Ha egy zenekar túl nagy lánggal ég, előfordul, hogy a tagok egy idő után nem tudnak mit mondani egymásnak, nincs meg a közös hang, és lassított felvételként darabjaira hullik minden, amit addig felépítettek. Van, aki ilyenkor terapeutát fogad és készít egy rossz lemezt, vannak, akik külön utakon indulnak el, hogy megvalósítsák önmagukat.
Ma már senki sem lepődik meg egy-egy újrafelvett régi lemez hallatán, de az efféle speciális anyagokkal azért alapvetően ingoványos talajra tévednek a készítőik. Persze akad rá példa, hogy még a vállalkozás eleve necces volta ellenére is jól sült el az újragenerálozás, a legkézenfekvőbb eset a Testamenté, akik a First Strike Still Deadlyvel tényleg...
Van ugyebár ez az unalomig elcsépelt kérdés (még interjúkban is meg-megkérdezik zenészektől), hogy „te hogyan raknád össze álmaid bandáját?". Ilyenkor aztán repkednek a nagy nevek, a fantasztikusabbnál irreálisabb összeállítások, de ma már az ilyen gondolatokkal való játszadozás varázsa erősen lecsökkent.
Olykor furcsa érzés végigkövetni egy zenekar útját a legelső demótól az x-edik lemezig – jelen esetben a harmadikig, ráadásul a harmadik külföldi kiadós kiadvány a Casketgarden Incompleteness In Absence-e. Ilyenkor kívülről, kibícként figyeljük, merre, hová fejlődik a csapat, a csetlő-botló amatőr csörömpölésből lesz-e valami olyasmi, amit szívesen...
Ha választani kellene, hogy melyik az a művészeti forma, amellyel a leghatásosabban és legsokrétűbben fejezhető ki az egyén saját véleménye, valamint belső érzései egymással és a világgal kapcsolatban, akkor minden bizonnyal a zenére voksolnék, s azon belül is a rock műfaja az, ahol az alkotó muzsikusoknak a legnagyobb a szabadságuk, mivel ez a szí...
Az Unearth tagjai nyilván esküsznek rá, hogy a The March lazán kenterbe veri az eddigi lemezeiket, de ez azért nincs így. Trevor Phippsék ezúttal is egy erős dalokkal teli, jól hallgatható albumot készítettek, amire azonban még ezzel együtt is simán rámondhatjuk, hogy – a kiforratlanabb Stings Of Conscience debütöt nem számítva – gyakorlatilag harm...
A Presto Ballet a Metal Churchből ismerős Kurdt Vanderhoof bandája, melynek 2005-ös, egyébként remekbeszabott bemutatkozása, a Peace Among the Ruins után három évvel végre megérkezett a második korongja. Vélhetően elég sokat elmond írásom tárgyáról, hogy jelenleg két lemezt hallgatok állandóan, melyek egyike ez - a másik a 2007-es Sieges Even - de ...
A Black Stone Cherry neve sokáig semmit sem jelentett számomra azt leszámítva, hogy időről időre belerohantam a neten, aztán több ajánlást követően végül megismerkedtem augusztusban megjelent második lemezükkel, és nem bántam meg, még ha a négyesfogat nem is találta fel a spanyolviaszt.
Az Emancer egy idestova már tíz éve működő északi formáció, kiknek legfőbb múzsái a végtelenbe tovakígyózó fagyos fjordok és a hidegen csillogó, kristálytiszta patakok. Zenéjükben fel is sejlik ez a természetességgel átitatott rideg szépség, de emellett még egyéb, kevésbé tipikusan északi jellegzetességek is fel-felütik a fejüket ezen az egy órás k...
Megmondom őszintén, egy új Axel Rudi Pell lemez kézhezvételekor magam is rendszeresen a „Már megint? Minek?" kérdést teszem fel magamnak (ha már a kiadótól vagy magától a német Blackmore-tól nem kérdezhetem meg ugyanezt). Valóban, kissé túlzásnak tűnik Axel folyamatos jelenléte a színtéren és úgy egyáltalán, ebben a mai dömpingben képtelen vagyok m...
Miután sikerült roppant ízléses módon lemenedzselnie szakítását a Velvet Revolverrel – alighanem még maga W. Axl Rose is büszke lett volna arra, amit lerendezett – , majd lebonyolított egy sikeres amerikai turnét eredeti bandájával, a Stone Temple Pilotsszal, Scott Weiland megjelentette második szólóalbumát.
A német progmetal szcéna csendben, de megbízható minőségben szállítja a lemezanyagokat, többé-kevésbé rendszeres időközönként. Nem is tudom, a Dream Theater sikere mennyire volt konkrét hatással a bandákra, elvégre legtöbbjük még az Images And Words környékén vagy előtt is ténykedett már, sőt, némelyikük már a When Dream előtt is létezett.
A King Hobo sztorijának gyökerei a 2005-ös Sounds Of The Underground turné idejére nyúlnak vissza, amikor az Opeth és Spiritual Beggars billentyűs Per Wiberg és a Clutch dobos Jean-Paul Gaster a színfalak mögött nekiálltak játszogatni, és annyira jól érezték magukat, hogy intézményesítették az együttműködést.
Nem akarom megjátszani az objektív kritikust. Nagy francot: elvakult rajongó vagyok. Igen, az a típus, aki még a kéthetes kutyaszart is megvenné, ha olyan csomagban árulnák, amin rajta van a négy betű, közepén a villámjellel. Sőt, később megvenném a kutyapiszok gyűjtőknek piacra dobott változatát is.
Az igen érdekes elnevezésű veszprémi kvintett 2006 októberében kezdte meg röptét, majd fél évvel később került sor az első koncertre, Superbutték társaságában. Abból, hogy rövid két év alatt a sertések eljutottak oda, hogy születésnapi bulijukra közel ötszázan kíváncsiak, továbbá év végére várható a Pig City Life elnevezésű bemutatkozó nagylemez, t...
Két év sem telt a Squealer legutóbbi albuma, a Squealer AD néven, Gus Chamberssel a mikrofon mögött kiadott Confrontation Street óta. Azt az anyagot kifejezettem csíptem, hiszen egy módosult, thrashesebb irányvonalra állította magát vele a banda, Gus pedig hozzátett annyit, amivel sikerült kiemelnie a Squealert a tucat-pozícióból.
Visszametalcore-osodott a Trivium – mondják az okosok a floridai négyes új, sorrendben negyedik lemeze kapcsán, de ne dőlj be nekik. Eleve az is kérdés, pusztán zenei szempontból mennyire lehetett valaha is odasorolni Matt Heafyéket a Killswitch Engage, Shadows Fall, Unearth fémjelezte északkeleti parti mezőnyhöz – még ha kényelmi szempontokból kif...
Elég rövid idő, szűk másfél év telt el a legutóbbi Volbeat album, a Rock The Rebel / Metal The Devil megjelenése óta, és aki ott volt a Szigeten Michael Poulsenék zseniális koncertjén, azt aligha éri meglepetésként, hogy a Guitar Gangsters And Cadillac Blood sem hoz lényeges változásokat a dánok hangzásvilágába.
Jean Beauvoir kultikus figura a dallamos rock színtéren. A kihidrogénezett mohikánfrizurával kiálló fekete énekes/gitáros először a Plasmatics nevű kultikus anarcho-punk/pop metal formáció oszlopos tagjaként terrorizálta az amerikai klubokat, aztán Paul Stanley országos cimborájaként társszerzősködött a KISS Animalize és Asylum lemezein, párhuzamos...
A Europe esetében nem nagyon tudok elfogulatlanul nyilatkozni, különösen a tavaly januári bécsi koncert után nem, hiszen akkor alapjaiban változott meg a bandához és újabb kori tevékenységükhöz fűződő viszonyom. A klasszikusokkal egyenrangú alapkedvencekké értek a két kísérletező kedvű, modern hangvételű, reunion utáni lemez borongósabb hangulatú, ...
Nem fogok vitatkozni, ha valaki azt mondja, hogy a svéd Amon Amarth nem tartozik a bolygó legizgalmasabb és legváltozatosabb zenekarai közé, abban viszont egészen biztosan verhetetlenek, amit csinálnak. Johan Heggék stílusa gyakorlatilag semmit nem változott a kezdetek óta, de valahogy mindig képesek még izmosabb, még jobb dalokat írni, mint az elő...
Savatage-ügyben egyik fél álláspontját sem értem igazán. Egyrészt nem világos, miért rinyálnak a rajongók, hogy a csapat miért nem áll össze újra a patinás néven, hiszen a két kulcsfigura külön-külön ugyan, de fossa a lemezeket. Olybá tűnik ugyanis, hogy mind a Jon Oliva's Pain, mind a Zak Stevens-hez köthető Circle II Circle szinte állandóan új an...
Az Evergrey neve egyenletes minőséget jelent hosszú évek óta, még ha ez a minőség valamilyen szinten megtorpanni is tűnik mostanság. A kiadóváltással egy kevés szemléletváltást is kaptunk, így a csapat új lemeze úgy Evegrey, hogy nem 100 százalékosan az, hanem sokkal inkább Tom Englund szólólemezként értelmezhető.
Igen nagyot néztem, amikor a Misbegotten nevű osztrák együttes myspace-es honlapján azzal szembesültem, hogy az érintett csapat idén ünnepli 15. születésnapját. Először ugyanis magát a lemezt hallgattam meg, s csak aztán néztem némi infó után a bandát illetően, s az új albumukon hallott zene alapján én valami ifjonc, kiforratlan, a nagy példaképeke...
A Los Angeles-i Buckcherry az évtized egyetlen régisulis sleaze/rock'n'roll bandája a tengerentúlon, akik képesek voltak lemezmilliós sikereket aratni. Kérdés persze, mennyire tudtak volna betörni a nagy amerikai köztudatba, ha első lemezükön nincs ott a Lit Up nóta a kiverhetetlen és igen figyelemfelkeltő „I love the cocaine" refrénnel, de ez végs...
Hat év, öt stúdióalbum és egy újrakiadás; ez a német Debauchery eddigi mérlege, amiből jól látszik, a hörgős/gitáros/főnök Thomas és szedett-vedett hordája nem szeret tétlenül ücsörögni. Azonban mégsem értem, miért is bizsereg annyira a stuttgarti úriemberek hátsó fele, mivel gyakorlatilag a debütáló Kill Maim Burn óta ugyanazt a lemezt adják ki, c...
Nincs új a nap alatt. Ezt az unalomig koptatott közhelyet jómagam is számos alkalommal koptattam még tovább, azonban most sem tehetek másképp. A Black Mountain-féle retro muzsika esetében ugyanis ez az egyetlen mondat elmondja a lényeget.
Facebook
Twitter