Shock!

Hú, de rég volt már, amikor a Blackacidevil megjelent! Nem is aratott osztatlan sikert vele Danzig mester. Pedig nem volt az annyira rossz. De mondjuk olyan jó sem, mint az előzőek. Aztán mindenféle tagcserék után megérkezett a Sátán gyermeke.

A neten jóval a megjelenés előtt keringett mindenféle hír és találgatás, hogy mi ez a sátánosdi, melyet Glenn Danzig kénytelen volt végül lereagálni, ne aggódjon senki, nem növesztett patát és szarvakat, és még csak szüzeket sem áldoz teliholdkor. Jöhet a zene!

Súlyos, komor riffeléssel kezd a korong, a Five Finger Crawlban benne van minden amitől jó egy Danzig nóta. Pofonegyszerű a riff, ám mégis olyan magával ragadóan sötét és hangulatos, hogy az ember fantáziája azonnal beindul, mindenféle homályos és nem éppen angyali gondolat kezd keringeni a szürkeállományban. Ott van az őserő a lemezben, méghozzá meglehetősen buja őserő. Glenn Danzig visszafojtott suttogásból vált át szokványos dallamaiba, melyek ezerszer elhangzottak már, s mégsem lehet megunni őket. Ez ilyen. Koszos, effektes (de csak csemegeként, finoman adagolva), lassan hömpölygő vagy erőtől duzzadó, szinte mindegy merre kalandozik Glenn Danzig, mert a belső tűz ott ég benne, amitől legszívesebben elnyújtóznál a kandallóban lustán pattogó tűz előtt. Ördögi, nna! - mint mindig...

Ha szereted a régebbi Danzigeket, meg nem idegenkedsz a Blackacideviltől sem, akkor kapsz egy remek elegyet, amit rongyosra fogsz hallgatni. Hát ha ilyen a sátán gyermeke... hmm...