Shock!

március 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: Black Clouds & Silver Linings

Érdekes és tanulságos élmény olvasni a Dream Theaterrel foglalkozó magyar és külföldi internetes fórumokat, a csapat utolsó 7-8 éves tevékenysége ugyanis olyan szinten osztja meg a tábort, hogy az valami döbbenetes. A New York-i progresszív metal nagyágyúk minden rezdülését extázissal fogadó, borult fanatikusok és a csapat túlértékeltségét, szürkülését, sőt, kóklerségét (!) szinte vallásos küldetéstudattal hajtogató megmondók erdejében néha mintha el is veszne maga a lényeg.

megjelenés:
2009
kiadó:
Roadrunner / Warner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 44 Szavazat )

A frontok megmerevedtek, az álláspontok nem közelednek egymáshoz, és ezen alighanem a Black Clouds & Silver Linings sem változtat majd. A Dream Theater mára egyszerűen elért egy olyan státuszt, hogy mindenkinek megvan róluk a maga véleménye, ráadásul ez már a tizedik stúdiólemezük, ami minden zenekar életében komoly lélektani határt jelent. Hogy miért van ennek jelentősége? Mert a csapat régi játékos ennek minden előnyével és hátrányával együtt, és ezt sokan mintha nem tudatosítanák magukban eléggé. A Dream Theater utoljára magához képest és úgy összességében is a 2002-es Six Degrees Of Inner Turbulence-en volt előremutató, azóta „csak" dalokat írnak a saját stílusukban, és láthatóan remekül elvannak így.

Mivel a 2005-ös Octavarium egyáltalán nem, a legutóbbi Systematic Chaos pedig csak mérsékelten jött be nálam, az utóbbi években arra az álláspontra helyezkedtem, hogy a bandának jót tenne egy hosszabb pihenő, és nem is igazán vártam semmi különöset Mike Portnoyék új anyagától. Alaposan meg is lepett, hogy mennyire szívesen hallgatom a Black Cloudsot... És az egészben az a legőrjítőbb, hogy éktelen különbségeket most sem vélek felfedezni az előző két produkcióhoz képest, most egyszerűen csak itt van az a nüansznyi plusz, amit azokon legfeljebb nyomokban vagy még úgy sem véltem felfedezni.

Ezúttal mindjárt a nyitó A Nightmare To Rememberrel megvett magának a csapat. Habár a John Petrucci gyerekkori autóbalesetéről szóló nóta játékideje negyed órányira dagad, nemcsak a sodró, húzósan riffelő kezdés ragadja magával az embert, de a baljós hangulat is abszolút idomul a szöveghez. Még az sem tud zavarni, hogy az első belassulós részre gyakorlatilag egy az egyben rá lehet énekelni a Lines In The Sand „We fabricate our demons..." sorait. A dal vége felé Portnoy hangja is bejön egy kis szigorítás erejéig, a blastbeates tempókra épülő billentyűs rész pedig – tényleg meglepő módon – egyértelmű Dimmu Borgir, korai Covenant ízeket hordoz. Nem is gondoltam, hogy ilyesmiket is hallgattak az utóbbi években a sok Tool, Muse meg Metallica mellett... A végeredmény mindenesetre nagyon meggyőző. A klipesített A Rite Of Passage ennyire azért nem ütős, de kellően eltalált folytatás. Különösebb érdekességeket nem tudok róla összeregélni: jellegzetes újkori Dream Theater nóta ez, ahol a refrén határozottan erős a maga jól álcázott klasszikus heavy metal gitárdíszítéseivel, és habár a 8 perc kissé hosszúnak tűnik, a dallam még hosszú ideig az emberrel marad.

A lírai Wither a „semmi extra" kategória jeles képviselője, meg lehet hallgatni, el lehet dudorászni, kellemesen elszólogat a háttérben, de nem biztos, hogy feltűnne a hiánya, ha nem lenne itt... A The Shattered Fortressben lezárul a Six Degrees lemez óta építkező nótafolyam Portnoy alkohollal való küzdelméről, ennek megfelelően a nóta gerincét az előzményekből már ismert témák képezik. Hosszasan el lehetne vitatkozni afelett, mennyire elegáns megoldás ilyesmivel előrukkolni – súgok: semennyire –, zeneileg azonban ennek ellenére is szinte tökéletesen működik a dal. Még a 13 perc felé közelítő játékidőt sem érzem túlzásnak, annyira a helyén van benne minden, de simán megértem, ha valakinek ez már sok.

A Portnoy apjának emlékére írt The Best Of Times elején ugyanúgy Sting Fragile-jét sikerült lenyúlni, mint annak idején a Hollow Yearsben, bár egy kicsit másképp vezetik elő. A nóta utána leplezetlenül Rushba vált, és ugyan a Dreamnél mindig is nyilvánvaló volt a kanadai mesterek hatása, ennyire arcbamászóan még talán soha korábban nem köszönt vissza. A hangszerelés, a dallamvezetés, a hangulat, tényleg minden totális Rush, csak James LaBrie hangja mélyebb Geddy Lee-énél... Jól is esik a fülnek, de aztán baromira elhúzzák, a 13 perc helyett bőven elég lett volna ebből a dalból legfeljebb 6-7, bár Petrucci gitárszólója itt is óriási a végén. A záró The Count Of Tuscany pedig talán az egész lemez csúcspontja, bár több mint 20 perces hosszúságától eleinte megrettentem egy cseppet, mint utóbb kiderült, alaptalanul. Ezerszínű, mindenféle hangulatú és tempójú témát egybegyúró klasszikus Dream Theater eposz ez, ami ha nem is idézi az úgynevezett fénykorukat, de az elmúlt évtizedben írt dolgaikat nézve simán ott van a legsikerültebbek között. Igazából csak Jordan Rudess középtájon elővezetett filmzenés betétjét rövidíteném le mondjuk a harmadára, ettől eltekintve maximális pontszámot érdemel a nóta mind a benne rejlő dallamokat, témákat, szólókat, mind pedig építkezését tekintve.

Mint látható, összességében ezekben a dalokban is akad itt-ott némi felesleg, azonban egyértelmű pozitívum, hogy az Octavariumhoz és a Systematic Chaoshoz képest lényegesen kevesebb a csakis önmagáért való, túlspirázott megmozdulás, a dalokba erőszakosan belepasszírozott, semmiből előkapott és sehová sem vezető tekeréspárbajokat pedig szerencsére szinte teljes egészében megspórolták. Rudess ezúttal érezhetően háttérbe szorult egy kicsit, ami nálam egyáltalán nem baj, mivel elég régóta nem volt képes újat mutatni a csapatban, Kerry King legidegesítőbb kamuszólóinak billentyűkre hangszerelt, videojáték-effektes hangszíneken elővezetett átértelmezéseit pedig már az előző albumokról is mindenestől száműztem volna. Ezúttal hálistennek csak egy-két ilyennel szolgál a lemez... A tagok közül egyébként ezúttal is Petruccit tudom a legjobban dicsérni, az ő játéka minden jellegzetes fordulat ellenére továbbra is mentes a fáradt panelektől. LaBrie dallamai is a helyükön vannak, és a többséggel szemben nekem Portnoy énekesi megnyilvánulásaival sincs különösebb problémám: lássuk be, hogy Jamesnek nem igazán fekszik az agresszívebb vonal, Mike pedig jól színesíti a finomabb előadásmódot, ahol felbukkan. A hangzás perfekt, de ez aligha lep meg bárkit is.

Továbbra is szilárd meggyőződésem, hogy még rejlik a Dream Theaterben egy maximális pontszámú, mérföldkő-szerű album, a kérdés csak az, képesek lesznek-e előcsalogatni magukból valaha is. A Black Clouds & Silver Linings még semmiképpen sem ez, de sokkal jobban hallgattatja magát, mint az előző két lemezük. És ha te eltérően látod, az sem baj: az ilyen tekintélyes örökség tetején csücsülő bandák egyik sajátossága, hogy mindenkinek más tőlük a kedvence. A végletes véleményeket szajkózó, interneten térítő időmilliomosok miatt mindenesetre semmiképpen se legyenek előítéleteid...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.