Shock!

Tegyük fel a kérdést: milyen elvárásaink lehetnek még 2024-ben az Opethtel kapcsolatban? Én személy szerint nem várok már tőlük csodát, hiszen valamennyire kiszámíthatóak lettek ők is, harmincnégy (!) éves zenekartól pedig eleve őrültség lenne újabb Still Life-ra, Blackwater Parkra, netán Watershedre számítani. Nyilván nem panaszkodás ez részemről, csak szembesítem magam a tényekkel, miközben nekem még így, ebben a formában is egymástól eltérő zenei kalandozást és főleg bizsergető élményt jelent minden egyes Opeth-mű.

Az újszerűnek ható dolgok megfelelő mértékű alkalmazása, illetve a kísérletezés a friss anyagról sem hiányzik, sőt, ami a legmeglepőbb, és aminek minden ősrajongó csak örülhet: Mikael Åkerfeldtnek ezúttal kedve szottyant felriasztani a torkában szunyókáló, morgó fenevadat. Nocsak... Ki gondolta volna még ezt az utóbbi progos, art rockos, orgonás, mellotronos, akusztikus, melodikus „kitérők" után? Szerintem sokan úgy voltunk már ezzel, hogy a zenekarvezető örökre eltemette magában hat láb mélyre a halálhörgést, hangszálait és legújabb kori kompozícióit kímélendő. Ugyan voltak azért utóbbiakra is ritka példák a közelmúlt anyagain is, ha némelyik dal épp megkívánta az ilyesmit, de messze nem olyan mértékben, mint a The Last Will And Testamenten. Egyvalami viszont most sem változott: hamisítatlan és senkivel össze nem keverhető Opeth-muzsika ömlik ránk ezúttal is, amelynek befogadásához és kivesézéséhez megint csak tengernyi időre lesz szükség, éppúgy, mint az ősidők klasszikus anyagai esetében.

A frontembernek még csak megszólalnia sem kell, elég az első tíz másodpercben megpengetett hang, máris tudod, hogy az Opeth muzsikál, s ehhez nem is kell kivételesen jó hallás vagy kifinomult fül. Aki a kezdetektől fogva együtt utazik a zenekarral, szerintem tudja, hogy miről okoskodok. Ja, hogy ezt vagy azt a harmóniát már hallottuk korábban? Lehetséges. Mikaelék viszont olyan arányérzékkel képesek önmagukhoz nyúlni (ezt most kéretik nem úgy értelmezni, mint ahogyan első olvasatra tűnik), és úgy variálgatni a saját stílusjegyeiket, hogy mindig más lesz a végeredmény. Az új kompozíciók is ilyenek. Ott van bennük minden, amit annyira imádunk az Opethben: a semmihez sem fogható hangulatteremtés, a dalokat átszövő kísérteties atmoszféra, homályos-ködös erdők varázsa és pókhálós, ódon épületromok gyertyafényes magánya. Az új szerzeményekben továbbá egyaránt jelen van az előző In Cauda Venenum lemez kibogozhatatlan zeneisége, a Sorceress finoman adagolt kísérletezgetése, sokszínűsége vagy a Pale Communion ′70-es évekre visszakacsintó, progresszív rockos elemei. De mivel főszereplőnk most épp olyan hangulatban volt, hogy hörögjön, sok helyen még a Ghost Reveries és a korai éra progresszív death metaljának súlyossága is visszaköszön. A klasszikusokkal vagy a mesteri Watersheddel persze azért nem kell rögtön párhuzamot vonni, mert mondjuk utóbbi költői zsenialitását szerintem azóta sem voltak képesek túlszárnyalni semmivel.

Iszonyatosan szövevényes, nehezen emészthető, szinte wagneri, kapaszkodók nélküli zenefolyam temeti alá a szerencsés hallgatót a friss mű lepörgetése közben. Nincsenek – úgymond – Opeth-slágerek, csak misztikus atmoszférateremtés és hömpölygő nótakolosszusok, amelyeknek a sok kis nüansz és hangszerelési apróságok miatt leginkább fülessel érdemes többször is nekiszaladni. A paragrafusokkal jelölt, cím nélküli tételek közül – annak ellenére, hogy nem kísértetsztoriról van szó – mindjárt az első olyan hatást kelt, mintha egy horrorfilm betétdala lenne, amelyet a hangeffektekkel (óraketyegés, sarkokból suttogó szellemhangok) is ebbe az irányba terelnek. A szigorú és komplex muzsikához természetesen hasonló stílusú koncepcionális sztori is dukál, ami a sötét '20-as évekbe terel vissza és egy vagyonos illető végrendelete körül bonyolódik. Spoilerezni nem fogok, mert annál azért érdekesebb a folyamat, ahogy végül eldől a vagyon sorsa. A történet egyébként nagyrészt egy ódon kastélyban játszódik, amelynek nyomasztó légköre szinte tapintható a nóták kísérteties harmóniáiban. Ehhez Travis Smith ismét olyan fátyolosan rejtélyes borítót alkotott, hogy öröm ránézni.

Hagyományos dalként csak az utolsó, nevesített A Story Never Told működik, ami inkább illene mondjuk a Heritage-re vagy a Damnationre, mint e feltartóztathatatlan kőomlást idéző monstrumra. A másik fontos tényező pedig, hogy náluk még továbbra sem érzem azt, amit mondjuk a jelenlegi Dream Theaternél egyre inkább: vagyis, hogy ezt a lemezt még messze nem egy AI-generátor rakta össze, hanem hús-vér muzsikusok, élükön a Martin Axenrotot váltó Waltteri Väyrynen dobossal, aki elsőbálozóként fenomenális alapokkal támasztja alá Mikael agyszüleményeit. Az illusztris vendégek sem hiányoznak a kitartó Fredrik Åkesson, Martin Mendez és az immár tíz éve a billentyűket kezelő Joakim Svalberg mellett. A leghíresebb közülük Ian Anderson a Jethro Tullból, aki fuvolával és némi spoken worddel járul hozzá a nótákhoz, illetve Joey Tempest is itt van a Europe-ból, ő a kettes tételben háttérvokálozik.

Nem fogóssága, hanem sokkal inkább speciális atmoszférája miatt fogom később is többször feleleveníteni a The Last Will And Testamentet. Még ennél is fontosabb, hogy amikor lepörög a lemez, csak ülök a beállt csendben, visszatérek valahovű a földre és nézek ki a fejemből: mi volt ez a nem evilági hangfolyam már megint? S miféle anyagi világban nem érzékelhető dimenzióban jártam az imént? Látványosan eltartott kisujj nélkül mondom: az Opeth és lemezei még mindig egyedibb színfoltot jelentenek az egyetemes rockzenében, mint a mai bandák 80-90 százaléka, és ez alól az új albumon hallható, legszerethetőbb korszakukhoz visszaásó muzsika sem kivétel.