Shock!

Rég volt már, hogy utoljára God Dethroned albumot hallgattam. A The Lair Of The White Worm lemez a jobban sikerült GD anyagok közé tartozott, a soron következő The Toxic Touch viszont kb. annyira mozgatta meg a fantáziámat, mint Habermas rendszerelmélete.

Érdeklődésem ilyen szintű lanyhulása után valóságos hidegzuhanyként ért a holland horda nyolcadik nagylemeze, már csak az érdekesnek tűnő koncepció miatt is. A négytagú formáció ezúttal a Bolt Thrower és a Hail Of Bullets által kitaposott ösvényre lépve háborús témával kívánja felkavarni a dallamos death metal nyugodt vizét.

Passendale - vagy régiesen Passchendaele - szolgált helyszínéül az első világháború egyik legvéresebb csatájának, s még a háborús témákért hasonlóképp rajongó Iron Maiden is szintén megemlékezett már az eseményről. Ennek ellenére ezt a területet egyáltalán nem lehet lerágott csontnak nevezni, úgy általánosságban véve kiaknázatlan még az első világháború témája zenei körökben. Pedig potenciál volna a dologban, mi se bizonyítja ezt jobban, mint a GD új lemeze, mely egyben az eddigi legerősebb anyaguk is.

A nyitó The Cross of Sacrifice még az a tipikus intro, amit számtalanszor hallhattunk már, és még fogunk is párszor, de az első igazi dal, az Under A Darkening Sky már rendesen beindítja a nyaki izmokat. Igaz old school dal ez, tekeréssel, mogorván dohogó gitárokkal és egy slayeresen ízes váltással. Hasonló pusztítást visz véghez a No Man's Land is, de a lemez egyik legfogósabb és egyben legjobb tétele mindenképp a Poison Fog kell, hogy legyen. A jellegzetesen északi hangulatú riffek svédesen kavarogva törnek utat maguknak a hangfalakból, a keménységet azonban ezúttal egy tiszta férfiének töri meg, kellemes meglepetést okozva ezzel. Henri Sattler énekes/gitáros tiszta hangja leginkább a kivételes orgánummal felvértezett Siment (Dimmu Borgir, Borknagar, Arcturus stb.) juttatja eszembe, s fennkölt dallamai tökéletesen illenek a háború férfias oldalát megéneklő miliőbe.

Az albumon szinte végig sorjáznak a jobbnál jobb témák, a csapat is hallhatóan sokat ad a változatosságra, így kapunk az orcánkba kapkodós thrashelést (Drowning In Mud), pátosszal telt hősi éneket (Passiondale) és egy kis deathes darálást újfent tiszta énekkel (No Survivors). Egészében véve a Passiondale egy igényesen összerakott, melodikus death metal mű, ami talán lehetett volna egy leheletnyivel rövidebb is, innen-onnan lecsippentve pár felesleges témaismétlést, az összkép azonban így is meggyőző. A már fentebb említett bandák rajongóin kívül ajánlott még a Passiondale beszerzése az Amon Amarth szerelemeseinek is, és úgy egyébként mindenkinek, akik kedvelik, ha a keménység időnként dallamossággal párosul.