Shock!

október 31.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Iron Maiden: A Matter Of Life And Death

Három év után menetrendszerűen itt az új Iron Maiden album, immáron a harmadik Steve Harrisék újbóli egymásra találása után. A címmel ellentétben a zenekar nem kockáztat túl sokat egy friss lemezzel, hiszen a hihetetlenül lojális és fanatikus rajongótábor azonnal és gondolkodás nélkül megvásárol bármit, amin ott vigyorog Eddie, a koncertekre pedig még azok is elmennek, akik szerint a Maiden 1984/1988/1992 (tetszőlegesen aláhúzandó) óta nem csinált igazán jó albumot.

megjelenés:
2006
kiadó:
EMI
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

Harrisék becsületére legyen mondva: nem a könnyebb végéről fogják meg a dolgokat, legalábbis ami az újabb anyagaikat illeti, hiszen mind a Brave New World, mind a Dance Of Death javarésze hosszú, sok részből összerakott, komplex számokból állt. Persze mindig voltak nagy lélegzetvételű szerzeményeik, de az eposzok ilyen arányú térhódítása a Blaze Bayley-korszakban vette kezdetét, az A Matter Of Life And Death pedig annak rendje és módja szerint folytatja is ezt a sort. Egészen biztos, hogy ez a legnehezebben emészthető, legsűrűbb Iron Maiden album 1999 óta, de megkockáztatom, hogy akár az egész karriert végigtekintve is most engedték el magukat a legjobban. A 10 dalból mindössze három rövidebb 6 percnél, az összjátékidő pedig több mint 72 perces, és habár nem vagyok elvi ellensége a hosszú daloknak, most kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez így egyben sok. Nagy baj persze nincsen, hiszen a Maiden neve eleve garancia egy bizonyos szintű minőségre, de a kevesebb néha több lenne. Emellett morózusabb, komorabb – a szövegek többsége háborús témájú – és talán ebből fakadóan szigorúbb, riffesebb, súlyosabb is az A Matter Of Life And Death, mint a legtöbb albumuk.

Ha hihetünk a híreknek és a bandának, ezt az új anyagot sokkal inkább élőben rögzítették, mint bármelyik korábbit, Bruce Dickinson éneksávjait állítólag nem is nagyon javítgatták utólag, amit a koncerteken nyújtottak alapján egyébként simán el is tudok képzelni. Annyi bizonyos, hogy a lemez lélegzik, a hangzás lüktető, természetes, erőteljes és nyersebb, garázsosabb is, mint az előző két albumé volt. Egyéni ízlés kérdése, hogy bejön-e ez a megszólalás vagy sem, nálam mindenesetre erőteljesen pozitív irányba hat, hogy végre teljesen rendben van a dobsound, a mára állandó Maiden munkatárssá avanzsált Kevin Shirley producernek ez ugyanis nagyon komoly gyengéje szokott lenni. A Brave New World néhol teljesen természetellenes dobhangzása tehát, ami itt-ott még a Dance Of Death-en kísértett, szerencsére a múlté.

A nyitó Different World a lemez legrövidebb dala, és pont a maga szimpla egyszerűségében rejlik a szépsége: középgyors tempó, egy jól eltalált refrén, rövid szóló, egyszóval kellemes. Az ezt követő These Colours Don't Run – Brighter Than A Thousand Suns kettős már jóval nagyobb falat, és nemcsak azért, mert kimondottan hosszúak. Előbbi egy védjegyszerű csendes kezdésből kifejlődő, tempóváltogatós eposz, ami az előző két album világát idézi, de még a bőségesen mért hangszeres betétek és szárnyaló gitárszólók ellenére sem merném különlegesnek nevezni. Egyszerűen hiányzik belőle az a plusz, ami például a Paschendale-t annyira izgalmassá varázsolta legutóbb. A végén elrejtett rövidke óóó-zás is erősen kötelező jellegűnek tűnik... Az Adrian Smith gitárszintetizátorával felhizlalt Brighter Than A Thousand Suns már jóval érdekesebb, rengeteg dolog történik benne, súlyos, döngölős rifftől kezdve pszichedelikus, elszállós részekig és szolid galoppozásig mindenfélét elővezetnek itt csaknem 9 percben. Ez a nóta vitán felül erősebb, mint a These Colours Don't Run, de sajnos sokadszorra is nehéz benne biztos fogódzót találni. A helyükben biztosan nem ezeket pakoltam volna a lemez elejére.

A The Pilgrim egy mindössze 5 perces nóta Harristől és Janick Gerstől, jó nyersen szól, kimondottan pihentető két ilyen hosszú szám után. Nekem a Fear Of The Dark album hangulata ugrott be róla, de a refrén itt is inkább a Dance Of Death dallamvilágára hajaz. A The Longest Day majdnem 8 perc, de nem tűnik annyinak: az összes hosszú nóta közül talán ez a legragadósabb és viszonylag egyenes vonalú is a többihez képest. A nagyívű refrénben Dickinson remekel, ez a dallam bizony a legjobb, legszívbemarkolóbb Maiden hagyományokat eleveníti fel, noha a hangulat összességében megint a 2003-as anyagéra rímel. A harmadik rövidebb dal az Out Of The Shadows címet viseli, itt a lassú verzékről még Bruce Balls To Picasso lemezének egynémely hangulata is beugrik, a berobbanó refrén alatt is végig szól az akusztikus gitár, de összességében határozottan töltelékszagú a dolog. A világ a The Reincarnation Of Benjamin Breeget ismerhette meg először az új dalok közül, amivel kicsit olyan volt a viszonyom, mint legutóbb a Wildest Dreamsszel: eleinte csak vonogattam rá a vállamat, de aztán pár hallgatás után megszoktam, sőt, ráéreztem az ízére is, még ha továbbra sem értem, miért pont erre esett a választásuk első single-ként. Jó ez a nyers, nekem kicsit a '80-as évek Black Sabbath-ját idéző riff, ülnek Dickinson heroikus dallamai is, de felesleges több mint 7 percen keresztül húzni, mert egyszerűen nincs benne annyi.

A Harris által egyedül írt For The Greater Good Of God a leghosszabb dal: 9 és fél perc, megint csak az utóbbi lemezek stílusában íródott, és van benne minden, akárcsak a vásárban. Nem egy könnyű darab, nekem eléggé össze is folyt egy ideig, de aztán a pattogós ütemekre érkező Dickinson dallamok, a szimfonikus hatást keltő fajsúlyos szintetizátoros díszítések megteszik hatásukat, nem is beszélve a refrénről, amiben egy ízes kelta gitárdallam dominál. Gúnyolódni meg michaelflatleyzni persze most is lehet, mint a legutóbbi lemez címadójánál, de nem érdemes: lehet, hogy Harris egy betonfejű, ízig-vérig konzervatív alak, de az a helyzet, hogy ha akar, még mindig baromira tud dalt írni, noha az utóbbi években egyszerűen képtelen röviden fogalmazni.

A Lord Of Light kezdéséről a Pink Floyd ugrott be először: persze nem direkt hasonlóságokra kell gondolni, de valahol nagyon is rokon ez a dallam, aztán itt is bejön az a riffesebb, szigorúbb hangulat, ami egyébként kifejezetten jól áll a Maidennek. Itt ellenben a lemez hangzásképe miatt pont a szám drámai tetőpontja nem érvényesül igazán: a dob túl hangos, elnyomja a gitárokat, Dickinson meg kicsit mintha erőtlenebb lenne a kelleténél. A záró The Legacy megint 9 perc fölé kalandozik, de sebaj, mert nem tűnik hosszúnak: himnikus, fogós, az első felében szinte rockoperai jelleget ölt, de ismét felvillannak a folkos ízek is. Ez nagyon erősre sikeredett, mindvégig ébren tartja az ember figyelmét.

Az Iron Maiden egy végtelenül megbízható gépezet, a szokásosnál tágabbra vett keretek mellett is mindenki az elvártaknak megfelelően hozza a saját kliséit – a klisé szót most kéretik nem pejoratív értelemben venni – , legyen szó akár Harris galopptémáiról, akár Nicko McBrain keményen odapakolt ütéseiről. Az anyag megírásából is oroszlánrészt vállaló Adrian Smith mellett természetesen eleget villant a másik két gitáros is, Dave Murray gurgulázó futamai összekeverhetetlenek – őt szerintem ugyanúgy soha nem ismerte el érdemeinek megfelelően a szakma, mint mondjuk Glenn Tiptont – , akárcsak Janick Gers vadabb, nyersebb szólói. A borító ugyan nem tartozik a leglényegesebb tényezők közé egy lemeznél, de a Maidennél ez kiemelten fontos, így nem is fogok elmenni szó nélkül amellett, hogy megint nem voltak képesek valami olyasmit szülni, ami méltó az előzményekhez. A Dance Of Death förmedvényes számítógépes grafikájánál ugyan fényévekkel jobb a tank tetején feszítő Eddie a csontvázkatonákkal – ez mondjuk annyira nem is nehéz – , de a megvalósítás mikéntjén még nyugodtan agyalhattak volna egy cseppet.

Kemény dió az új Maiden, nekem is kellett hozzá néhány napos folyamatos hallgatás, mire összeállt a kép, de megéri az odafigyelést, mert alapvetően megint egy olyan albumot készítettek, ami még egy ilyen patinás életműben is megállja a helyét. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen rétegzett, összetett anyagra aztán mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy csípőből előrántott valami lenne lélektelen kaszálás céljából... Határozott véleményem viszont, hogy nem ártott volna néhány számot megrövidíteni, urambocsá' egyet-kettőt lehagyni és maxikra felpakolni, hadd örüljenek nekik a gyűjtők. Ugyanígy amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy megint több helyen bukkannak fel olyan recirkulált témák, amiket hallhattunk már Maiden lemezeken. Ugyanakkor az A Matter Of Life And Death-ben rengeteg munka fekszik, és akkor is megemelem a kalapomat, ha nem tartom minden ízében tökéletesnek, mert az Iron Maiden 2006-ban is értéket képvisel, és igazán örömteli, hogy egy három évtizedes csapatnak még mindig van mondanivalója. Sokáig gondolkodtam azon, hogy 8 vagy 9 pontot adjak, de végül a magasabbik mellett döntöttem, amiben azért erősen benne van az ember örök kedvenceinek irányába megelőlegezett bizalom, és a hasonló legendák iránti tisztelet is. Legközelebb viszont tényleg szívesebben vennék tőlük egy lendületesebb, pőrébb megközelítésű albumot.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.