Shock!

Hat év telt el az Orange Goblin legutóbbi albuma, a kiválóan sikerült The Wolf Bites Back óta. Oké, ebben volt egy kétéves covid-leállás is, de a szokásosnál azért így is hosszabbra nyúlt a szünet, szóval volt benne valami megnyugtató, amikor nyáron végre kijött a Science, Not Fiction. És nem pusztán a lemezmegjelenés tudata miatt, hanem mert Ben Wardéktól valahol mindig azt kapod, amit vársz, és ettől erőt vesz az emberen a lemezeik hallgatása közben egy kellemes, otthonos érzés. Nincs ez másképp most sem, remekül sikerült az album.

A zenekarban mindössze egy személyi változás történt az elmúlt évek során, a 2020-ban távozott Martyn Millard basszer helyére Harry Armstrong érkezett, de ettől még természetesen most is százszázalékos Orange Goblin-muzsikát kapunk tőlük. Ennek keretei jó ideje kialakultak, így természetesen most sem változtattak a nyertes recepten, ráadásul ez a Black Sabbathot, Motörheadet és old school brit heavy metalt nagyjából egyenlő arányban vegyítő elegy garantáltan mindig és mindenütt jól csúszik. Hat év ráadásul bármelyik zenekarnak elegendő idő ahhoz, hogy lenyesegesse a felesleges zsírt a dalokról, így egy abszolút egyensúlyban lévő, üresjáratoktól mentes albumról számolhatok be.

Persze, mint említettem, az Orange Goblin megbízható banda, és már a The Wolf Bites Back is nagyjából mentes volt az üresjáratoktól. Olcsó húzás lenne olyanokat írni, hogy „de a Science, Not Fiction még inkább mentes", meg kicsit nevetséges is, de valahol mégsem áll messze az igazságtól: ha nem is kategóriákkal, de egy paraszthajszálnyival még talán a legutóbbi dolgozatnál is erősebbnek, összerántottabbnak érzem ezt a friss albumot. Ha létezhet definitív Orange Goblin-mű, hát ez a lemez ennek egy lehetséges inkarnációja. Tényleg minden megvan benne, ami csak szerethetővé teszi ezt a bandát, és ha eddig esetleg kimaradtak volna – akármilyen régiek, full underground a sztori, szóval simán megeshet –, ismerkedésnek is elsőrangú.

Nem akarok egyenként végigmenni a dalokon, elvégre ahogy ők is mondják, ez itt nem atomfizika. Rögtön a lemezt indító The Fire At The Centre Of The Earth Is Mine Lemmy-Iommi-Wyndorf ötvözete óriási, mire eljutnak a címsort ismételgető, már-már katartikus fináléhoz, gyakorlatilag kenyérre is kentek vele. Az említett (Not) Rocket Science tufábban besztondult döngölése csak tovább mélyíti a rokonszenvet, akárcsak az olyan tételek, mint a doomos kezdés után rendesen felpörgetett Cemetary Rats vagy a záró End Of Transmission pszichedelikus kavargása, ahol csodaszép tiszta témákkal oldják a feszkót. Ben Ward persze nem egy pacsirta, minden dallamossága ellenére is elég erőszakos, bömbölős stílusa nem való mindenkinek, de ettől még nagyon komoly finomságokra is képes ám közben. Megéri figyelni például, milyen érdekes, nem várt dallamokkal színezi ki a Gemini (Twins Of Evil) végén érkező, kavargó refrénismételgetést.

A lemez hangzása kimondottan harapós, a bandára olyannyira jellemző, pulpmagazinos sci-fi/fantasy érzésvilág is a helyén van, így nem fogok spórolni a pontszámmal. Tényleg elvetődhetnének már felénk is egyszer...