Technikás death metal banda sok van, ezt már elmondtam egy-kétszer, éppen ezért kell azt a keveset igazán jót becsben tartani és értékelni. Megmondom őszintén, a Once Was Not lemezükig ilyen brigád volt a Cryptopsy is. Most viszont csak fejvakarás van, semmi más.
Hogy Steve Lukather egy zseni, azt alighanem még annak sem kell különösebben bizonygatni, akit egyébként a jeges víz ver ki a Toto-féle klasszikus AOR zenéktől: a gitáros eddigi három évtizedes pályafutása során legalább ezer különböző albumon játszott session-muzsikusként, és önálló produkcióival, projectjeivel számtalanszor tanúbizonyságot tett k...
Sokat vártam az új King's X lemeztől, mivel a kultikus houstoni trió az előző Ogre Tones-zal ismét olyan formát mutatott, amilyet már évek óta nem, ráadásul ismét Michael Wagener csúcsproducerrel vonultak be a stúdióba. Az XV végül a várt elsöprő anyag helyett szimplán csak jó lett, de talán eleve hibás hozzáállás volt abban reménykedni, hogy Doug ...
Ez a négytagú bristoli zenekar ugyan már hat éve veszi ki részét a modernebb felfogású brutális zenei zajongásból, és bár három nagylemez és egy EP is a számlájukra írható, nekem valahogy mindezidáig nem nagyon szúrt szemet a csapat ténykedése. Ennek egyik oka talán a deathcore utóbbi évekbeli inváziós jellegű felfutása lehet, de az sincs kizárva, ...
Ha valaha mondtam volna olyasmit, hogy 2007 egy erős év volt, akkor most igen erősen kell vakarnom a fejem, ha az idei évet akarom jellemezni. Mert bár még csak félévnél járunk, már most nagyon izmos hónapokat tudhatunk a hátunk mögött, elég csak az új, bivaly Death Angel lemezre vagy a Sahg második csapására gondolni. És mik jönnek még!
A Black Crowes azon csapatok közé tartozik, akiket tizenpár éve nagyon tudtam szeretni, korai lemezeik (leginkább az első három, mert a Three Snakes azért már nem volt akkora telitalálat) heti rendszerességgel előkerültek. Aztán szép lassan elhidegültünk egymástól, én mentem jobbra, ők meg balra, és ha nagy ritkán mégis összefutottunk valahol, elis...
Ez a lemez még a tavalyi elfekvő kupacból került elő, tulajdonképpen nem is tudom, miképp feledkeztem el róla ennyire: határozottan emlékszem, hogy mikor megérkezett, pár hallgatást megért, és teljesen szimpatikusnak találtam az albumon hallható zenét. A csapat 2005-ös lemezéhez volt már korábban szerencsém, azt sem tartottam rossznak, kellemes dal...
A klasszikus progresszív rock lemezek az utóbbi időben úgy látszik, mindig engem találnak meg. Ez persze nem baj, mert szerettem-szeretem a stílust, de sajnos az újabb bandákkal kapcsolatban már nem vagyok igazán képben (sajnos a régi nagyok hallgatása is igencsak háttérbe szorult mostanában).
A félreértések elkerülése végett: a QvA kifejezés nem arra utal, amire olvastán könnyedén asszociálhatunk – persze rossz az, aki rosszra gondol – hanem a Questions versus Answers elnevezés rövidítése. Ami pedig nem más, mint egy 2005-ben életre hívott zenei projekt, voltaképpen egy főleg zenészekből álló baráti kör, melynek mozgatórugója a kissé fu...
Azért az nem semmi, hogy a klasszikus, hammondos hard rockot játszó Treff zenekar 1972-ben alakult! Már ezért is tiszteletet érdemelnek, hiszen tudjuk, milyen mostoha sors jutott az efféle bandáknak az aczéli időkben. Ezzel együtt nem nagyon találok mentséget arra, miért szól negyedik albumuk ennyire igénytelen módon – a 90-es években még szemet hu...
Amerikai power metal, kifejezetten King Diamond, Iced Earth és Nevermore rajongóknak ajánlva! – hm, nem is hangzik rosszul...lássuk csak, oh, és az alapító Danie Powers négy és fél oktávot tud! Végre valami jó! Kicsit mondjuk elrettentő a tucat true bandákban utazó Dragonheart Records, illetve a trió felállás, de a kiadói ajánláson szereplő fenti t...
A Soto bulira nyilvánvalóan mindenki az isteni Jeff miatt ment, és aki elment, azt marhára nem a kísérőzenekar saját nótái érdekelték. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Tempestt-Soto turnén nem kevés szimpatizánsra tettek szert a pelyhedző állú brazilok.
Nem tudom, a zenekar stílusa vagy olasztudásom miatt nyertem meg én a Juglans Regia lemezét, de valószínűleg mindkettő közrejátszhatott: a firenzei csapat ugyanis anyanyelvén nyomja a hallgatóbarát, talán valamennyire hardnak nevezhető rockmuzsikát.
A budapesti Flotsam & Jetsam koncert egyik bemelegítő-bandájaként találkoztam már a holland Izegrimmel egyszer. Emlékszem, az Avalon bárpultjánál akkor kaptam fel a fejem a bandára, mikor a brutális hörgéssel megtámogatott, őrlő nyitónóta után egy vékonyka női hang konferálta be a következő számot.
A borító alapján egy lyukas garast nem adtam volna ezen olasz bandáért: valami üvöltözős-hardcore-metalcore-akármire számítottam, death metalra, esetleg matek-grindcore-ra vagy egyéb extrémségre (a zenekar Myspace oldalán amúgy a hasonlóképp riasztó „experimental/progressive/death metal" meghatározás szerepel), de arra semmiképpen sem, ami a CD eli...
Röviddel azután, hogy Vas Marci kíméletlenül bevágta a pakkot Igor Karpenko kapujába - egyúttal be is lőve válogatottunkat a svájci A-csoportos jégkorong vb-re - arra gondoltam: na, akkor itt is az ideje összerittyenteni a Fish! új EP-jéről megemlékező irományt. Ilyen események után ugyanis nem igazán vágyik az ember arcletépő gyalulásra, szívesebb...
Nem tudom, hányan ismerik/szeretik itthon az utóbbi évek talán legütősebb európai, valódi értelemben vett (!) power metal csapatát, a Gus G. köré tömörült Firewindet, de remélem, hogy a napokban lezajló Kamelot bulin sok potenciális rajongó kattan majd rájuk. Ideje lenne, mert egyfelől a Premonition már az ötödik album a sorban, másfelől pedig ez a...
Több negatív visszhanggal találkoztam az új In Flames lemez kapcsán, pedig az A Sense Of Purpose sem stílusát, sem színvonalát tekintve nem mutat eszelősen nagy különbséget a legutóbbi Come Clarityhez képest. Persze ha egy zenekarnál véglegesen megcsontosodni látszanak a szokásos panelek, az sokakból automatikus óbégatást vált ki, különösen, ha oly...
Don Dokken körülbelül George Lynch gitárvarázsló távozása, azaz cirka 1998 óta fogadkozik, hogy visszakanyarodik minden idők egyik legjobb dallamos metal bandájának klasszikus soundjához, és ugyan minden azóta kiadott Dokken lemezen érezni lehetett ilyen törekvéseket, mégis egészen a Lightning Strikes Againig kellett várnunk arra, hogy az ígéretek ...
A dán Smaxone 2005-ös lemezével az év meglepetése volt számomra, az igazából semmihez sem hasonlítható modern rockzenéjük pillanatok alatt belopta magát a szívembe. A lemez után óriási csönd vette körül a csapatot, korántsem az, amit vártam, hogy megtörténik velük: egyszercsak valami fejes rájuk bukkan és rájön, hogy ez bizony jó.
Bár a Def Leppard nagy-nagy híve vagyok, Joe Elliotték utolsó lemeze, a 2002-es X nem vált túl nagy kedvencemmé: hiába írták az album mintegy felét az évtized legsikeresebb profi dalkovácsainak segítségével, Marti Frederiksen és Andreas Carlsson nem voltak képesek igazán karakteres témákat alkotni a leopárdok számára, a másik hányad pedig hiába rej...
Az olasz csapat 2000-ben alakult még Dead Poets néven, majd kb. egy év elteltével egy Gotthard lemez annyira megihlette őket, hogy rögtön át is keresztelkedtek Homerunra. Kezdetben klasszikus hard rock feldolgozásokat játszottak kizárólag, majd a közönség pozitív reakciója meghozta a kedvet a saját nóták fabrikálásához is.
A német Heaven Shall Burntől sosem állt messze a történetmesélés, most éppen Isten halálát bosszulják meg néhány dalban elmesélve. A csapat korábbi munkái szimpatikusak voltak számomra, az új korongtól sem vártam mást, mint féktelen energiát, kiabálást, vastagon gyaluló riffeket, meg mindenféle lerágott csontnak tűnő, de azért még hatásos fordulato...
Ha egy jós 1999-ben, a The Gathering megjelenésekor azt mondta volna a csapatnak, hogy a következő lemezük 9 év múlva fog megjelenni, ráadásul a dobos kivételével a klasszikus felállással, nemcsak ők, hanem szinte az egész világ körberöhögte volna az illetőt, amiért kéretlen vészmadárként hülyeségeket beszél.
A buffalói Every Time I Die is abba az egyre duzzadó tengerentúli áramlatba sorolható, ahol a southern riffek és a metalcore-os modernitás éppúgy követelményeknek számítanak, mint a nyelvtanilag korrekt, egyszerű mondatos zenekarnév. Az Every Time I Die legénysége e kritériumoknak tökéletesen eleget tesz, csakúgy, mint a nem is oly rég tárgyalt A L...
A Zimmers Hole eddig valamiért elkerülte a figyelmemet, pedig kedvelem a kattant zenéket, ahol pedig maga a bájosan babahangú hegyomlás (Gene Hoglan) dobol, az általában nem szokott éppen rossz lenni. Igaz, a csapat eddig két albummal rendelkezett, az első '97-es, a második 2001-es, utána hét év csend és most cimborálnak az ördöggel.
Érdekes, hogy az ezredforduló nagy kísérletezgetései (mathcore) és a különálló stílusok mutálódásai (metalcore) után milyen erőteljesen tér vissza a '80-as, valamint a '90-es évek ma már old schoolnak nevezett zenei világa.
Facebook
Twitter