Shock!

július 25.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Stone Sour: Hydrograd

stonesour_cChad Kroeger és Corey Taylor elég jó extra kampányt biztosított mind a Feed The Machine-nek, mind a Hydrogradnak egymás kölcsönös lefikázásával, és ugyan a mondás szerint jó bornak nem kell cégér, mind tudjuk, hogy a zeneiparban azért másképp működnek a dolgok. Itt sokkal inkább a mickjaggeri alapvetés az irányadó, miszerint mindegy, mit írnak rólad, csak te legyél a címlapon. Valamennyire érdekes amúgy, hogy ebben az esetben a nagyobbik hal szállt bele először a kisebbikbe, hiszen a Nickelback és a Stone Sour státusza eléggé nincs szintben, de hát ilyenek ezek a rocksztárok, folyamatosan dumálnak, az újságírók meg természetesen kapva kapnak a szépen kiemelhető tételmondatokon. Én mindenesetre jót röhögtem az egész afféron, és simán lehet, hogy a háttérben a két főhős is váltott pár vidám üzenetet...

megjelenés:
2017
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 48 Szavazat )

És hogy miért is kezdem egy végső soron jelentéktelen médiabalhéval a Hydrograd recenzióját? Hát mert ugyan Chad kijelentése arról, miszerint a Stone Sour csak egy felhabosított Nickelback, a szó szoros értelmében nyilvánvalóan baromság, viszont Corey Slipknot melletti bandája még soha nem akart ennyire leplezetlenül átváltani arénamuzsikába. Nem mintha eddig ne lettek volna melodikus, dallamos dolgaik, lírai pillanataik, az új anyag összképe azonban minden korábbi munkájuknál egyértelműbben ment el egy rockosabb irányba. Ez a csapat a maga módján persze mindig is változatos volt, és annak idején pont azt szerettem meg bennük, hogy mindenféle erőltetés nélkül fértek meg náluk az üvöltősebb zúzdák a direktebb himnuszokkal meg a finom balladákkal. Az agresszió természetesen a Hydrogradról sem hiányzik, de a mérleg nyelve ezúttal egyértelműen az amerikai rockrádiókba még jól beférő dalok irányába billent. Kétségtelenül Stone Sour-ízű az összkép, de egy fokkal mindenképpen visszavettek a súlyosságból.

Mivel Corey Taylor a mai metalszíntér egyik legkarakteresebb, legnagyobb kifejezőkészséggel rendelkező énekese, és a bandában is topmuzsikusok zenélnek, elég furcsa lenne, ha nem lehetne meghallgatni az albumot. Nincs különösebb bajom ezzel a nem vészesen, de egyértelműen könnyedebbre vett irányvonallal sem – mint mondtam, simán befér az ilyesmi a csapatnál. Az viszont kisebb probléma, ha valaki slágeresedni akar, csak éppen a slágereket felejti el megírni a kísérlet során. Ezen sajnos nem tudok mit magyarázni: fikázhatja Corey meg Josh Rand a Nickelbacket, de nem kérdés, hogy melyik csapat tudott több olyan dalt feltenni az aktuális lemezre, amelyek képesek lehetnek tényleges – és nem kizárólag rock/metalra orientált – tömegeket megénekeltetni. Ezzel most nem azt mondom, hogy a Feed The Machine jobb lemez a Hydrogradnál, mert nincs is sok értelme összehasonlítani a körtét meg az almát, de ezt az albumot biztosan nem emlegetjük majd tizenöt-húsz év múlva klasszikusként. És a szélesebb tömegek sem, mert egyszerűen hiányzik belőle a kellő potenciál ahhoz, hogy még magasabb polcra katapultálja a bandát.

Ha mindezt félretesszük, egyébként rendben van az anyag. Elég jól indítanak az intró után robbanó Taipei Person/Allah Tea marósabb riffelésével, majd az óóó-zós refrénű Knievel Has Landeddel, és zeneileg sehol sem lehet belekötni a dologba, valami extra pluszt azonban nagyon hiányolok a nótákból. Egyetlen számnál sem érzem azt, mint annak idején a Bother, a Hell & Consequences vagy a Digital (Did You Tell) hallatán, amelyek bemásztak az ember bőre alá, és egyszerűen nem hagyták nyugodni. Még talán a Whiplash Pants és a Somebody Stole My Eyes egyszerre zúzós, mégis pont jól eltalált arányban dallamos súlyossága, illetve a záró When The Fever Broke ködös epikussága áll a legközelebb a Stone Sour – szerintem – legjobb arcához. A St. Marie banális, akusztikus dalolászása meg valami egészen messze esik attól, és egyszerűen nem méltó az említett Botherhez, a Through Glasshez vagy az Imperfecthez. Jobb is lett volna meghagyni Corey szólóbulijaira két félvicces feldolgozás közé, és ugyanígy néhány arctalanabb témát is simán le lehetett volna hagyni középtájról, mert a 65 perces játékidő is túl hosszúra nyúlik.

Sajnos ugyanazt a tendenciát érzem a Hydrogradon, mint kettős elődjén. Tudom, hogy sokan szeretik a House Of Gold And Bones első és második részét, de én mai fejjel sem elsősorban a tagadhatatlan megalománia, hanem sokkal inkább a megtorpanás miatt nem tudok igazán jó szájízzel emlékezni azokra a lemezekre: dalok tekintetében a Come What(ever) May és főleg az Audio Secrecy mindenképpen erősebbek voltak náluk, és ez most is áll. Valami egészen elképesztően szépen szól az anyag (Jay Ruston a mai idők egyik abszolút topproducere metalban, ha engem kérdezel), Corey mellett dicséret illeti Cristian Martuccit is a szépen kidolgozott szólók miatt, de maguk a számok lehetnének ennél izmosabbak is. Tragédiáról nincs szó, de a húbazmegdejóez-érzéstől sajnos elég messze áll a lemez.

 

Hozzászólások 

 
+1 #12 Dead again 2017-07-30 12:25
Valahogy nem az igazi. Már akkor gyanús volt a lemez, mikor Corey szanaszéjjel hypolta, de nem törődtem ezzel még annyira, mert ő gyakran eljátssza ezt az aktuális produktumok előtt. James Root hiánya viszont már sokkal nagyobb aggódással töltött el, és valamennyire beigazolódni is látszott. Nem volt sok bizodalmam az új srácokban.
Megvettem én is, megismerkedtem vele, és vannak jó pillanatok az albumon, és tényleg változatos lett, de a kurva nagy katarzis most elmaradt. Erős nyolc pontos lemez, több nem lehet nálam. Megkockáztatom, hogy ez a leggyengébb Stone Sour lemez.
Idézet
 
 
+2 #11 Batwing 2017-07-22 07:20
Megvettem eredetiben, de csak azért, mert Stone Sour van ráírva. Az első két lemezük teljesen oké, imádom, ám ez az új anyag számomra nem több, mint slágeres pop/ rock.
Idézet
 
 
+3 #10 notreadam 2017-07-20 20:37
Véleményem szerint max 10 dalban kellene gondolkozniuk,m ert ez így sok. Viszont ha erre az albumra is csak 10 számot írtak volna,abból négy akkor is gyenge lenne...sajna kezdek én is kiszeretni belôlük.
Idézet
 
 
+3 #9 Szűcs István 2017-07-20 20:15
Ez egy príma lemez, de a Stone Sour diszkográfiában mégis hátul kullog majd nálam. A St. Marie időszaporító szerepeltetése előtt értetlenül állok. Nem az a gond, hogy egy country ballada, hanem az, hogy maga a dal ezer sebből vérzik. Kár volt feltenni erre a lemezre, mert ezzel is csak gyengíti az albumot. Amit viszont valahogy nehezen tudok elfogadni, az a hangzás... A korábbi hanghordozók jóval erőteljesebben szóltak, ez most egy visszavett verzió, de azt a letaglózó erőt nem érzem az új szerzeményekben , s ez igazán a hangzáson érhető tetten. A lemez még így is nagyon jó, bár nem tízpontos, de 9-et azért adnék rá, mert rengeteg kiváló tracket préseltek erre a korongra is. A Somebody Stole My Eyes, Song #3, Whiplash Pants, The Witness Trees mindenképpen kiemelésre méltóak. Ez nem egy slágergyűjtemén y, ennek viszont tudok örülni, mert az idő próbáját ki fogják állni.
Idézet
 
 
+3 #8 Codename333 2017-07-20 20:09
Marketing itt szinte csillagos ötös volt :D Chad és Corey az egyik legjobb taktikát válaszották erre a célra....de nekem kicsit üres ez az egész...elment mellettem.Bár én már az előző két lemezes HoG-tól sem voltam nagyon oda meg vissza....kicsit kiszerettem ebből a zenekarból és ez a lemez csak még jobban meggyorsítja ezt a folyamatot nálam...jöjjön inkább egy új slipknot....
Idézet
 
 
+3 #7 GTJV82 2017-07-20 13:31
"...viszont Corey Slipknot melletti bandája még soha nem akart ennyire leplezetlenül átváltani arénamuzsikába..."
Hát, szerintem már az Audio Secrecy is eléggé ebbe az irányba ment, mert az első 2 lemez után hirtelen nagyon khm... lazultak önmagukhoz képest.
De valahol én is úgy érzem, hogy a 15 dalból elég kevés az igazán ütős és van pár töltetlék bőven.
7-8 pont körül mozog nálam.
Idézet
 
 
+3 #6 maradonnna 2017-07-20 12:12
nem rossz lemz,de még Alter Bridge szintű dalaik sincsenek!
Idézet
 
 
+3 #5 csabinter 2017-07-20 11:58
Nálam nagyon betalált, igaz, elfogult vagyok és nagyon vártam a lemezt. A csúcspontok szerintem is a karmolósabb dalok (Ádám kritikájának ezen részéhez annyit, hogy a Slipknotot idéző Fabulesst nyugodtan veheti a zúzdához), de a középtempósokbó l a Knievel Has Landed, a Witness Trees és az itt-ott bon jovis Thank God It's Over is kiváló.

Hiányérzetem a kissé kusza címadó, a korábbi lemezek (főleg a CWM és a HOGAB1) egyes tételein hallható vaskos groove-os sound hiánya miatt van, és számomra a SS-világhoz képest sok a gitárszóló.

Nyilván nem lehet mindig ugyanazt a lemezt megírni, bár a magam részéről 2 évente jöhetne egy AS vagy CWM. :)

Összességében imádom.
Idézet
 
 
+5 #4 ezrrl 2017-07-20 11:56
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - ezrrl:
Elnézést,hogy ide írok...de a Dying Fetus új albuma már rég kint van.Lesz kritika?


Lesz!


Remek!Köszönöm.
Idézet
 
 
+6 #3 Valentin Szilvia 2017-07-20 11:49
Idézet - ezrrl:
Elnézést,hogy ide írok...de a Dying Fetus új albuma már rég kint van.Lesz kritika?


Lesz!
Idézet
 
 
+6 #2 ezrrl 2017-07-20 11:04
Elnézést,hogy ide írok...de a Dying Fetus új albuma már rég kint van.Lesz kritika?
Idézet
 
 
+3 #1 valarmorgulisz 2017-07-20 09:39
Abszolút egyetértek. Jó-jó. Sőt néhol vadabb, mint a Gray Chapter a Whiplash-Somebody-Friday Knights pl szerintem a lemez legjobb 10en x perce. De van pár melléfogás (pl. a Song3, Mercy, When F.). Stone Sour ízű, de már nem igazán Stone Sour-ös. Egyelőre marad a Come What-HoGaB pt1-Audio Szekerce szentháromság a dobogón.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.