Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Giant: Shifting Time

giant_cRettenetesen nagy bajban vagyok az új Giant-lemezzel kapcsolatban, mert egyrészt elfogadhatatlannak és felháborítónak tartom Dann Huff nélkül ilyen néven reklámozni ezt a csoportosulást, másrészt tetszik az album, méghozzá eléggé. Mi lehet ilyenkor tenni? A lelki békém megőrzése érdekében arra jutottam, hogy ambivalens érzéseimnek mindenképp hangot kell adnom, a terápia eszközeként pedig egy objektivitásra törekvő, több aspektusból körüljárt kritika pont meg is felelt.

Szóval miért is habzik a szám és kínoznak rángógörcsök, ha arra gondolok, hogy ez egy Giant-album? Nos, elsősorban azért, mert vannak nevek, arcok, karakterek, akiket egyszerűen nem lehet kivenni a képletből, annyira nagy mértékben határozzák meg zenekaruk hangzásvilágát. Ahogy Neal Schon nélkül nincsen Journey és Luke nélkül nincsen Toto, úgy a Giant esetében Dann Huff lénye az a felbecsülhetetlen értékű alkotóelem, aminek hiányában nem beszélhetünk a kultikus amerikai AOR-legendáról.

megjelenés:
2022
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Ez a tény már akkor komoly pszichés károsodást okozott nálam, amikor a 2010-es visszatérő Giantről írtam a Hammerben, most pedig újra jelentős egészségügyi kockázatnak tett ki a Frontiers kiadó. Nem lehet elmenni ugyanis a kétségbevonhatatlan tény mellett, hogy hiába van itt két másik alapító, Dann tesója, a dobos David és Mike Brignardello basszusgitáros, ez a zenekar sosem róluk, hanem mindenekelőtt Dann egyedülálló tehetségéről szólt. Habár az előző, Terry Brock egykori Strangeways-vokalista fémjelezte Promise Land albumot is meg tudtam kedvelni idővel, de ott legalább a dalszerzésből kivette a részét a jó húsz éve kizárólag producerként dolgozó korszakos zenész. Most azonban úgy tűnt, végleg elengedte az olaszok kezét, csináljanak, amit csak akarnak alapon, ami finoman fogalmazva sem prognosztizált fényes jövőt. Amikor ez kiderült, azonnal elkönyveltem, hogy így már nem marad más, mint a fogyasztók szándékos megtévesztése, ugyanúgy, ahogy egy ideje már a Hardline is csak nevében képviseli eredeti identitását, tartalmában semmiképp.

Borítékolható volt, hogy a projektvezetői pozíciót – na, ki? – a jó öreg Alessandro fogja megnyerni, majd bérzenészek segítségével összeraknak háromnegyed órányi zenét, amit becsomagolnak úgy, mintha a Giant-életmű integráns része lenne. Nagyjából ez történt, mégis meglepődtem. Mégpedig azért, mert Del Vecchio mester önmagához képest és néhány feltűnő kihágást leszámítva bizony meggyőző teljesítményt nyújtott a dalok megírásában és a produkciós tevékenység koordinálásában. Noha szerzőtársai – Michael Palace, Kristian Fyhr és Pete Alpenborg – mind belterjes Frontiers-arcok, mégis sikerült olyan eredményre jutniuk, amit bizonyos feltételek mellett el tudok fogadni. Ehhez persze egyéb faktoroknak is teljesülniük kellett, például annak, hogy ne névtelen arcok játsszanak David Huff és Brignardello mellett, hanem hozzájuk hasonló kaliberek, akik kreatív infúziót is képesek szolgáltatni a megfelelő helyeken: a gitáros posztot ismét John Roth kapta, aki már korábban is bizonyította páratlan hozzáértését mind itt, mind a Winger és a Starship soraiban. A fickó elképesztően ízlésesen gitározik a teljes anyagon, egyetlen Dann-rajongónak sem lehet kifogása a munkáját hallva. Tényleg élményszámba megy, ahogy a régi iskola szabályai szerint megfogja a gitárt, minden hangja kincset ér. Az énekesért viszont elsőre nem tudtam ugyanígy lelkesedni. A svéd Perfect Plan torka, Kent Hilli ugyanis engem nem hozott lázba az elmúlt években, pedig Ádám barátom erőltette rendesen. Baromi jó hang, ez tény, de eddig a dallamaiban nem találtam meg azt a bizonyos pluszt. Eddig. Merthogy itt nagyon rákattantam erre a továbbra is neutrális, de amerikaiul is kiválóan megszólaló skandináv orgánumra, és mivel az ő keze is benne van szinte minden témában, ettől kezdve nyilván másképp fogok viszonyulni hozzá.

Leginkább azért, mert – ismerve Del Vecchio sematikus gondolkodásmódját – azt feltételezem, hogy Hilli felelős azon rég elfeledett és jelentőségteljes blues-érzés újrateremtéséért a szerzeményekben, ami az eredeti Giant-hangzás fundamentumát adta, és amúgy harminc éve hiányzik az AOR palettáról. Óriási pluszpont jár ezért, még akkor is, ha bizonyos tételeknél a nagy igyekezetben azért túltolták a biciklit, és gyakorlatilag újraírtak pár Giant-klasszikust. A címadó Shifting Time instrumentális bevezetője tudniillik megmosolyogtatóan egyértelmű utalásokat tesz az I'm a Believer irányába, az ezt követő Let Our Love Win staccato riffje a Thunder & Lightning szellemét idézi meg a kelleténél egy fokkal kendőzetlenebbül, miközben a lemez egyik legjobb dala, az eszelősen nagy refrénnel megáldott Don't Say A Word alapmotívuma az Innocent Days legfőbb gitárdallamát veszi kölcsön, de a The Price Of Love és az I'll See You In My Dreams közötti hasonlóság is több mint nyilvánvaló. Kétség ne férjen hozzá: ha ezeket Dann Huff írta és adta volna elő, akkor azt mondanánk, hogy a mester bizony fárad és ismétli önmagát. Régebben és rosszabb napjaimon ezeket arcátlan nyúlásoknak tituláltam volna, de ma már tényleg hálát adok a sorsnak minden normálisabb AOR-dalért, szóval sietve leszögezem, hogy ettől függetlenül és 2022-es mérce szerint ezek is ugyanolyan élvezetes, minőségi darabok, mint a kevésbé nyilvánvaló, de kellőképpen giantes számok.

Mindez persze csak fokozza a kettős mérce paradox érzését bennem, de mit lehet tenni? A nyersebbre vett bluesrockos Standing Tall, a Dann Huff őrületes cameójával ékesített Never Die Young (jó ég, mekkora szóló az ott!), a legszebb AOR-időket felelevenítő Don't Wanna Lose You vagy a Highway Of Love esetében viszont nem lóg ki a lóláb, ezek egyaránt perfekt darabok, melyek úgy villantják meg a Giant-iskola jegyeit, hogy közben nem érződnek a zavaró áthallások. A Highway Of Love egyébként nem akármilyen időutazás, minden pénzt megér az a füstös-bluesos akusztikus téma, amire felfűzték. Azért halványan itt is felsejlenek a Chained és a I Can't Get Close Enough felejthetetlen momentumai, de csupán jelzésértékkel. Én magam egyébként mindig imádtam ennek a bluesos érzésvilágnak a fajsúlyosságát a '90-es évek elejének AOR zenéjében, a Giant mellett főként a philadelphiai Tangier, az Unruly Child, a Shadow King, Richard Marx, Michael Thompson és Mark Spiro anyagain lehetett ezzel találkozni annak idején. A lemez maradék egyharmadában viszont kevesebb karaktert találni, és ezek szinte kivétel nélkül lírai hangvételű szerzemények. Olyan, mintha a balladákra nem maradt volna elég puskapora a szerzőknek: egyedül a hendrixes akkordozással útnak induló Anna Lee-nek van markánsabb fazonja, a többi bármilyen átlagos dallamos lemezen helyet kaphatna. A hiányérzetet a korong szerkesztése csak tovább hangsúlyozza, ezek ugyanis mind az anyag második felében kaptak helyet, így kicsit megakasztják az elején még meglévő lendületet, de nagy tragédia azért nincs.

Ahogy már korábban említettem, a produkcióra sem lehet ezúttal panasz, erőteljesen, természetesen és arányosan szól az album – egyáltalán nem rosszabb ez a hangzás, mint mondjuk az utolsó Dann által készített Giant-mű megszólalása. Összességében azt kell mondanom, tényleg méltó módon ápolja a dallamos rock hagyományait a Shifting Time, ám továbbra is tartom, hogy szerencsésebb lett volna valami más néven, például Last Of The Runawaysként megjelentetni ezt a munkát, ha már mindenképpen kell a kapocs. Hiába múlja felül minden mutatójában a mai AOR-lemezeket, Giantként továbbra is nehéz ezt értelmezni, emiatt pedig a pontszámom sem lehet reális, ami kizárólag a kontextusából kiragadott pőre muzsikának szól.

 

Hozzászólások 

 
-2 #2 frontiers 2022-02-12 07:28
Fájó szivvel mondom ki, de, lassan annyira káros lesz a rockzenére a frontiers, mint amennyire megmentőként gondoltunk rá 15 éve. Annyira gáz ez, hiába jó a zene.
Idézet
 
 
-2 #1 GTJV82 2022-02-11 19:29
Hát igen, sok minden igaz ebben a cikkben.
A Frontiers néha erőszakkal is felszínen tart úgy 1-1 nagy nevet, hogy valóban sok köze nincs a valósághoz az adott zenekarnak a nevek alapján.
Gondolom kell nekik a pénz lóvéra.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.