Újabb fiatal hazai csapat, amelyik az ismeretlenség homályából EP-vel akarja meghódítani a nagyérdeműt. Lássuk, sikerül-e nekik. A zenekar története 2003-ig nyúlik vissza, több névváltoztatás és tagcsere után Streammé váltak, 2006-ban felvették az első demót, majd utána az első koncertjüket is megejtették. Tavaly ősszel készült el ez a hat nótás felvétel, melyen tökéletes képet kaphatunk, hol tartanak most.
Zenehallgatói pályafutásom során sok furcsaságot hallottam már, az osztrák Freund Hein azonban mind között az egyik legbizarrabb formáció. Valamelyest használható infót egyedül a banda myspace-es oldalán találtam, habár abból a sok kreténségből sem egyszerű a lényeget kihámozni. Annyi azonban bizonyos, hogy a Freund Hein 1994-ben alakult, jó néhány...
A Shatter Messiah Curran Murphy gitáros zenekara, aki jó néhány éve a Nevermore, illetve az Annihilator kötelékeiben fordult meg. Nem meglepő, hogy a Shatter Messiah a két zenekar hatásaiból építkezik, valamint azon sem csodálkozhat senki, hogy Curran nem keveset tanult a két Jefftől (Loomistól és Waterstől) riffek és szólók terén.
A hardcore/metalcore vonalról érkezett kaliforniai Atreyu Európában nem egy ismert banda, a tengerentúlon azonban aránylag jól fut a szekerük, ez a negyedik lemez is helyből a Billboard nyolcadik helyén kezdett odaát. A zenét meghallgatva tökéletesen érthető a siker, a Lead Sails Paper Anchor ugyanis akár egyfajta „mi a tuti 2007-ben?" egyvelegnek ...
Nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy valaki, aki nyitott szemmel/füllel követte az elmúlt néhány év hazai undergroundjának történéseit, ne találkozott volna a Chief Rebel Angel nevével. A Death Rock City ugyan még csak az első albuma e díszes kompániának, azonban már cirka négy éve riogatják fülbemászó death and roll muzsikájukkal a koncertre járó ...
Az Astral Doors leplezetlen DIO klónzenekarként indult, és pont ezért voltak annyira jók: olyan invencióval írtak saját dalokat a mester stílusában, amilyenekre az öreg Ronnie maga sem volt képes már jó ideje. Sokan persze nem vették az adást, hogy ez az egész éppen attól annyira zseniális, hogy nincs benne semmi egyéniség, ellenben baromi jók a da...
Ne áruljunk zsákbamacskát: Ken Hensley új szólólemeze az év egyik legnagyobb dobása. Dalok, megszólalás, vendégénekesek és főleg koncepció tekintetében (de ne feledjük a gyönyörű digipak csomagolást se) egy hibátlan alkotást tarthatunk kezünkben.
Az igen széles és változatos rockzenei paletta egyik legérdekesebb jelensége a norvég Mortiis, melynek agya, az ork – vagy manó, fene tudja minek nevezik a tolkienisták - maszkokat kifejezetten kedvelő Havard Ellefsen új, saját lemez helyett valami egészen érdekes dologgal rukkolt elő. Végigcsörgette az ismerős zenekarokat, akiket megkért, hogy ért...
Tavaly valószínűleg nagyon jól viselkedtem, hiszen évvégi kívánságaim közül kettő is teljesült: újjáalakult a Forbidden és kijött egy vadiúj Mekong Delta lemez is! Ráadásul a Lurking Fear nem is akármilyen, abszolút méltó a legendás zenekarhoz, nálam egyenesen az év lemeze lett.
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? - vetődik fel a klasszikus és egyben megválaszolhatatlan kérdés az új Primal Fear lemez kapcsán. Vajon a dallamosabbra vett új lemez terelte a csapatot az olaszok melodikus mennyországába, a Frontiers kiadó szárnyai alá, vagy épp a kiadó hatása volt az, minek hatására Scheepersék új anyaga sokkal kevésbé póver, m...
Az utóbbi tíz év egyik legsikeresebb rockbandája a floridai Creed volt, még ha mi erről itt Európában nem is nagyon értesültünk: a tengerentúlon mindössze három stúdiólemezből több mint 25 milliót (!) passzoltak el az ezredforduló környékén, és még amerikai listavezető nótájuk is volt a With Arms Wide Open képében. Nem nagyon emlékszem, hogy a kemé...
Újabb tucat metalcore lemez ezúttal Németországból. Északi sörkedvelő barátaink mintha kissé fáziskésében leledzenének, lassan már az évfordulós koszorúval kell a metalcore sírkövéhez járulnunk, ám itt ez a müncheni ötös, akik még mindig úgy pózolnak a promó képeken, mint pályája elején a Killswitch brigád. Amit azonban legelső nagylemezük tartalma...
Közhely, hogy óhatatlanul fázni kezdünk, ha osztrák zenekartól érkezik cd, most sem volt ez másképp, ám meglepetésemre már az első dalnál kisimultak az aggódó ráncok homlokom egyéb redői közül. A csapat 2001 óta él és virul, első lemezüket 2007-ben adták ki, a zene pedig amolyan progresszív/hard rock/modern rock keverék, abszolút hallgatható formáb...
8 év telt el a Back To The Rhythm és az utolsó Great White lemez, a Can't Get There From Here megjelenése között, de igazából az a csoda, hogy a patinás kaliforniai hard rock banda egyáltalán képes volt ismét összeszedni magát a 2003-as Rhode Island-i klubbuli után, ahol a rossz pirotechnika több mint száz ember halálát okozta.
Roppant mód sajnálom az Audioslave feloszlását, mivel mindhárom albumuk nagy kedvencem, sőt, a legutolsó Revelations még mindig csak egyre jobbnak és jobbnak tűnik így bő másfél év távlatából. A szétszéledés persze várható volt, ráadásul sok hasonló esettel ellentétben itt legalább a magyarázat kézenfekvő: a globális kapitalizmus elleni kirakatberu...
Progmetalosok, végzős esztétika szakos hallgatók, a Magyar Tudományos Akadémia rendes és levelező tagjai, illetve a női emancipáció elhivatott élharcosai nyugodtan továbbléphetnek. Úgyszintén azok is, akik nemigen bírják elfogadni, ha egy banda ironikus, gúnyos és - mi tagadás - helyenként igen nyers szövegeket használ.
Nem lehet könnyű az ausztráliai rockrajongóknak a világ másik felén rajongani, gyakorlatilag elszigetelve az európai (meg az amerikai) pezsgéstől. Nyilván ezért is tudjuk megszámolni egy kezünkön az onnan származó metal csapatokat, akik között a progpowersymph zenét játszó Vanishing Point is beletartozik.
Túl nagy elvárásokat nem támasztottam az új Deadsoul Tribe lemezzel kapcsolatban, Devon Graves az ügyesen elkezdett kicsit pwaltzos, kicsit toolos irányt egy idő után sajnos önmagába cirkuláltatta vissza, ezzel egy mini, európai Tool másolattá változtatva önmagát. Rossznak nem mondható az utolsó korong sem, és alapvetően kedvelem a hangját (mondhat...
Kissé talán morbid dolog így karácsony tájékán kijönni egy death metal ismertetővel, de ez végül is egy rockmagazin, nem pedig a Lola rajongók honlapja, így nem hinném, hogy bárki is különösebben megütközne a dolgon. Úgyhogy csapjunk is bele!
Ez a Santa Cruz-i csapat állítólag csak egy viccbandának indult még 2005. tájékán, ám az első lemez sikere, valamint a Century Mediás szerződés ellenére a rendkívül idióta nevet viselő brigád mind a mai napig nem kíván megkomolyodni. De miért is tennék, hisz a tagok még erősen a húszas éveik elején járnak.
Szeretem a meglepetéseket. Az olyanokat pedig különösen, ha a nagy semmiből, totálisan váratlanul jön egy zenekar és kitörölhetetlenül felverekszi magát az év legjobbjai közé a bemutatkozó lemezével. Minden évben várom, hogy megcsapjon valami ilyen üdítő, felkavaró fuvallat, idén a Slavior adta számomra ezt az ajándékot.
Tulajdonképpen nem is baj, hogy késlekedtünk az új Threshold lemez recenzálásával, hiszen a megjelenés óta eltelt pár hónapban gyökeres változás állt be a csapat életében. Otthagyta a csapatot az énekes (Mac), aki az 1998-as Clone óta volt frontember.
Hihetetlen, micsoda előnyt jelent egy metal zenekar számára, ha Németországban vagy mondjuk épp az Egyesült Államokban élnek és zenélnek. Ha első albumuk nem is, de a második már szinte száz százalékig biztos, hogy egy nagyobb kiadónál lát napvilágot. A promóció így megoldott, és az aktuális lemez terjesztése is kielégítő.
Nem volt sok fogalmam eddig Olaszország black metal életéről: ismerek ugyan elég sok olasz földről indult metal zenekart, de a durva zenék valahogy kimaradtak. Eddig. Ugyanis a sors valahogy azt akarta, hogy ne maradjak teljes sötétségben, így került a kezembe a Janvs nevezetű formáció Fvlgvres című lemeze.
A San Diego-i As I Lay Dying eddigi lemezei nem nagyon fogtak meg. Habár objektíven nézve nem lehetett belekötni a produkcióba, valahogy mindig is amolyan felső középkategóriás bandának tűnt ez a keresztény érzületű metalcore brigád, és ez az álláspontom igazából idei A38-as, Hatebreed előtti jelenésük után sem változott meg alapvetően. Becsülettel...
Nagyon csípem a spanyol Locomotive Recordsot, hiszen rendre remek muzsikákkal (Kragens, Adagio, Benedictum vagy Astral Doors) örvendeztetnek meg, ám van egy nagyon nagy hibájuk! Nevezetesen az, hogy agyonhallgatják a kiadványaikat.
Sok projektben (ahol persze általában az összes tag görcsösen ragaszkodik az „igazi zenekar" meghatározáshoz) az az érdekes, hogy gyakran olyan érzése támad a hallgatónak, mintha a formációt létrehozó nagy egyéniségek egyéb munkásságát vegyítették volna össze laboratóriumi körülmények között.
Facebook
Twitter