Shock!

Az idei év egyik legkellemesebb meglepetése számomra a Cemetery Skyline. Az északi szupergroupban igen komoly pedigrével rendelkező underground versenyzők egyesítették erőiket: Mikael Stanne énekes (Dark Tranquillity, The Halo Effect, Grand Cadaver), Markus Vanhala gitáros (Insomnium, Omnium Gatherum, I Am The Night Horde), Santeri Kallio billentyűs (Amorphis), Victor Brandt basszer (Dimmu Borgir, Witchery, ex-Entombed, ex-Satyricon) és Vesa Ranta dobos (Sentenced, The Abbey) egyaránt felsorakozott az ügy mellett. És milyen jól tették!

A zenekar a címben szereplő nordikus gótikus stílusmegjelölést alkalmazza magára, és olyan nagyon ezzel sem lehet vitázni. Vagyis ne számíts Dark Tranquillity- vagy The Halo Effect-féle melodikus death metalra, meg úgy egyáltalán, semmiféle durvulatra, az album legmeglepőbb tulajdonsága ugyanis egészen nevetséges mértékű, jó értelemben vett slágeressége. Nem túlzok, húsz-huszonöt évvel ezelőtt a Cemetery Skyline csak a német piacon simán eladhatott volna vagy százezret ebből a lemezből, annyira fogós témák sorjáznak rajta végig. De ha a tagok bokros teendői mellett beférne pár turné, akár még ma sem lenne teljesen veszett fejsze nyele a sztori, annyira hallgattatja magát.

Milyen is a zene? Egyrészt tényleg nordikus, mert vastagon benne van az északi bandákra jellemző sötét melankólia. Érnyiszálósdiról, depressziósan veszélyes élről azonban ezúttal szó sincs, kimondottan energikus, lendületes, rockos dinamikájú az összhatás. Gótikusnak is gótikus, ha nagyon akarjuk, hiszen a klasszikus dark rockos vonal érzésvilága is átszövi a muzsikát. Ugyanakkor olcsó vámpírromantikára, csipkekesztyűs halálmadárkodásra ne számíts, mert annál sokkal érettebb, intellektuálisabb, ha ütnivalóan akarok fogalmazni, felnőttebb az összhatás. Nevekkel éppen dobálózhatok, ha akarok, a Sisters Of Mercytől meg a Depeche Mode-tól kezdve a Paradise Loston, a Type O Negative-on és a HIM-en át egészen a késői Katatoniáig, de igazából egyik sem fedi maradéktalanul a lényeget. A rokonság mindegyikkel egyértelmű, a konkrét hasonlóságok azonban szerencsére ritkák. Miközben mondjuk a szintén remek dalokkal teli High Parasite-debütön nagyítóval kell keresni az eredetiséget, és úgy sem igazán akadhatunk a nyomára, a Cemetery Skyline-t saját jogán is törzskönyvezni kell.

A felismerhető saját hang persze fontos, de nem minden. Itt azonban a nóták is a helyükön vannak. Nem túlzás, a tízdalos, 48 perces lemez végig méregerős, gyakorlatilag egyetlen tölteléket sem hallok rajta. Ráadásul három-négy hallgatás után még az egységes hangulati ív ellenére is szépen elkülönülnek egymástól a számok, beülnek a fülbe a refrének. Nekem baromira bejön, hogy Stanne ezúttal tényleg végigénekel egy teljes nagylemezt, méghozzá nem is akárhogy: dallamai még a limitált adottságok mellett is tényleges dallamok, lehet őket dúdolni vele együtt, a szívhez szólnak. De Vanhala is telepakolta a dalokat melodikus, fogós szólókkal, és Kallio szőnyegezéseit, ízléses, markáns díszítéseit is csak méltatni tudom.

Nehéz dalokat kiemelni egy ilyen egységesen izmos és jól megírt albumról, de a nyitó Torn Away ködös slágerborulata helyből óriási, az In Darkness zakatolós-melankolikus goth rock dallamai szintén elsőrangúak, a Violent Stormra vagy a The Darkest Nightra meg annak idején hatalmasakat lehetett volna ropni a WigWam táncterén éjjel kettőkor, öt sör után a neccharisnyás, fekete rúzsos csajokkal. A The Coldest Heartban mintha a Type O Negative jammelne a klasszikus INXS-szel (nem, nem viccelek), itt Stanne valami egészen briliáns, de a záró, hétperces Alone Together szomorkás borulata is igézően sikerült.

Ideális hangulati aláfestés a ködös-hideg-koránsötétedős késő őszi napokra a Cemetery Skyline albuma. Olyannyira elkaptak ezek a fölényes zeneiséggel megírt dalok, hogy nem is adok rá kevesebbet a maximumnál, mert ez a lemez ebben a stílusban gyakorlatilag tökéletes. Az összes anyacsapatot szeretem, de a Nordic Gothic mindegyikük mostani lemezeinél többet ad nekem.