj van, az vagy vak, vagy végletesen elfogult volt velük szemben. A felgyülemlett indulatok végül 2001 elején, Jason Newsted távozásával hatalmasat robbantak, majd Hetfield elvonójával ugyanezen év derekán maga a Metallica jövője is kérdésessé vált. De aztán persze ezt is átvészelték – túlságosan nagy gépezet ez azért ahhoz, hogy a vele haladók csak úgy hagyják szétesni...

Ami a Reloadot illeti, ahogy fentebb is utaltam rá, így, tizenöt évvel később már ez az album sem tűnik annyira vállalhatatlannak (és nemcsak azért, mert utána még elkészítették minden idők egyik legpocsékabb és legértelmezhetetlenebb nagykiadós metal lemezét, a St. Angert is, amihez képest a '97-es anyag valóságos mestermunka). Ha a '90-es évek derekán nem ragaszkodnak mindenáron görcsösen a kétalbumos megoldáshoz, hanem kiválogatnak egyetlen bivalyerős lemezre valót a megszületett huszonhét nótából, bizonyára ma is teljesen másképp tekintenénk vissza erre az érára. És több nyilatkozat alapján egyébként arra következtetek, hogy ezzel Hetfield, Ulrich és Hammett is ugyanolyan tökéletesen tisztában van, mint bárki más.

 

Hozzászólások 

 
+4 #24 Draveczki-Ury Ádám 2017-11-20 05:37
Idézet - Csumbó kapitány:
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Codename333:
Csinálhatnátok a st anger-ről is egy írást.....mert sztem az is egy igen jó album szerintem.legalább is jobb mint a Reload .Szeretem a Loadot a Reloadot már nem nagyon de nálam az első kedvenc albumom az a st anger.Az is eléggé rögös úton született és sztem ugyanaz a szituáció a st anger-nél is.Így 10 év után nekem még jobban tetszik.Azt h a Reloadot szembe köpik az emberek még megértem na de hogy a St Angert....Én legalábbis így vagyok ezzel a témával


Ehhez a rovathoz túl szar....



...akárcsak a lód, és főleg a rilód...persze öt év alatt nagyon lement a léc, már szinte bármi idefér...csak akkor ne hívjuk klasszikusoknak a rovatot...

Elképesztően unalmas ezt állandóan magyarázni, de az elejétől fogva az a rovat koncepciója, hogy ha nem is bármi, de nagyon sok minden belefér. A közmegegyezéses klasszikusok mellett a régebbi vitatott, de érdekes keletkezésű és/vagy fontos lemezek is. Hogy mást ne mondjak, a rovat egyik első cikke az Eat The Heat volt az Accepttől. Vagyis szó sincs arról, hogy ÖT ÉV ALATT NAGYON LEMENT A LÉC, az elejétől fogva ebben gondolkodtunk. Azt meg már csak nagyon zárójelben teszem hozzá, hogy az természetesen a régi lemezek esetében is relatív meg szubjektív, hogy mi szar és mi nem az.

Tényleg nehezen tudok mit kezdeni ezzel a vonalassággal, hogy akkor nevezzük másnak. Nevezhetnénk éppen "Klasszikusok és egyéb régi lemezek"-nek is, de most komolyan, van ennek bármi jelentősége?
Idézet
 
 
+5 #23 Csumbó kapitány 2017-11-19 18:47
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Codename333:
Csinálhatnátok a st anger-ről is egy írást.....mert sztem az is egy igen jó album szerintem.legalább is jobb mint a Reload .Szeretem a Loadot a Reloadot már nem nagyon de nálam az első kedvenc albumom az a st anger.Az is eléggé rögös úton született és sztem ugyanaz a szituáció a st anger-nél is.Így 10 év után nekem még jobban tetszik.Azt h a Reloadot szembe köpik az emberek még megértem na de hogy a St Angert....Én legalábbis így vagyok ezzel a témával


Ehhez a rovathoz túl szar....



...akárcsak a lód, és főleg a rilód...persze öt év alatt nagyon lement a léc, már szinte bármi idefér...csak akkor ne hívjuk klasszikusoknak a rovatot...
Idézet
 
 
-5 #22 pelu 2017-05-14 00:02
Hasonló a véleményem, mint a Loaddal kapcsolatban, viszont a többséggel szemben én ezt még egész jónak tartom. Nekem sokkal hallgathatóbb, mint az elődje.
Idézet
 
 
+2 #21 Dead again 2014-11-17 20:30
Szerintem nincs ezzel a lemezzel (se) gond.
Idézet
 
 
+6 #20 Nűnű 2014-02-08 13:44
Akkor járt volna jól mindenki, ha a két Load lemezből egy szigorú producer, aki szereit a Metallicát, összevágott volna egy kb 60 perces lemezt. Dalokat lehagyva, néhol a fölösleges nyúzásokat/húzásokat lenyesegetve, ki lehetett volna hozni egy jóféle, de mégis újszerű Metallica-albumot. Azzal el lehetett volna a banda is, hogy végre csináltak valami mást, a rajongók is meg tudták volna hallgatni.

Na persze, az igazi az lett volna, ha ellopták volna az Iced Earth-től a Dark Sagát, és Metallica lemezként adták volna ki. az egy logikus lépés lett volna fekete Metallica után, és a zene világának is jót tett volna, ha az lett volna a népszerű lemez
Idézet
 
 
0 #19 a.75 2014-02-08 12:28
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Codename333:
Gondoltam ha Reload itt van akkor az is itt lehet.Nah de mind1 csak úgy eszembe jutott a dolog.Ti döntitek el miről írtok ha szerintetek nem elég jó akkor elfogadom.Kinek tetszik,kinek nem..... :)

A stáb sem egységes abban a kérdésben, milyen formában kellene írni a lemezről. Tény, hogy innen kilóg - még úgy is, hogy egyébként vitatott lemezek is simán beférnek a Klasszikushockb a. Ennek ellenére ez az egyetlen Metallica lemez, amiről nincs írás a Shock!-on, szóval előbb-utóbb biztosan lesz. Csak még nem tudjuk, hogyan és mi módon.

Elrettentő példa is kell :D
Idézet
 
 
+2 #18 Draveczki-Ury Ádám 2014-02-08 10:00
Idézet - Codename333:
Gondoltam ha Reload itt van akkor az is itt lehet.Nah de mind1 csak úgy eszembe jutott a dolog.Ti döntitek el miről írtok ha szerintetek nem elég jó akkor elfogadom.Kinek tetszik,kinek nem..... :)

A stáb sem egységes abban a kérdésben, milyen formában kellene írni a lemezről. Tény, hogy innen kilóg - még úgy is, hogy egyébként vitatott lemezek is simán beférnek a Klasszikushockb a. Ennek ellenére ez az egyetlen Metallica lemez, amiről nincs írás a Shock!-on, szóval előbb-utóbb biztosan lesz. Csak még nem tudjuk, hogyan és mi módon.
Idézet
 
 
+1 #17 Codename333 2014-02-08 03:01
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Codename333:
Csinálhatnátok a st anger-ről is egy írást.....mert sztem az is egy igen jó album szerintem.legalább is jobb mint a Reload .Szeretem a Loadot a Reloadot már nem nagyon de nálam az első kedvenc albumom az a st anger.Az is eléggé rögös úton született és sztem ugyanaz a szituáció a st anger-nél is.Így 10 év után nekem még jobban tetszik.Azt h a Reloadot
szembe köpik az emberek még megértem na de hogy a St Angert....Én legalábbis így vagyok ezzel a témával

Tavaly, a tízéves évfordulón felmerült, de aztán nem sikerült rá értelmes formát kitalálnunk, ehhez a rovathoz meg még túl fiatal azért, itt nagyjából 2000 az a képzeletbeli határ, ami irányadó most még egy ideig... De nem tettünk le a dologról. Viszont a véleményünk nem fog egyezni, mert én akkor is és most is minden idők legrosszabb, legértelmezhete tlenebb és legvállalhatatl anabb, úgynevezett nagy banda által kiadott lemezének tartom a St. Angert. :)



Gondoltam ha Reload itt van akkor az is itt lehet.Nah de mind1 csak úgy eszembe jutott a dolog.Ti döntitek el miről írtok ha szerintetek nem elég jó akkor elfogadom.Kinek tetszik,kinek nem..... :)
Idézet
 
 
+5 #16 Valentin Szilvia 2014-02-07 17:32
Idézet - Codename333:
Csinálhatnátok a st anger-ről is egy írást.....mert sztem az is egy igen jó album szerintem.legalább is jobb mint a Reload .Szeretem a Loadot a Reloadot már nem nagyon de nálam az első kedvenc albumom az a st anger.Az is eléggé rögös úton született és sztem ugyanaz a szituáció a st anger-nél is.Így 10 év után nekem még jobban tetszik.Azt h a Reloadot szembe köpik az emberek még megértem na de hogy a St Angert....Én legalábbis így vagyok ezzel a témával


Ehhez a rovathoz túl szar....
Idézet
 
 
+3 #15 Draveczki-Ury Ádám 2014-02-07 17:24
Idézet - Codename333:
Csinálhatnátok a st anger-ről is egy írást.....mert sztem az is egy igen jó album szerintem.legalább is jobb mint a Reload .Szeretem a Loadot a Reloadot már nem nagyon de nálam az első kedvenc albumom az a st anger.Az is eléggé rögös úton született és sztem ugyanaz a szituáció a st anger-nél is.Így 10 év után nekem még jobban tetszik.Azt h a Reloadot szembe köpik az emberek még megértem na de hogy a St Angert....Én legalábbis így vagyok ezzel a témával

Tavaly, a tízéves évfordulón felmerült, de aztán nem sikerült rá értelmes formát kitalálnunk, ehhez a rovathoz meg még túl fiatal azért, itt nagyjából 2000 az a képzeletbeli határ, ami irányadó most még egy ideig... De nem tettünk le a dologról. Viszont a véleményünk nem fog egyezni, mert én akkor is és most is minden idők legrosszabb, legértelmezhete tlenebb és legvállalhatatl anabb, úgynevezett nagy banda által kiadott lemezének tartom a St. Angert. :)
Idézet
 
 
+1 #14 Codename333 2014-02-07 17:16
Csinálhatnátok a st anger-ről is egy írást.....mert sztem az is egy igen jó album szerintem.legalább is jobb mint a Reload .Szeretem a Loadot a Reloadot már nem nagyon de nálam az első kedvenc albumom az a st anger.Az is eléggé rögös úton született és sztem ugyanaz a szituáció a st anger-nél is.Így 10 év után nekem még jobban tetszik.Azt h a Reloadot szembe köpik az emberek még megértem na de hogy a St Angert....Én legalábbis így vagyok ezzel a témával
Idézet
 
 
+11 #13 Venomádi 2013-02-11 23:26
Miért kell mindig ennek a szerencsétlen Newstednek olyan pofát vágni mint egy román tevenyereggyárt ónak?
Idézet
 
 
+7 #12 shownomarcy 2012-12-10 12:19
Nekem sem tetszik igazán minden szám, de komoly bajom nincs az albummal. Itt (ill. mindkét albumon) az biztos, hogy több szám van, ami hangulatfüggő is. Engem korábban nem fogott meg pl. az U2, de az utóbbi időben nagy kedvenc lett, sokkal jobban tetszik mint az eredeti. Talán a szöveg miatt, nem tudom, de abszolút favorit lett!

Amit elhibáztak az biztosan az, hogy túl sok volt a szünet. Ha 95-ben megírják az albumot, talán csak egy készül el és esetleg a különbség sem olyan nagy a black-hez képest, de nem is siettek és jöttek a 94-es koncertek is... erre lehet példa a DM is. A 2006-os "new song" is tök jó volt már, mégis 2 évvel később cafatokra szedték és sokaknak pont ez a kritikája az albummal, hogy nem igazán zsigeri munka.

Lehet a több száz rossz minőségű bootleg az oka, de a st anger hangzása nem érdekel, a számok pedig tetszenek! :) Akárhogy is, Jamest dicséri, hogy egy csonka csapatban elvonóról visszatérve is nagyobb, karakteresebb számokat tudott írni, mint a legtöbb csapat egész pályája során/csúcsán.

(Persze, hogy egy fanatikus szólt hozzá :P)
Idézet
 
 
+2 #11 tehasut 2012-11-23 13:35
Én mindenkivel szembe megyek, mert sokkal jobban szeretem a Reloadot, mint elődjét. Már csak azért is, mert rajta van a méregerős Fuel, ami dögös és megunhatatlan. Az Unforgiven II pedig szerintem jobb, mint az első. Üssetek... :-)
Idézet
 
 
+7 #10 tschaby 2012-11-21 16:00
Idézet - Nagy Andor:
Ez baromi találó lett! Talán csak annyi kiegészítéssel, hogy a Lou Reeddel készült Lulu pedig az a pillanat, amikor a piádba ginát csempésznek. És onnantól kezdve bármi lehet: jó esetben csak kizsebelnek, de akár még a vesédet is eladhatják valami szervkereskedőn ek.

Idézet - tschaby:
Nálam a piálós analógia így néz ki a zenekar egész történetére vetítve: Az első négy album egy hosszú buli, rengeteg pia, csajok stb.. A Fekete lemez az utolsó utáni rövid,ami után jön a filmszakadás. A Load/Reload páros a másnap reggel, amikor a saját hányásodban felébredsz és meglátod mi (ezért előre is elnézést kérek a női nemtől!) fekszik az ágy másik oldalán. A St. Anger a pánik és paranoia keveréke,amikor bezárkózol a fürdőbe és próbálsz rájönni mi történt tegnap éjjel és persze kitalálni, hogy tudnál csendben lelépni. A Death Magnetic pedig az,amikor újra a kocsmában ülsz, iszol mint az állat, hogy újra jól érezd magad, de ez már nem a tegnapi buli...

Köszi! Őszinte leszek: a Lulu eszembe sem jutott, mint Metallica lemez.
Idézet
 
 
+3 #9 downer 2012-11-21 15:37
Kicsit megkésve, de a kétezres évek elején jó volt rádöbbenni, micsoda zsíros, COC-s riffjek vannak a Bad Seedben. Azóta is nagy kedvencem a dal (a Fixxxer és a Where the Wild Things Are mellett).
Idézet
 
 
+7 #8 Nagy Andor 2012-11-21 14:59
Ez baromi találó lett! Talán csak annyi kiegészítéssel, hogy a Lou Reeddel készült Lulu pedig az a pillanat, amikor a piádba ginát csempésznek. És onnantól kezdve bármi lehet: jó esetben csak kizsebelnek, de akár még a vesédet is eladhatják valami szervkereskedőn ek.

Idézet - tschaby:
Nálam a piálós analógia így néz ki a zenekar egész történetére vetítve: Az első négy album egy hosszú buli, rengeteg pia, csajok stb.. A Fekete lemez az utolsó utáni rövid,ami után jön a filmszakadás. A Load/Reload páros a másnap reggel, amikor a saját hányásodban felébredsz és meglátod mi (ezért előre is elnézést kérek a női nemtől!) fekszik az ágy másik oldalán. A St. Anger a pánik és paranoia keveréke,amikor bezárkózol a fürdőbe és próbálsz rájönni mi történt tegnap éjjel és persze kitalálni, hogy tudnál csendben lelépni. A Death Magnetic pedig az,amikor újra a kocsmában ülsz, iszol mint az állat, hogy újra jól érezd magad, de ez már nem a tegnapi buli...
Idézet
 
 
+15 #7 tschaby 2012-11-21 09:52
Nálam a piálós analógia így néz ki a zenekar egész történetére vetítve: Az első négy album egy hosszú buli, rengeteg pia, csajok stb.. A Fekete lemez az utolsó utáni rövid,ami után jön a filmszakadás. A Load/Reload páros a másnap reggel, amikor a saját hányásodban felébredsz és meglátod mi (ezért előre is elnézést kérek a női nemtől!) fekszik az ágy másik oldalán. A St. Anger a pánik és paranoia keveréke,amikor bezárkózol a fürdőbe és próbálsz rájönni mi történt tegnap éjjel és persze kitalálni, hogy tudnál csendben lelépni. A Death Magnetic pedig az,amikor újra a kocsmában ülsz, iszol mint az állat, hogy újra jól érezd magad, de ez már nem a tegnapi buli...
Idézet
 
 
+17 #6 Neondreamer 2012-11-20 18:18
Remélem tudjátok, hogy ezek a cikkek csökkentik az ország gdp-jét, kénytelen voltam munka közben elolvasni
Idézet
 
 
+9 #5 oriza triznyák 2012-11-18 00:00
a load és a reload viszonya nálam olyan, mint a részegség és a másnaposság, előbbi király érzés, utóbbi fájdalmas emléke az előző napnak...
Idézet
 
 
+8 #4 BSND 2012-11-17 20:52
Nekem a fekete albumot követő lemezeik közül még ez jön be a legjobban.
Idézet
 
 
+13 #3 TattooedAngel 2012-11-17 17:49
A mai napig nem értem, miért bántják az Unforgiven II-t? Szerintem egy nagyon is jó dal. Én is inkább a Master-féle Metallicát szeretem, de ami jó, az jó!
Idézet
 
 
+30 #2 klogg 2012-11-17 14:44
Ahogy valaki jól megfogalmazta egy másik fórumon: a Load a kellemes berúgás, a Reload a csúnya másnaposság. És tényleg.
Idézet
 
 
+15 #1 CFI 2012-11-17 11:47
a low man's lyric / fixxxer kettősön kívül számomra semmi értékelhető nincs ezen a lemezen , hihetetlenül unalmas album - emlékszem, mekkora törést okozott ezt beismerni magamnak a megjelenésekor. egyébként nálam is itt indult el a teljes elidegenedés a zenekartól, mégha nem is sikerült teljesen ;)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.