Shock!

A Stone Sour 2002-ben az újdonság erejével hatott: akkoriban még nehezen tudtuk elképzelni, hogy a Slipknot tagoknak legyen idejük hosszabban bármire is, ahol nem kényszerülnek maszkok viselésére. És ugyan az első – de főleg a második – albumuk már sejtette, hogy nem tiszavirág-életű zenekarban kell gondolkodnunk, az azért csak az évek alatt kristályosodott ki szépen, hogy a Stone Sour fontosabb lesz nekik az anyazenekarnál (a meghatározót még nem merem leírni, az majd később kiderül). Mindig szkeptikusan figyelem, ha egy zenekar jó előre meghatározza, hogy a következő lemezükkel zenei forradalmat vívnak, előre kijelölik az utat, és nevesítik, milyen hatásokat építettek a dalokba. De bizonyos csapatoknál manapság ez elkerülhetetlen, a rajongók és a sajtó folyamatosan igénylik az információt már akkor is, amikor egy árva hangot nem találtak ki az új anyaghoz.

Érdekes, hogy már 2002-ben eszembe jutott az Alice In Chains a Stone Sour kapcsán – bár bizonyára nem én találtam fel ezzel a spanyolviaszt –, és most egyenesen Corey Taylor szájából hangzott el, hogy a House of Gold & Bones Part 1 esetleg erre is emlékeztethet. Persze szigorúan hangulatában, mert azt nyilvánvalóan senki nem gondolta, hogy Josh Randéknak rifflopkodásra lenne szükségük. Abban azért egészen biztos voltam, hogy gyökeres változásokra nem kell számítanunk, hozzák majd a rájuk jellemző, fülbemászó, energikus, de mélyen karcoló Stone Sour hangulatot.

A House Of Gold & Bones Part 1 már a címével is jelzi, hogy nem csak a mának, hanem a holnapnak is szól: jövőre érkezik a Part 2, amivel nemcsak a mögöttes, tartalmi koncepciót húzzák kerekre, hanem újszerű megoldásként a két borítóból házikót is építhetsz, ha nagyon nem tudnál mit kezdeni magaddal zenehallgatás közben. Jövőre mindenképpen beszámolunk arról, nálunk miképp alakult az építkezés.

Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, mennyire szeretem a Stone Sour zenéjét, és nemcsak azért, mert a legelső Slipknot album óta figyelem Corey Taylort, aki az azóta eltelt évek alatt egyre szimpatikusabbá vált mint énekes és előadó. Ráadásul nem is egy hülye gyerek, tud (és akar is) okosakat mondani. Készséggel elfogadom, ha valakinek már túl sok, hogy mindenhol ott van és mindenről van véleménye, de ez addig nem baj, amíg nem csinál segget a szájából. És ami még fontos: simán paródiát tud csinálni saját magából is. A legfontosabb változás a zenekar körül, hogy a basszustémákat Rachel Bolan (Skid Row) játszotta fel, és ha tisztában vagy az első két Skid Row lemezzel, észre fogod venni Bolan pulzáló, egyedi játékát a zenében. Nem kell kétségbeesni, nem lettek 2012 Skid Row-ja, a zenét nem alakította át Rachel, inkább úgy mondanám, egy újabb puzzle-darabka került a helyére. Hozzá kell tennem, hogy a Rachel Bolan - Roy Mayorga páros által döbbenetesen bombasztikus és emlékezetes alap került a gitárok és ének alá, megkockáztatom, hogy Mayorga játéka is jobban csillog, mint valaha.

Mindezek ellenére az első hallgatás alkalmával nem ájultam el a lemeztől. Az első két dalt már ismerhettük, azok nem okoztak csalódást, de a maradék egy részével nehezebben ment a barátkozás. Persze rögtön rájöttem, miért: hiába fogósak a dallamok, hiába groove-orientált a zene, ami energikus és magával ragad – sorolhatnám itt az összes maszlagot –, egész egyszerűen jóval több rejtőzik az új számokban, amit időbe telik kibontani, ízlelgetni. Igazi nagyvad, amit be kell cserkészni, majd szelidítést igényel. Nem szabad eszetlenül leteríteni, mert akkor borítékolhatóan nem te leszel a győztes. Az az igazi, ha magától simul a kezed alá. És ha türelmes vagy, az arany és a csontok háza meg fogja hálálni a törődést.

Bizarr, de a Gone Sovereign szinte teljesen ugyanúgy kezdődik, mint a Lillian Axe Death Comes Tomorrow című idei száma – azzal azért tisztában vagyok, hogy nem okoz különösebb agymunkát rátalálni erre a riffre –, ami az Absolute Zero-val amolyan tipikus „falbontó” muzsika, azonnali adrenalinlöketet okoz, Coreytól pedig a szokásos fülbemászó dallamokat kapod. A koncepció részeként értelmezhető, hogy negyedikként egy akusztikus (és vonósokat is tartalmazó) dalt kapunk, ami szerves egységként olvad össze a Tireddel (és természetesen nem az egyetlen pont, ahol ilyenformán egységbe olvasztanak különálló részeket). Lírából a Taciturn hozza azt a szintet, amit Corey Taylortól elvárhatunk, és ennek megfelelően hátborzongatóan gyönyörű. Ha egy dalt kellene kiemelnem a lemezről, amitől az elejétől a végéig libabőrös lettem, akkor az Influence Of A Drowsy Godot említeném. Mesterien építették fel egészen az alapoktól, és ugyan az igazi nagy robbanás elmarad a végén, de nem is hiányzik, mert egy fura csavarral konkrétan a Faith No More-t juttatták eszembe, azt a fajta eklektikus világot idézték meg, talán zeneileg kicsit jobban is, mint amire számítanál.

Ha tisztában vagy a Stone Sourrel, az új anyag kapcsán egész biztos rájöttél arra, hogy ez alkalommal még érzelemgazdagabb lett a zene, amit a minden eddiginél finomabb, magával ragadóbb gitárszólóknál is észrevehetsz. Az sem mellékes, hogy sokkal szélsőségesebb a muzsika: az egészen finom dallamoktól kezdve a deathes darálásig mindenből csíptek egy darabot. Nem kétlem, hogy pont ezért fogod te is azt érezni helyenként, hogy most ez egy kicsit nagyobb katyvasz a kelleténél. Bevallom, az én fejemen is átszaladt ez a gondolat, noha az cáfolhatatlan, mennyire jó számokat írnak, teljesen mindegy is már, mi is ez a stílus. És ha már stílus: jó ideje ott motoszkál a fejemben, hogy keverik a '90-es évek elejének világát a mai, modern metallal (hogy mi „modern”, az nézőpont kérdése, én ezalatt a metalos alter, dallamokban erős amerikai zenekarokat értem), és ezt manapság ilyen minőségben – meg úgy egyáltalán – nem igazán hozza senki rajtuk kívül. Ezzel azt is nyugtázhatjuk, hogy a Stone Sour hiánypótló zenekar.

Nem fogok maximális pontszámot adni, mert jelen pillanatban a sokadik hallgatás után sem érzek minden dalt közel magamhoz. Ennek talán annyi az oka, hogy az eddigieknél valóban komorabb lett a végeredmény, így több idő kell a kibontakozáshoz, mint amennyit eddig sikerült rászánnom. Ég és föld az album két vége közötti hangulati különbség, és ahogy magával ránt a zene, szinte kitapintható egyfajta komor, magába csavaró légkör. Nem tudom azt mondani a House Of Gold & Bones Part 1-ra, hogy tökéletes – remélhetőleg a második rész ismeretében ezt módosíthatom. De egy bivalyerős kilencest mindenképpen megér az első rész is.