Shock!

Némi kihagyás után ismét a Budapest Parkban köszönthettük a rap metal stílus egyik úttörőjét. A Body Count szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt adott, 2018-as magyarországi bulija amolyan osztálytalálkozó-hangulatú népünnepély volt, hiszen nagyon hosszú idő, több mint két évtized után tértek vissza hozzánk. Vagyis komplett rockrajongói generációknak maradt ki az élmény. Ezúttal már kicsit visszafogottabb szenzációértékkel jöttek, ennek megfelelően egy fokkal a közönség is szellősebben álldogált, mint a múltkor, de nem vészesen: azért így is igen szép számban összegyűltünk Ice-T és Ernie C zenekarára. Nekem eleinte kicsit rozsdásabbnak tűnt a csapat, mint a múltkor, de a végére szépen felpörgették a motort.

A Slope-ról kiállás alapján inkább amerikai vagy angol csapatra tippeltem volna, pedig duisburgiak. Már ez önmagában sokat elárul a funk/rap/hardcore/metál hibridben utazó zenekarról, akik érdekes törésekkel, váltásokkal, néhol szinte az Infectious Groovest idéző agyahagyottsággal vegyítik a hagyományosabb, direktebb elemeket. Bár a bandának két frontembere van, itt most valamilyen okból kifolyólag egyikük hiányzott – ugyanakkor így is eladták a bulit, és kimondottan jó benyomást keltettek a deszkákon.

Nagyon fogós, direkt slágertémákat azért nem véltem felfedezni a szettben, és ugyanígy azt sem akarom eljátszani, hogy a jelen vagy a jövő muzsikáját tolja a Slope, de a főzenekar őszülő, derékban vaskosodó tábora jól levette őket ebben a röpke félórában. Szerencsére kellő tisztasággal is dörrentek meg, szóval a bemelegítő szerepet szépen eljátszották.

A Body Count a Dave Mustaine-féle, szövegelős Civil War intróval alapozta meg a hangulatot. Első ismert arcként Sean E Sean már eközben felszivárgott a deszkákra, aztán jöttek sorban a többiek is, az élen Ice-T fiával, Little Ice-szal, hogy a klasszikus első lemez klasszikus Body Count's In The House-ával nyissanak. Direkt nem írom tehát azt, hogy színpadra robbantak, mert inkább olyan laza-kényelmes, békebeli indítás volt ez, ahol a legnagyobb ovációt természetesen a 65. születésnapját a napokban ünneplő Ernie C kapta. Egészen úgy a nóta egyharmadáig, amikor is végre maga a főnök is megérkezett, szintén ebben a komótosan magabiztos stílusban, elfoglalta a helyét középen, és átvette a szövegelést meg a ceremóniamesterkedést a többiektől.

Magát a dalt 12 évesen, a Tökéletes katona stáblistája alatt hallottam először. Nyilván fogalmam sem volt a zenekarról, de a dzsunga, zakatolós riff lenyűgözött, és így, megjelenése után harminckét évvel is gyilkos. Ice-nak persze alaposan meg kellett benne változtatnia azóta a bandát bemutató dumát, hiszen szegény Mooseman, D-Roc és Beatmaster V már rég nincsenek köztünk, de aztán nem is játszották teljesen végig, hanem átúsztatták a jól ismert Raining Blood/Postmortem medley-be. A hangulat felkorbácsolására ezúttal is alkalmasnak bizonyult a dolog, vagyis nincs okom kötekedni ezen, de ismét megjegyezném, hogy azért annyira nem játsszák jól a Slayert. Még egy olyan fasza dobossal sem, mint Ill Will, és ezen valamiért még a két underground amerikai power metal veterán, Juan Garcia és Vince Dennis sem tud segíteni. Ez van... Mindegy, a funkcióját betöltötte a húzás, elég rendes moshpit alakult ki rá elöl.

Legutóbb két nyitóbanda is melegített a Body Count előtt, így most korábban, gyakorlatilag még szinte teljes nappali világosságban kezdtek. Nekem az ilyesmi nem feltétlenül segíti a ráhangolódást, de ettől függetlenül is határozottan úgy éreztem, hogy lassabban indultak most be a fogaskerekek, mint a múltkor. Ice-T például magához képest kissé visszafogottnak tűnt, aztán ahogy haladtunk előre, tett rá egy utalást, miszerint eléggé kikészült a torka az elmúlt hetekben, szóval lehet, hogy kicsit túlerőltette magát, és erre lehetett visszavezetni a dolgot. A Biohazard-sapkás Ernie hihetetlen szemgúvasztásai és jellegzetes színpadi mozgása, meg a híresen tumultuózus színpadi jelenetek azért persze így is bőven szolgáltattak látnivalót. Ami a hangzást illeti, a Parkban megszokott módon lehetett volna hangosabb a buli, de maga a megszólalás egyébként rendben volt.

Mindenesetre a Slayer-mix után érkező két ősi klasszikussal, a Bowels Of The Devillel és a There Goes The Neighborhooddal akkor sem foghattak volna mellé, ha lefekszenek közben odafent egy kanapéra. Emlékszem, annak idején nem értettük, hogy a borítókon sniper és kidnapper titulusokkal szereplő Sean E Seannak és Sean E. Macnek mi a funkciója a bandában, de mai fejjel nyilván világos, itt pedig különösen az volt. A megállás nélkül pörgő Little Ice például határozottan sokat tesz hozzá a színpadi intenzitáshoz azzal, hogy egy percre sem lankad. Sean ezzel szemben végig meghúzódott hátul némi üvöltözés erejéig, de ő meg kellemesen otthonos érzést kelt a régi Hammerekből ismert arcberendezésével, szóval szépen elfért a dobcucc rendezői balján. Háttérvokálokkal egyébként az old school, fém zenekari logókkal teleaggatott basszgitárral nyomuló Vince is rendesen besegített Ice-nak a maga kissé hisztérikus hangján.

Mivel az új lemez már itt van a kanyarban, elsőként a The Purge című dalt dobták be róla a közösbe. Ice ezt is amolyan moshpites indulóként konferálta fel, hellyel-közzel működött is a dolog, de így elsőre, élőben sajnos nem tűnt túl meggyőzőnek a szám, a klipes Psychopath akkor már sokkal nagyobbat ütött kicsit később. Akárcsak a kettő között a Riley Gale-nek ajánlott Point The Finger, a Manslaughter meg a Necessary Evil – főleg, hogy utóbbiaknál kezdtem érezni némi sebességváltást, és ekkorra végre teljesen be is alkonyult. Mintha nekik is csak ennyi kellett volna az igazi, kötelező körökön túlmutató ráhangolódásra. Mostanra Ice nyelve is megeredt, határozottan több lett az átkötő meg a nagy vigyorgás, Little Ice még többet színészkedett, Ernie és Vince egyre nagyobb köröket írt a deszkákon, de néha még mintha az amúgy faarcú Garcián is tükröződött volna némi érzelem. Szóval rendesen felpörgött az eddig is határozottan kellemes, de azért nem katartikus hangulatú buli, és végre beérkezett a hat évvel ezelőtti, különleges feeling.

Érdekes volt ismét megfigyelni, hogy a lemezen is feszesebb, sűrűbb, összerántottabb újkorszakos dalok mennyivel katonásabban, szigorúbban dörrennek meg élőben a '90-es évek tételeinél. Jó volt látni azt is, hogy a népünnepélyre érkezett közönség egyértelműen megtanulta a leckét, és mondjuk egy No Lives Mattert is hasonlóan jól levett, mint a relikviákat. A Judgment Night filmzenés Disorder úthengerszerű hatásával és fogadtatásával azért persze így is nehéz lenne versenyre kelni, de még ezután is igen jó ütemérzékkel dobták be a Drive By-t a Born Deadről, majd megérkezett Ice már legutóbb is színpadra invitált kislánya, hogy közösen konferálják fel a Talk Shit, Get Shotot. Az újkori Body Count ezzel a dallal tette fel ismét a lábát az asztalra, méghozzá meglehetősen hatásosan, szóval a lenti fogadtatás ilyen körítéssel egyenesen euforikusnak bizonyult. Főleg, hogy utána rögtön a Cop Killer következett... De az Ice által szabadalmaztatott „virtuális ráadásban" bedobott Born Deaddel még a fuckthepolice-ozásra is sikerült gombot varrni. Egészen szürreális, hogy utóbbi dal is harmincéves már idén...

A finis felé közeledve kicsit Ice is komolyabbra fordította a szót a This Is Why We Ride előtt. Személyes véleményem szerint minden bizonnyal utóbbi a Body Count valaha írt legerősebb, legmélyebb és leghatásosabb dala, és most is elég rendesen rám telepedett. Szóval nem véletlen nyomják mindig a bulik végén... És bizony, ez a szerzemény a legtökéletesebb példa arra, hogy nemcsak az számít, mit mondanak, hanem az is, hogy ki mondja. Ice-T-nek minden egyes sort elhiszel itt, semmi póz nincs benne, ezért tud akkorát ütni, amikor elér a „My last words wouldn't be peace / It would be get those motherfuckers" zárásig. Szívesen hallanám egyszer a banda másik hasonló hangulatú, közel ugyanilyen izmos nagyeposzát, a Violent Demise lemezes Last Dayst is élőben.

A tényleges finálé ugyanakkor nem is lehetett volna meglepőbb, hiszen ezután a Merciless lemezre is minden bizonnyal felkerülő Comfortably Numb következett a banda sajátos interpretációjában. A felkonfnál még nem annyira tudtam, mire számítsak ettől, de ahogy haladtunk előre, gyorsan ráéreztem. Természetesen senki se számítson szolgai utánjátszásra, az ilyesmi nem is illene a Body Counthoz: Ice-T szolidan rappelő, saját dumát írt a Pink Floyd klasszikusára, amit ugyanakkor határozottan ízlésesen, jó érzékkel gyúrtak át a saját képükre. Ernie nyilván nem David Gilmour ligája, de épp a gyökeresen más karakter miatt még ez sem tűnt problémásnak. Kíváncsian várom, milyen lesz ugyanebből a stúdióváltozat, mert így, élőben határozottan tetszett, és ahogy elnéztem, a közönség is jól fogadta. Utána pedig már csak némi ünneplős búcsú maradt, meg az ígéret, hogy majd visszajönnek.

Utóbbira persze nem feltétlenül fogadnék: mire normál menetrendben elérkeznénk odáig, Ice már a hetvenet közelíti majd, és a hat évvel ezelőtti bulihoz képest azért rajta is egyre jobban meglátszik a kor. Bár annak idején szerintem arra sem feltétlenül fogadtunk volna, hogy 2024-ben élőben halljuk majd Budapesten a Cop Killert meg a Born Deadet, szóval ne legyen igazam...

Mint írtam, én úgy éreztem, ezúttal kellett nekik némi idő, mire tényleg bemelegedett a motor, ebből a szempontból nálam a 2018-as buli egy fokkal jobban adta, de a műsor utolsó bő egyharmada most is olyan szintűnek bizonyult, mint legutóbb. Szóval összességében ismét remekül éreztem magam.

Fotó: Varga László