Shock!

Huszonegy évvel ezelőtt járt utoljára Magyarországon a Body Count, akiknél azóta elég sok minden történt: leálltak, újjáéledtek, majd megint leálltak, és utóbbi után szerintem senkinek sem hiányoztak már olyan nagyon. A Murder 4 Hire lemez hallatán én magam igazság szerint azt sem nagyon értettem, minek kellett egyáltalán visszatérni. Évekig eszembe sem jutott, hogy Ice-T csapata a 2010-es években több lehetne kellemes emléknél a '90-es évek elejéről, amely annak idején megtette kötelességét, de manapság már remekül megvagyunk nélkülük is. Aztán jött a második feltámadás, majd a Manslaughter meg a Bloodlust, és azon kaptam magam, hogy hiába közelítek a negyedik iksz felé, mégis szívesebben hallgatom a zeneileg a korai érához képest egészen más dimenzióban mozgó csapat friss dolgait, mint a mai metalzenék többségét. Ahogy elnéztem a Budapest Parkban a reakciókat az új dalokra, nem egyedül én vagyok ezzel így, Ice és bűntársai pedig egy hírnevükhöz méltó bulival hálálták meg a kitartást.

Az Astroid Boys ízes cardiffi akcentussal elővezetett hip-hop/rock/punk/hardcore egyvelegét nehéz lenne pár szóval jellemezni. A dobos-DJ-gitáros-rapper felállásban nyomuló négyes kétségtelenül érdekes elegyet nyomat, de a rockvonalat inkább csak a fal másik oldaláról karcolgatták, és azt sem túl átütő erővel. Érdekesen szólalt meg a csapat, az MC Benji néven futó frontember szimpatikus, derűs kisugárzású arc, de maradjunk annyiban, hogy ebben a formában ez már nekem is sok volt, pedig igyekszem sokféle zenét hallgatni. Ennek ellenére természetesen nem nevezném rossznak a produkciót, simán csak nem nekem szólnak.

A Powerflo lemeze nem okozott függőséget nálam, de a csapatban régi nagy kedvencek muzsikálnak együtt, ráadásul elég nyilvánvaló volt, hogy az a banda, ahol Billy Graziadei és Christian Olde Wolbers tolja együtt, és Sen Dog áll a fronton, gyalulni fog koncerten. Így is lett: noha elég halk és kásás sounddal kezdődött a műsor, Billy az első perctől fogva maximumon pörgött, ráadásul olyan szinten őrzi régi fazonját, hogy aki a '90-es években szocializálódott, már attól hangulatba kerül, ha csak ránéz. Ráadásul nagyon jó látni, hogy vannak zenészek, akik ugyan ötvenhez közelítenek, de kondiban így is simán felveszik a versenyt fele ilyen idős önmagukkal. Persze ahogy Billy példája is mutatja, korántsem mindegy, hogy valaki rommá cuccozza magát, vagy ehelyett inkább sporttal tölti a napjait...

A hangzás később javult, de egyébként ettől függetlenül sem volt nehéz ráakadni a csapat hullámhosszára, hiszen a rutinos öreg rókák lazán eladták a bulit. Sen Dog ugyan jobbára csak középen állva mozdult be a nagy groove-okra, és onnan vezényelte a hangulatot, de ő is jó fazon, vonzza a tekintetet, akárcsak Christian. A Downsetből elszármazott Rogelio Lozano is kitett magáért, meg Fred Aching Rios dobos is, vagyis az akciózásra, hangulatra tényleg nem lehet panasz. Ami a dalokat illeti, az élő előadás hallatán sem változott a véleményem: a Powerflo egyelőre még nem megy csodaszámba, de ha a következő lemezre még több olyan dalt tudnak írni, mint mondjuk a Less Than A Human, megígérem, hogy nem fogok rinyálni. Utóbbi a sajátok közül élőben is simán vitte a bulit az agyba ivódó „Shut that shit down!" refrénnel, ráadásul nehéz lett volna nem észrevenni, mennyire jól tolják a vokálokat a veteránok, legyen szó akár klasszikus csordás megoldásról, akár dallamosabb témákról. A legnagyobb beindulást azért persze így is a How It Is eredményezte a State Of The World Addressről, ami nyilvánvaló ziccer, és kihagyhatatlan is, ha már Billy és Sen Dog is itt van. Nem fogom továbbra sem széthallgatni a lemezt, de kíváncsi vagyok a következőre, és egy A38-as, önálló Powerflo-bulira máris beneveznék, garantáltan hatalmasat ütne a dolog.

Konkrét nézőszámot nem tudok mondani, de elég szépen összegyűlt a közönség a Body Count műsorának kezdetére. A keverő végéig gyakorlatilag teljesen megtelt a Park, de hátrébb is szép számmal álltak még az emberek, csak kevésbé sűrűn. Ebben persze ennyi év ínség után nincs semmi meglepő, ugyanakkor az új dalok lelkes fogadtatása elég egyértelműen mutatta: jóval több ez a mai történet ebben a formában puszta nosztalgiánál. Pláne, hogy a csapat utolsó két lemeze – mint fentebb is írtam – finoman szólva is más ligában játszik a koraiakhoz képest. A retro-faktor erejét persze így sem szabad elvitatni, láthatóan osztálytalálkozóként is funkcionált ez a buli, de hát ez már csak ilyen. Főleg, hogy Ice-T és csapata a fénykorban, '93-ban is járt nálunk, és akkoriban annyira kevés külföldi rockbulit tartottak errefelé, hogy hosszú évekre megalapozta egy-egy zenekar kultuszát egy élő fellépés. A Body Count persze ezzel együtt is a rég letűnt korszak egyik emblematikus előadójának számított, az első lemez jelentősége elvitathatatlan, még akkor is, ha a korai csapatot zeneileg nem lehetett odatenni mondjuk a Rage Against The Machine vagy akár a Biohazard mellé. A történet ott és akkor elsősorban nem is erről szólt, és ezt át is érezte az a rengeteg ember, aki akkoriban hallgatta őket úgy Amerikában, mint Magyarországon.

Azóta persze rengeteg víz lefolyt a Dunán, és sok minden történt a South Centralban is. Mivel Mooseman, Beatmaster V és D-Roc már csak lélekben lehetnek velük, az alapfelállást a februárban már a hatvanat (!) betöltött, de kondira legalább egy húszassal fiatalabbnak látszó Tracy Marrow mellett a végig hatalmasakat röhögő, joviálisan fiatalos nagypapa fazonját hozó Ernie C, illetve az egyik segéddumáló járkálóember, Sean E. Sean képviselte. A színpadi hangulathoz – utóbbihoz hasonlóan – Ice-T fia, Lil Ice is hozzájárult némi extra szövegeléssel, vokálozással, korban nagyjából hozzá passzol Will Dorsey Jr., azaz Ill Will dobos is. Zeneileg egyértelműen utóbbi viszi a hátán a produkciót a két underground metalossal, a US power kulthős Steel Prophet soraiból ismert Vince„nt Price" Dennisszel (ő hozta Ice helyett a thrashesebb énekrészek többségét is), valamint az Agent Steel és az Evil Dead mesterével, Juan Garciával. És láthatóan mind remekül érezték magukat odafent, ami aztán gyorsan átragadt az odalentiekre is.

Megoszlanak a vélemények, van-e értelme a Body Countnak Raining Blood / Postmortem mixet játszani, szerintem a klasszikus Body Count's In The House jobb nyitás lett volna, pláne, hogy elég erőteljesen, de azért korántsem slayeri feszességgel nyomták a dalt. De aztán utána rögtön érkezett az elsőlemezes Bowels Of The Devil, és egyből nyilvánvalóvá vált, hogy voltaképpen tökmindegy, mit csinálnak, ez itt örömzenélés, fieszta a deszkákon, meg az említett ereszdelahajam a nézőtéren. És ebben nincs semmi túlzás: lehet, hogy Ice-T más közegből érkezett, de akkor is azon frontemberek sorát gyarapítja, akire egyszerűen muszáj odafigyelni, és kábé két szót kell szólnia ahhoz, hogy mindenki a tenyeréből egyen. Itt is úgy abszolválta a nagy attrakciót, mint a karikacsapás, és ugyan eleinte kicsit tartottam tőle, hogy túl sokat dumál majd, végül aztán egyetlen pillanatra sem éreztem soknak az átkötőket. Főleg, hogy a fickó gyakorlatilag a végig hiányzó nyomdafestékkel együtt is vicces, eredeti, és mentes minden megjátszástól. Tisztában van vele, hogy élő legenda, de sokakkal ellentétben egyáltalán nem ment az agyára a dolog...

A szövegelős átkötőknek, illetve a tumultuózus színpadi jeleneteknek is köszönhetően a koncert tényleg inkább egyfajta házibuli-jelleget öltött pattanásig feszített zúzda helyett, ahol mindenki baromi komolyan veszi magát. Nekem nincs ellenemre az ilyesmi, főleg nem egy olyan csapattól, akik ellen annak idején még a hivatalban lévő amerikai elnök is nyíltan felszólalt, szóval nem tagadom, az elsőtől az utolsó pillanatig rettentően élveztem a szűk másfél órás műsort. Pedig egyfelől nem szóltak igazán jól – a kelleténél egy fokkal halkabb és néhol kissé gitárszegény volt a hangzás –, másrészt messze nem játszottak atomprecízen. De ilyesmit szerintem senki nem is várt, és ez itt az az eset, ahol nem is von le semmit a dolog élvezeti értékéből a punkosan laza megközelítés. Ráadásul Ernie játéka, sőt, riffelése még azzal együtt is simán felismerhető, hogy teljesen autodidakta gitárosról beszélünk, nem valami túliskolázottan virtuóz húrbajnokról. Arról nem is beszélve, hogy elég volt ránézni, és máris szélesen vigyorognom kellett, annyira jó a kisugárzása ezekkel a hihetetlen grimaszokkal. Utóbbiakkal amúgy Ice sem spórolt, és nem tehetek róla, de megint az jutott eszembe, hogy ilyen karizmatikus kisugárzású figurákat, ennyire vérprofi szórakoztatókat valahogy nem nagyon látok a mai rockszínpadokon...

Maga a program nagyjából hasonló arányban épített az első éra örökzöldjeire és az utolsó két lemez legjobbjaira. Volt Body Count, Voodoo, There Goes The Neighborhood és KKK Bitch a debütről (számomra egyértelműen utóbbi jelentette a buli csúcspontját), Drive By, Necessary Evil és Born Dead a kettesről (a címadó helyett a legtöbb helyen a Momma's Gotta Die Tonightot nyomták, de szerintem mi jártunk jobban), illetve az utóbbi évek Body Count-alapvetései: Manslaughter, No Lives Matter, Talk Shit Get Shot, meg zárásként a Bloodlust számomra legjobbja, minden idők egyik leghatásosabb Ice & Co.-szerzeménye, a This Is Why We Ride. De tudtam örülni a Disordernek és az Institutionalized-részletnek is. Na meg persze a Cop Killernek, ahol Sen Dog és Billy Graziadei is a színpadra keveredett egy kis fákkdöpolíszozás erejéig. De egy kis időre Ice habos-babos ruhákat viselő kétéves kislányának és Minnie-babájának is örülhettünk, illetve a végső elköszönéskor maga Coco asszony is tiszteletét tette odafent. Lil Ice ez idő alatt odalent, a moshpitben nyomult egy kicsit. Apropó moshpit: a magyar közönség szokás szerint elég rendesen kitett magáért, ami láthatóan a zenekarnak is tetszett, Ice ennek örömére ekézte is kicsit a koffeinmentes lattét kortyolgató osztrákokat, akikkel előző este messze nem volt ennyire elégedett.

Lehet, hogy a Body Count továbbra sem tör zeneileg a Rush babérjaira, viszont tényleg nagyon ritka az ennyire szórakoztató, pozitív kisugárzású zenekar a mai színtéren. Remélem, jönnek még errefelé.