Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Korn: Requiem

korn_cAz album, amibe egy hét alatt zúgtam bele. Hajlamos vagyok belepottyanni a „régen minden jobb volt" édeskés illatú csapdájába, különösen igaz ez fiatalkorom meghatározó zenekarai esetében, a Korn pedig tagadhatatlanul az volt. Valahol 2002 után kezdtem elengedni őket, hogy aztán a mindenkori legújabb albumot párszor végighallgatva bólintsak, igen, még léteznek, aztán újra megfeledkezzem róluk a következő aktualitásig. A szériát éppen a The Nothing szakította meg nálam, akkor, amikor még azt hittük, hogy a világ nem is annyira elcseszett, mint amilyennek két év múlva gondoljuk majd. Az előző album kettős, egyszerre múltba révedő és jövőbe mutató szerkezete, de mindenekelőtt görcsösségmentes koncepciója és traumatikus, súlyos önvizsgálati vágya a lehető legjobbkor érkezett a Korntól. Hogy aztán megálljon az élet a járvány idejére, és a zenekar az egyetlen dolgot csinálja, amit abban a depressziós időszakban tehetett: zenét írjon. A végeredmény hallatán megszokásból majdnem továbbléptem, de aztán idejében észbe kaptam, hogy tudatosítsam magamban: régen minden más volt, velem együtt, nem jobb.

megjelenés:
2022
kiadó:
Loma Vista / Concord
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 164 Szavazat )

A Requiem bizonyos értelemben továbbviszi a The Nothing szellemiségét, de sokkal komplexebb, tudatosabb és tetszetősebb módon. Ha az előző albumot traumafeldolgozásként fogjuk fel Jonathan Davis részéről (mondjuk az ő esetében melyik album nem arról szól?), a Requiem valahol az elengedés anyaga. Hajlamos vagyok jelentőséget tulajdonítani az album címének, a szó eredeti, latin jelentésében, és úgy értelmezni, hogy az énekes démonjai a tagadás, düh, alkudozás és depresszió után most az elfogadás és a folytatás mezsgyéjén táncolnak valahol (My Confession). Nem beszélhetünk már zsigeri dühről, kétségbeesett ellenkezésről pláne nem, a Requiem inkább egyfajta lázadó belenyugvás az elfogadhatatlanba. Nem szubjektíven vádol, hanem a jelenvalót elemzi.

Ahhoz pár hallgatás is elég, hogy rájöhessünk: ez egy vérprofin szerkesztett, mind zenei felépítésében, mind érzéskoncepciójában rendkívül okos album. Ahogyan a klasszikus rekviem is, kilenc tételt tartalmaz, ha úgy veszem, Introitustól a Communióig, esetünkben a Forgottentől a Worst Is On Its Wayig, olyan összetett és szétágazó módon, hogy még a tökéletes 32 perc játékidő is többnek tűnhet. Ahogyan az érzelmi tartalom, úgy a zenei is hullámzó, de egyszer sem csapong vagy kalandozik el az esszenciálistól. Ami az egész albumra jellemző: a súly és a könnyedség összefonódása, a fülszaggató lebegés, a mocskos tisztaság, ez az, ami igazán izgalmassá és szerethetővé teszi. A nyitó Forgotten esetében szó sincs iránykijelölésről, indítóként nem az album csapását határozza meg, csupán egy a kilencből, amelyek 30 perccel később állnak össze koherens egésszé. Az a fajta nemes disszonancia, lényegi összerántás, erőltetettség-mentesség, ami összhatásban kiemelkedővé teszi az anyagot, már itt is tetten érthető, és lehet persze túllágyítással vádolni, de ez megint olyan, mint azt követelni, hogy újra és újra adják ki a Follow The Leadert. A Let The Dark Do The Rest szemtelen, lebegő éneke (plusz a slágerrefrén), ügyes szerkesztettsége, hajlékonysága és fekete, trappoló hangzása tökéletes példája a komplexitásnak, a Start The Healing lágysága mintha provokálva erősítene rá erre, ellátva munícióval a fanyalgókat, hogy aztán váratlan csavarral ránk omoljon a Lost In The Grandeur pszichedelikus vadsága és a Disconnect brutálisan kitalált, régi időket új fájdalmakkal telepakolt, gyönyörű dallama és komorsága. És még hátra van az igazi unikum: a Hopeless And Beaten elborult, halálos világa elég szépen illusztrálja, hogy a Head-Munky-Jonathan szerzőtrió mitől működik ennyire tökéletes összhangban ennyi idő elteltével is.

A Penance To Sorrow (talán a legjobban eltalált dalszöveggel) a legkiszámíthatóbb nóta az albumon, míg a My Confession riffjei, szaggatott verzéje és dallamai már régi ízeket idéznek, a legokosabb módon, a savanyú nosztalgia minden mellékíze nélkül. A Requiemet személyes kedvencem, a Worst Is On Its Way zárja, ami finom múltba kanyarodásával, minden depressziója ellenére is a reményt magában hordozó utalásával tökéletes végszót ad az albumnak, tisztán jelezve: a zene terápiás szerepe nem korlátozódik a traumák egysíkú felböfögésére, annál sokkal többre képes. Ez utóbbit egészen jól látható módon érzi most Jonathan Davis: a megszokott, brutálisan őszinte szövegek a kellő fantáziával, művészi bravúrral és alázattal összepakolt témák alatt tucatnyi hangon szólalnak meg, szabadjára engedve az egyetlen mögött megbúvó sokaságot, meghasonlottsággal, démonokkal és hittel megterhelve – vagy éppen megkönnyítve. Letisztult, őszinte és tökéletesen kerek egész.

Úgy kezdtem, hogy 2002 környékén engedtem el a zenekart. Talán nem véletlen a mostani visszakanyarodásom. Az Untouchables óta számomra nem volt ennyire egységes, tömör, lényegi és összegző albumuk, persze teljesen más perspektívából és zenei struktúrában, de már nem kell figyelmeztetnem magam, hogy ne kérjem számon a húsz évvel ezelőtti indíttatást és kivitelezést. Lehet múltba merengeni és sóhajtozni, de 2022-ben ez a Korn, és magam részéről úgy vélem, most nagyon jó helyen vannak. A Requiemmel talán nem kezdődik új korszak a zenekar életében, de bármi is következik, a jelen kiteljesedéséért már megjárták a poklot oda és vissza. Maradjon így. Sicut erat in principio, et nunc et semper, et in saecula saeculorum.

 

Hozzászólások 

 
#9 Dead again 2023-04-21 11:35
Ez egy alapjáratosabb lemez lett most. Valahogy mindig a Deftones Gore-ja jut eszembe erről a lemezről, itt elmélkedősebbre vették a figurát. A budapesti koncert meg fantasztikus, atomcsászár buli volt.
Idézet
 
 
#8 Rakonczai Attila 2022-06-20 13:15
Van amikor az embernek be kell látnia, hogy tévedett. Tévedtem!!! Többször meg kell hallgatni ugyanazt néha, mert van olyan, hogy rossz az ember hangulata, nem volt jó esetleg a napja, vagy rossz a lelkiállapota... ezek mind befolyásolhatjá k.... nem olyan rossz ez album, csak többször kellett meghallgatnom. Izgatottan várom a holnapi koncertet az arénában.
Idézet
 
 
#7 miso 2022-03-20 05:43
Én is korai Korn rajongó vagyok, de bevallom az Untouchables albumig szeretem őket, onnan egyre nehezebben tudtam nem hogy megszeretni, akárcsak meghallgatni az albumaikat.
A The Serenity of Sufferinggen voltak nagyon eltalált dalok, azt hittem újra magukkal tudnak vinni, de nem.
A The Nothing is unalmas volt, ezt is végigszenvedtem párszor, de ez nagyon nem jön be, sajnálom.
Idézet
 
 
#6 Rakonczai Attila 2022-03-04 11:06
Kevés olyan meghatározó zenekar volt az életemben, mint a Korn. Talán mondhatom, hogy a kedvencem volt. Mint sokakat, engem is ért sok rossz dolog életemben, ezért is tudtam könnyen azonosulni a dalok érzelmi világával, mondanivalójáva l. Kb. 14-15 éves lehettem, amikor egy barátom megmutatta a Life is Peachy-t és a Twist-et hallva azonnal tovább akartam hallgatni, hogy mi ez az egyedi érdekes dolog, ami egyből behúzott. Beszereztem az első albumot és utána módszeresen a többit (akkor még kazettán, walkman-nel). Albumról albumra vált egyre egyértelműbbé, hogy ezt én imádom és minden zenéjük nekem szól (én így éreztem). 2004-ben kimentem Ausztriába az Aerodrome fesztiválra, hogy láthassam őket, mert ugye akkoriban nem nagyon turnéztak Európában, főleg nálunk nem. Head ekkor már nem volt a bandában. Az élmény, hogy élőben hallottam őket végre (kiltben skót dudán játszani Johnatan-t) feledtette velem, hogy csak 45 percet játszottak. Erős volt a line-up, nem ők voltak a fő attrakció, de az a 45 perc tömény Korn volt, feledhetetlen volt, megérte több száz kilométert utazni érte. Utána 2005-ben végül jöttek a Szigetre, ahol egy botrányosan szar, pocsék koncertet adtak, de ettől még nem fordultam el a zenekrtól és milyen jól tettem. 2007-ben a Volt fesztiválon kiköszörülték a csorbát, játszották a Good God-ot, amit akkor hallottam élőben először és soha nem felejtem el amikor az utolsó "Won't you get the fuck out of my face"-re az utolsó "NOW"-t a közönséggel ordíttatva csaptak bele a mérhetetlen zúzásba. De albumok szintjén ekkor már elkezdődött a zenekar általam mélyrepülésnek nevezett időszaka. Jött az Untitled, majd a III. Remember Who You Are, amik számomra hallgathatatlan ok voltak. Az ezt követő albumok sem közelítették meg az első négy albumot, de mindegyiken találtam olyan dalt, ami tetszett, de egységükben nem tartom őket jó albumoknak, még Head visszatérése ellenére sem - "párszor végighallgatva bólintsak, igen, még léteznek, aztán újra megfeledkezzem róluk". Aztán a The Nothing a semmiből lepett meg (engem is). Egy évtized után újra lelkesedtem egy Korn albumért. Jött a turné bejelentés, és Magyarország is benne volt. Lázban égve vettem jegyet, nézegettem a setlist.fm oldalon, hogy milyen számokat játszanak a turnén és örömmel láttam, hogy az új album 1-2 dalától eltekintve egy klasszikus best of-ra számíthatok majd. És ekkor jött a COVID. A koncertet 2022-re halasztották. Magamban pont ettől féltem a legjobban, hogy addig tutira kiadnak megint egy rossz albumot és majd a 2022-es koncerten a szar új számok miatt fog egy-két jobb kiszorulni a setlist-ből... ÉS ÍGY LETT. Megjött a Requiem. Régen minden jobb volt? Nem, de a Korn biztosan. A The Nothing üdítő sikere után reményekkel telve vetettem bele magam a meghallgatásába ... nem kellett volna. Hogy rájöhessek, hogy "ez egy vérprofin szerkesztett, mind zenei felépítésében, mind érzéskoncepciój ában rendkívül okos album" nem kellet pár hallgatás, ugyanis egyszer sem tudtam végig hallgatni. Rendkívül unalmas és kicsit sem szerethető nekem. Számomra egy albumon (nem csak Korn, hanem bármelyik együttes) nyitó dalának az egyik legütősebbnek kell lennie, ami meghozza a kedvem az album tovább hallgatásához. A Forgotten egyből letörte a lelkesedésemet, de hátha a következő szám jó lesz és tovább hallgattam... ez ismétlődött a Disconnet-ig, aminek a felénél kikapcsoltam. Nagyon próbáltam befogadni, nyitott hozzáállással hallgatni, de fájdalmasan nem ment. Nem követelem, hogy "újra és újra adják ki a Follow The Leadert", nem kérem számon a húsz évvel ezelőtti indíttatást és kivitelezést, de azt elvárom, hogy jó zenét csináljanak, amit élvezettel hallgatok. A szövegek tényleg brutálisan őszinték, de zeneileg semmi "fantáziával vagy művészi bravúrral és alázattal összepakolt témával" nem találkoztam az ötödik számig, ami több mint az album fele. Ez olyan, mint amikor azt mondják egy könyvre, hogy csak az első pár száz oldal unalmas, uána jó lesz. Ilyen könyvet nem olvasok el, ahogy ezt az albumot sem tudtam végig hallgatni. Nem vagyunk egyformák. Ősrajongónak tartom magam, de ez az album pocsék. Remélem a koncertig nem jön még több ilyen. Ez nem jó, ne maradjon így.
Idézet
 
 
+13 #5 Montsegur 2022-02-16 15:11
Én első hallgatásra belezúgtam :-) Nagyon jó lett!

Egyébként meg a Reign In Blood óta az a véleményem, hogy egy jó lemeznek fél óra pont elég.
Idézet
 
 
+17 #4 goodbye 2022-02-16 06:43
Ők azok, akik nem nagyon tudnak hibázni. A műfajt lehet szeretni vagy utálni, de ez a csapat már 30 éve minőséget szállít minden lemezen. Már csak egy akusztikus turné hiányzik az unplugged-féle hangszereléssel .
Idézet
 
 
+27 #3 cápaidomár 2022-02-15 04:10
Bitang jó a Requiem, nagyon meglepett. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire magával ragad. Jó ideje felszínesen követem a tevékenységük, régóta nem hallottam tőlük olyasmit, ami 20 percnél tovább le tudott volna kötni. Szerintem nagyon jót tesz a lemeznek, hogy ennyire rövid. Nincs hiányérzet, nincsenek effekthegyek, üresjáratok, csak 9 rengeteg fantáziával megírt, remekbe szabott nóta.
Idézet
 
 
+27 #2 Szűcs István 2022-02-14 21:04
Csak az album rövidségébe lehetne belekötni, mert még olyan jó volna hallgatni ezt a dalkollekciót. Minden egyes dalnak külön karaktere van, az együttestagok elemükben vannak, kivétel nélkül óriásit alakítanak. Ez az album úgy utal vissza néhány albumukra, hogy előrelép egyet. A Take a look in the mirror és az Untouchables lenyomatát érzem a korongon, de a diszkográfiájuk több kiadványa hangulatilag visszaköszön egy-egy dalukban. Az album meghallgatása mindenképp megér egy misét. A Korn újra letette a névjegyét. Kreatív összegzése annak, aminek már korábban is a birtokában voltak.
Idézet
 
 
+27 #1 Bazsi 2022-02-14 20:57
Ősrajongóként az ismertető minden szavával egyetértek, és köszönöm. Nagyszerű lemez, szuper kritika.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.