Akármennyire is a Rush, a Marillion és a Pink Floyd a nagy példaképek a belga illetőségű Neo-Prophet tagjai számára, tehát értelemszerűen klasszikus prog rockról beszélhetünk, a nyitó dalban (The Truth) mégis inkább egy hatalmas Magellan-kori Savatage téma köszön vissza, persze ez egyfelől köszönhető annak is, hogy a Sava sem vonhatta ki magát az említett nagyok hatása alól; másrészt pedig Hans „Mac" Six basszer-énekes rekedtes hangja cseppet emlékeztet Jon Oliváéra.
Az Eighteen Visions 2006-os cím nélküli lemeze az utóbbi évek méltatlanul elsikkadt mestermunkái közé tartozik, így aztán nem csoda, hogy az Orange Countyból elszármazott banda demoralizálódott és feloszlott, miután semmilyen kézzelfogható eredményt nem tudtak vele elérni. A hardcore vonalról érkezett csapat egészen sajátosan vegyítette az új évtiz...
Óriási közhely, mennyire összeillik a rockzene a keleties dallamokkal, de mit csináljunk, ha egyszer igaz – ezt már nagyjából a Gates Of Babylon óta lehet tudni, sőt már a Led Zep sem idegenkedett az efféle muzikális egzotikumtól. Később pedig nem is nagyon akadt olyan alműfaj a kemény zenék terén, ahol ne tűnt volna fel a mesés kelet egy-egy dalla...
A Blind Myself sosem a középutas csapatok táborát gyarapította, és ha lehet ilyet mondani, a magyar nyelvre váltásnak köszönhetően csak még bizarrabb lett a zenéjük. A banda motorja, Tóth Gergő frontember elég jól ráérzett, hogy egy ennyire non-kommersz, elvetemült húzásokkal teli zenét csak kiherélni lehetett volna hétköznapi dalszövegekkel, így a...
Bruce Turgon és Philip Bardowell – melodikus rockban utazóknak aligha kell többet mondanom, hogy tudják, miért is kell meghallgatniuk a Places Of Power lemezét. A basszusgitáros-gitáros-billentyűs-dobos-énekes Turgon a '70-es évek óta aktív különböző formációkban, de azután vált igazán keresett muzsikussá, hogy bekerült a Foreigner énekes Lou Gramm...
Előzetesen valószínűleg maga Leif Edling sem gondolta volna, micsoda új reneszánszt hoz majd a Candlemassnek a Solitude Aeturnus énekes Robert Lowe csatlakozása, pedig így történt. A két évvel ezelőtti King Of The Grey Islands lemezt ma már szinte közmegegyezésesen úgy emlegeti a szakma és a tábor, mint az örök csúcsalkotás Epicus Doomicus Metallic...
Nyilván mindannyiunkkal megesett már, hogy ugyan egy csapat felkeltette az érdeklődésünket, mert mondjuk alapbandaként tartják őket számon a tudorok, vagy csak szimplán sok jót csicseregtek a madarak az adott brigádról, ám a szokásos napi teendők, valamint az arcunkba ömlő, embertelen mennyiségű zenei anyag miatt csak évek múltán jutottunk el oda, ...
Rossz szokás az előítélet, én a belga Days Of Betrayal esetében mégis éltem ezzel a csúfsággal. Eleve ferde szemmel nézek mindenféle belga metal csapatra, de a lemez egy-két dalába való belefülelés után se vártam sok jót a brigádtól.
Kezdjük egy kis rejtvénnyel: mi a közös az alábbi zenészben és zenekarokban, természetesen a zenei műfaj mellett: Eddie Van Halen, Golden Earring, The Gathering, Within Temptation, Epica, Asphyx, Gorefest. Nos, a válasz igen egyszerű, valószínűleg a legtöbb olvasó azonnal rá is vágta, hogy ezek az ikonok bizony mind egyazon nemzetiségűek, azaz holl...
Csak a harmadik lemezzel szerettem meg a Papa Roachot, de akkor nagyon. A túlburjánzó tinédzser frusztráció miatt azelőtt nem igazán tudtam komolyan venni az ezredforduló egyik emblematikus nu metal csapatát – bár kétségtelenül akadtak jól elkapott dalaik –, a Getting Away With Murderrel azonban valami olyat tettek le az asztalra, ami akkor és ott ...
A kaliforniai Great White parádés visszatérést produkált a 2007-es Back To The Rhythm lemezzel, és elég gyorsan kirukkoltak a folytatással. Időközben a basszusgitáros Sean McNabb helyére ugyan új ember érkezett Scott Snyder személyében, de a bluesos hard rock zene mesterei ettől természetesen jottányit sem változtak.
Akármivel is rukkol elő a Queensryche, egyszerűen nem nyerhetnek. A legendás seattle-i csapat pályája első évtizedében olyan szinten tökéletes alapműveket készített, hogy azokhoz mérten igazából minden későbbi nekirugaszkodás csak harmad- vagy negyedrendű lehet, de egy csomóan ezen túlmenően is rosszindulattal állnak hozzájuk.
Nem kevés Slayer feelinggel átitatott, az ember száját önkéntelen vigyorra húzó reszelős témával indul az új Bridge To Solace a Degeneration nótával, amiből aztán egy olyan hangulatos, egyszerre roppant fogós és intenzív zúzdát kerekítenek Jakab Zoliék, hogy csak na. Habár a csapat előző anyagaira sem lehetett panasz, már ez a kezdés is előrevetíti...
A belga Battalion Winter Campaign című bemutatkozó lemezéről szintén nekem volt szerencsém írni, így régi kedves ismerősömként köszönthettem a belga srácokat, akik Welcome to the Warzone című tavalyi lemezükkel másodszor támadnak.
A Hammerfallt rengetegen a kezdetek óta imádják cseszegetni, pedig ezer olyan csapat létezik, akik náluk sokkal jobban rászolgáltak erre. Tény, hogy jó időben bukkantak fel jó helyen a megfelelő zenével, de a lendület a Glory To The Brave óta eltelt lassan 12 évben sem lankadt, ráadásul a zenekar maradt, ami volt.
Őszinte leszek: soha nem értettem, hogy a hazai rock/metal színtér miért épp a germán és brit heavy metal sokadrangú honi kópiáinak kedvezett inkább, mintsem az extrémebb, ám jóval egyedibb látásmódot képviselő csapatoknak.
Valahol talán az ember kudarcának tudható be, hogy bármibe is fogjon, a végén mindig ugyanabba a csapdába esik. Ami először újdonságot nyújt és izgalmas, az idővel megszokottá, s ezáltal egyre szűkülő ketreccé zsugorodik körülöttünk, míg végül a kezdeti lelkesedést, amellyel belevetjük magunkat az újba, felváltja a kétségbeesett menekülési próbálko...
Az Akela ismételt földbeállását követően Szijártó Szupermen Zsolt volt az első falkatag, aki új formációval tért vissza, ráadásul az első hírek alapján kifejezetten érdekessel! Nagyon kíváncsi voltam az After Rain bemutatkozó anyagára, hiszen Zsolt gitárjátéka több mint meggyőző, az pedig, hogy egy énekesnővel kiálló hard rock csapattal tér vissza,...
Nem kertelek, az experimentális olasz metal zenéktől köröket tudok rohangálni a plafonon. Eddig nagy szerencsémre nem túl sok ilyesféle kreálmánnyal hozott össze a jósors, ám amikbe belebotlottam, azokon rendesen el is hasaltam. Ilyen rossz viszony után még engem is meglepett, hogy a Tronus Abyss, olasz nemzetiség ide vagy oda, milyen élvezetesen j...
Még elevenen él bennem az emlék, amikor gimnazistaként, úgy nyolc évvel ezelőtt először találkoztam az akkor még undergroundnak számító Finntroll zenéjével. Bár az Amorphis már jóval előttük lerakta a finn folk metal alapjait, a trollok kettes, Jaktens Tid albumán saját, death metallal kevert humppa polkás őrülete hamar az egekbe repítette a csapat...
Alighanem Michael Kiske az egyetlen ember a világon, aki nem veszi észre, hogy az utóbbi bő másfél évtizedben tett nyilatkozataival rendszerint az egyetlen olyan helyre piszkít, ahonnan a mai napig eszik és a jövőben is enni fog. Az egykori Helloween frontembernek nagy hitbuzgalmában valahogy még mindig nem esett le, hogy az őt ismerő közönség csak...
Rengetegen kiakadtak Jeff Scott Soto új lemezén, pedig a hard rock műfaj egyik legnagyobb torka igazából semmi olyat nem csinál a Beautiful Mess dalaiban, ami ne férne bele a róla kialakított képbe. JSS-ről mindig is tudni lehetett, hogy nem az a kimondott ördögvillázós, szegecselt műbőrdzsekiben, sztreccsfarmerben és magasszárú edzőcipőben nyomuló...
Sosem voltam kifejezett U2 rajongó, Bono messianisztikus küldetéstudatát pedig a világ egy számottevő hányadához hasonlóan mindig is rémesen ellenszenvesnek találtam, de ostobaság lenne vitatni, hogy minden idők egyik legfontosabb rockzenekara letett az asztalra néhány olyan lemezt, amik mellett egyszerűen nem lehet elmenni.
Bevallom, az év elején kissé elvesztettem a fonalat zeneileg, de úgy érzem, tavasszal megint sikerül majd felvenni a ritmust. Ennek talán első jele az volt, amikor az új Impellitteri album érkezéséről értesültem, melyen – ahogy a hírek szóltak – újra Rob Rock énekel old school témákat.
Komoly viták kereszttüzében kezdi meg világhódító útját az atlantai Mastodon negyedik nagylemeze, pedig az örvénylő váltások, apokaliptikus jammelések és lázálomszerű zenei víziók modern mesterei igazából nem változtak annyit, mint ahogy elsőre tűnik.
Az előző Lamb Of God lemez, a Sacrament 2006 legjobbja volt számomra, így aztán kissé óvatosan közelítettem a Wrath-hez, főleg a szokásos előzetes „ez az album aztán tényleg minden eddiginél jobb lesz" nyilatkozatok fényében, de szerencsére nem volt különösebb ok az aggodalomra. A richmondi ötös nem nagyon változtatott a nyerő formulán, még ha igye...
Teljesen természetes, hogy a heavy metal megjelölés mást jelent manapság, mint 1984-ben vagy 1994-ben, de aligha járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: a jelenlegi mezőnyben kevesen testesítik meg a sokat cincált kifejezés eredeti lényegét a svéd Wolfnál tökéletesebben.
Facebook
Twitter